Goethe, az ember és a művész

1999 őszén, Goethe születésének 250. évfordulóján tartottam ezt az előadást a Pápai Német Önkormányzat felkérésére a Városháza dísztermében. 

1. Előzmények

Ha nagyon magasról tekintünk a német irodalom történetére, három nagy hegyormot látunk, amely a többi fölé magasodik. Az elsőt az érett középkor időszakában, a 12-13. században pillanthatjuk meg. A lovagi irodalom virágkora ez, amikor német földön születtek a legjelentősebb alkotások: a Niebelung-ének, olyan lovageposzok, mint Gottfried von Strassburg Trisztán és Izoldája vagy Wolfram von Eschenbach Parzivalja, s itt élt és alkotott a kor legnagyobb lírikusa is, Walther von der Vogelweide. A másik két csúcs, szorosan egymás mellett helyezkedik el, hiszen mindkettő a 19. század első évtizedeire esik. Az egyik a német romantika, Novalissal, Hoffmannal, Kleisttel, Hölderlinnel, Heinével és másokkal. A másik pedig a német klasszika, mindenekelőtt Goethével és Schillerrel. Ez az a kor, amikor vitathatatlanul a német literatúra halad a világirodalom élén, noha az igazából csak ekkor születik meg, maga Goethe alkotja meg rá a szót: Weltliteratur.

Bár a németeknek korábban is, később is voltak világirodalmi jelentőségű alkotói (mint például a Nobel-díjas Thoman Mann, Hermann Hesse és Günther Grass), kétségtelenül ez a német literatúra aranykora, amely nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy a széttagolt országban megszülessen az egységes nemzeti tudat.

E fénykor azonban természetesen nem egy csapásra köszönt be. Vannak előzményei, előfutárai. Köztük kell számon tartanunk a filozófusokat, mindenekelőtt Kantot. Winckelmannt, a művészettörténészt, aki a görög művészetekre irányítja az alkotók figyelmét, mondván, hogy a nemes egyszerűség és a csendes nagyság („edle Einfalt uns stille Grösse”) megtestesítője. A klasszika irodalmi előkészítőit, a „Vorklassikereket”: Klopstock a lírában, Wieland a regényben, Gotthold Ephraim Lessing pedig a drámában készíti elő a terepet. S mindezekhez még hozzájön egy nagy művészeti-irodalmi mozgalom is az 1770-es években, a Sturm und Drang, amely a művészi szabadságért száll síkra.

Tulajdonképpen minden készen áll már Goethe fiatalkorában egy olyan géniusz föllépéséhez, aki képes beteljesíteni az időket, s magasabb szintre emeli a korábbi eredményeket. Ezt végezte el Johann Wolfgang Goethe. A korábbi utak és ösvények hozzá vezetnek, a későbbiek tőle indulnak. Megkerülhetetlen alkotója ő a német literatúrának. Megváltoztatva a megváltoztatandókat, olyan szerepet játszik benne, mint az orosz literatúrában Puskin vagy a miénkben Petőfi és Arany.

2. Goethe élete, személyisége

Goethe életrajzi típusú költő. Ami történt vele és benne, megjelenik művészetében (főként lírájában). „Bruchstücke einer grossen Confession” (Egy nagy vallomás töredékei) – írta verseiről. Másutt pedig így jellemezte költeményeit: „Was ich irrte, was ich srebte, was ich litt und was ich lebte, sind hier – Blumen nur im Strauss.” (Tévedéseim, törekvéseim, amit megszenvedtem és átéltem – íme itt vannak, csak egy csokor virág)

Goethe három német nagyvárosban növekedik föl: Frankfurtban, Lipcsében és Strasbourgban. Frankfurt am Main-ban született jómódú polgári családban. (Szülőháza ma is az eredeti állapotban tekinthető meg.) Jogi tanulmányait előbb az akkoriban „kis Párizsként” emlegetett Lipcsében, majd Strasbourgban végezte. Nem sokkal ezután, 1775-ben Karl August weimari herceg meghívására Weimarba kerül, s két év kivételével itt él haláláig. Jólétben, megbecsülten, a nagyhercegség egyik minisztereként.

A két év kivételt egy hosszú itáliai tartózkodás jelenti. 1786-ban, természetesen a nagyherceg jóváhagyásával menekül ide, hogy töltődjön, új élményeket szerezzen.1988-ig él itt. Megismeri Rómát, Nápolyt, jár Szicíliában, háromszor is megmássza a Vezúv lejtőit. Több plátói kapcsolat után állítólag itt éli át először a testi szerelmet, s ennek is köszönhető, hogy amikor hazatér, szinte tüstént élettársául fogadja Christiane Vulpiust, aki egy év múlva gyereket szül neki (feleségül csak 18 év múlva veszi).

Élete külső eseményekben nem gazdag. Új színt a Schillerrel kötött barátság hoz életébe, aki 1794-től Weimarban él 1805-ben bekövetkezett haláláig. Nagyon mély barátág volt ez, a kor (és a költő) távolságtartó viselkedésére azonban jellemző: nincs nyoma annak, hogy tegeződtek volna, feljegyzéseiben, naplójában csak „Hofrat Schillerként”, „Schiller udvari tanácsosként” emlegeti. Nyaranta Karlsbadba vagy Marienbadba utazik fürdőkúrára. Marienbadban ismerkedik meg Ulrike von Levetzowval, a nála 55 évvel fiatalabb lánnyal, akit 1823-ban feleségül kér, de kosarat kap, pedig maga a herceg kéri meg a nevében a kezét. Úgy tudni, Ulrike beleegyezett volna a házasságba, harmincegynéhány éves édesanyja volt az, aki ellenezte a frigyet, s nem is Goethétől, hanem a vele egy házban lakó fiától és menyétől féltette a lányát…

Milyen ember, milyen személyiség volt Goethe? Mint minden ember: ellentmondásos. Állítólag hipochonder volt, s nem tudta elviselni a halált, még felesége temetésére sem ment el 1816-ban; beteget jelentett. Szigorú hivatalnokként a munkát élesen elválasztotta a művészetétől. Rendkívül vonzó, megnyerő ember lehetett. Noha nem volt férfiszépség (rövid lábai a festményeken is jól tanulmányozhatók), kifejező szeme, szép hangja, intelligens, kedves lénye azonban mindenkit levett a lábáról. Sokan azt mondták róla, hogy jobb beszélgetőpartner, mint író.

Azt is olvashatjuk róla, hogy az övé volt a legteljesebb élet, amit csak ember élt itt a földön. Ha ez a megállapítás igaz, akkor annak köszönhető, hogy le tudta győzni démonait; a csapásokat is a maga javára tudta fordítani, ami másokat, nála gyöngébb jellemeket tönkretett volna, azt ő az önépítés szolgálatába állította. Fiatalon, a viszonzatlan szerelem gyötrelmei között hánykódva, az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. De nem ő halt meg, hanem az a fiatalember, akit önmagából, mintegy önmaga helyett teremtett: Werther. Ő megírta, hogy világhírűvé legyen, s éljen még közel 60 évig. 

A művészet segítségével le tudta győzni önmagát, ki tudta beszélni szenvedéseit. Illik rá az illyési szállóige: „Aki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.” Meg az Út és az Erény könyvéből származó kínai bölcsesség: „Wer seine Mitte nicht verliert, ist unüberwindlich.” (Aki nem veszíti el a lelki egyensúlyát, legyőzhetetlen)

3. Goethe, a művész

Goethe mindhárom műnemben maradandót alkotott.

Lírikusként folyamatosan írta a verseket, s mint már utaltam rá, élete, élményvilága elsősorban verseiben tárul az olvasó elé. Témák és formák változatossága jellemzi az ide tartozó alkotásait. Gyenge darab szinte nincs is közöttük, magával ragadó, kiemelkedő annál több. Hadd hívjam föl a figyelmet az itáliai élményeket összefoglaló Római elégiáira, amelyek nem szomorú hangnemük miatt kapták ezt a címet, hanem azért, mert disztichonban íródtak (ez volt eredetileg az elégia fő jellemzője). Kései kötetének, a Nyugat-keleti dívánnak versei a szerepköltészet remekművei; az idős költő itt Háfiz maszkjában beszél az öregkor problémáiról (egyebek közt a szerelemről).

A verses kisformák közül talán a dalköltészet és a ballada terén volt a legnagyobb. Dalai ma is magával ragadó alkotások. A Mailied például a a természet szépségeinek és a szerelmi boldogságnak az összekapcsolásával fejezi ki a lélek szinte fokozhatatlan boldogságát. Az első három versszakot idézem a nyolcból (magyarul Dsida Jenő fordításában): 

Wie herrlich leuchtet 
Mir die Natur! 
Wie glänzt die Sonne! 
Wie lacht die Flur! 

Es dringen Blüten 
Aus jedem Zweig 
Und tausend Stimmen 
Aus dem Gesträuch 

Und Freud’ und Wonne 
Aus jeder Brust. 
O Erd’, o Sonne! 
O Glück, o Lust! 

A nagy természet
Miként ragyog.
A nap mi fényt vet!
Mily illatok!

Föld, ág rakodtan
Szines virággal,
Minden bokorban
Ezer madárdal.

Ezer kiáltás
Visszhangra vár:
„Ó, föld, ó áldás,
Ó, napsugár!”

Bilde, Künstler, rede nicht! Művész, képekben, ne fogalmakban beszélj!- hangsúlyozta Goethe, s maga így is tesz. Nem mondja ki, hanem megjeleníti gondolatait, érzéseit. Itt úgy, hogy a táj szépsége és az ujjongó felkiáltó mondatok hoznak hírt róla, pedig a szerelméről még csak ezután, a negyedik strófáról kezd el beszélni.

A szerelmes ember érzésvilágát fogalmazza meg feledhetetlenül A kedves közelléte (Nähe des Geliebten). Párhuzamai és ellentétei az a sajátosságát jelenítik meg fölülmúlhatatlanul, hogy a lélek nem ismer távolságot, gondolatban sohasem távolodunk el a kedvestől:

Ich denke dein, wenn mir der Sonne Schimmer
Vom Meere strahlt;
Ich denke dein, wenn sich des Mondes Flimmer
In Quellen malt.

Nähe des Geliebten

Ich sehe dich, wenn auf dem fernen Wege
Der Staub sich hebt;
In tiefer Nacht, wenn auf dem schmalen Stege
Der Wandrer bebt.

Ich höre dich, wenn dort mit dumpfem Rauschen
Die Welle steigt.
Im stillen Haine geh ich oft zu lauschen,
Wenn alles schweigt.

Ich bin bei dir, du seist auch noch so ferne,
Du bist mir nah!
Die Sonne sinkt, bald leuchten mir die Sterne.
O wärst du da!

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!

(fordította: Szabó Lőrinc)

A szimbolikus ábrázolás mesterpéldája a Vándor éji dala. A szimbólumot ugyanis már Goethe elkülönítette az allegóriától, s úgy vélte, hogy aki emlékezetesen jeleníti meg a konkrétat, az egyedit, szimbólumot hoz létre, hiszen „egyszersmind az általánost is elmondja, bár ez nem tudatosul benne, legföljebb később”. Vajon mi más lehetne a Vándor éji dala (Wanderers Nachtlied) , mint szimbólum? Benne a valóságos út, az éjszaka, a pihenés jelképes értelmet kap: az életút végét, a halára való készülődést sugallja. Tegyük hozzá: nem tragikusan, hanem elégikusan tekint a beszélő az elmúlásra, panteisztikusan, a természetbe való visszaolvadásként fogja föl: 

Über allen Gipfeln

Ist Ruh,

In allen Wipfeln

Spürest du

Kaum einen Hauch;

Die Vögelein schweigen im Walde

Warte nur, balde

Ruhest du auch!

Immár minden bércet

Csend ül,

Halk lomb, alig érzed

Lendül:

Sohajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

Te is nemsokára

Nyugszol, ne félj…

Goethe balladaköltészetéről itt nem tudok beszélni. Csak annyit jegyzek meg, hogy Arany János után valószínűleg ő a világirodalom legnagyobb művésze ebben a műfajban.  Balladái főként hangnemükkel, hangulatukkal hatnak (németül így is hívják: Stimmungsballade), mestere azonban a szerkesztésnek is. Legismertebb balladájában, az Erlkönigben (Tündérkirály) az apa az erdőn át viszi nagybeteg kisfiát az orvoshoz, s három beszélője három nézőpontból mutatja be az eseményt. A külső világ látomásos képsorokkal olvad össze; egyre fokozódik a feszültség a végpontig, a fiú haláláig.

Goethe balladái már átvezetnek az epikához, hiszen ide soroljuk ezt a műfajt. Goethe   epikusként is változatosan fejezte ki magát. Írt novellákat, komikus eposzt (Reineke Fuchs), idilli elbeszélő költeményt (Hermann és Dorothea), regényeiben pedig a felvilágosodás különböző regénytípusai teljesednek ki.

1774-ben született első regénye (Die Leiden des jungen Werthers – Az ifjú Werther szenvedései) a szentimentális levélregény legnagyobb hatású darabja. Addig soha nem tapasztalt irodalmi lelkesedés, Werther-Fieber kíséri. Sok-sok európai fiatal rajong érte, kezdi utánozni olvasmányait (Homérosz, majd Osszián), öltözékét (kék frakk, sárga mellény. sárga bőrnadrág, szűk kihajtós csizma, kerek filckalap). Többen sorsában is magukra ismernek, és akár Werther, önkezükkel vetnek véget életüknek. A Werther önéletrajzi fogantatású regény, ami történik benne, azt a Wetzlarban joggyakornokoskodó költő maga is átélte. Werthert önmagáról, Lottét, akihez reménytelen vágyakozás fűzte, Charlotte Buffról, egy tiszttaró bájos lányáról mintázta, aki kedvelte őt, de visszautasította, mert már jegyben járt. Akad azonban egy nagy különbség a regény és a valóság között. Werther önkezével vet véget életének, a fájdalmát alkotássá formáló költő viszont meggyógyul. Két érdekesség még a regényről. Amikor 1808-ban az Erfurtban időző Napóleon meghívja Goethét, a Werthert is szóba hozza. Elmondja az írónak, milyen nagy hatással volt rá, vagy tízszer is elolvasta. Viszont van egy hibája a műnek – tette hozzá. Szerelmi bánat és megsértett hiúság (Werthert egy nemesi társaságból is kitessékelik), ez a kelleténél egy okkal több, hogy valaki öngyilkos legyen. A másik: 1816 őszén Charlotte néhány hétre Weimarba utazott a húgához, ahol Goethével is találkozott, de a találkozás csak formális volt, és nem ismétlődött meg (ezt örökítette meg Thomas Mann Lotte Weimárban című regényében).

A modern regény egyik előfutárát szemlélhetjük Goethe 1808-as alkotásában a Vonzások és választásokban (Wahlverwandschaften).  A cím egy természettudományos jelenségre, a cserebomlásra utal: arra, amikor bizonyos vegyületek egymással találkozva részeikre bomlanak, hogy egymáshoz erőteljesebben vonzódó elemeik egyesülve új vegyületeket hozzanak létre. Goethe regényében Eduard és Charlotte házasságát dúlja fel a tetterős százados, Ottó és a csendes, érzékeny Ottilie megjelenése. Érzelem és értelem konfliktusa káoszhoz vezet, majd tragédiába torkollik.

Egyszerre társadalmi, nevelési és fejlődésregény A Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meister Lehrjahre – 1796). Társadalmi regényként a napóleoni idők előtti Németország felejthetetlen rajzát adja. Nevelési és fejlődésregényként pedig azt mutatja be, miként érik (egy titkos társaság jóakaratú irányításának is köszönhetően) harmonikus személyiséggé a főszereplő, aki sok hányattatás után rátalál arra a célra, amiért érdemes szentelni az életünket. Az a dolgunk a világban, hogy erőnk és képességeink szerint az emberiséget szolgáljuk – ébred rá hivatására.

Drámaíróként Goethe Schillert jobbnak tartotta önmagánál. Igaza volt, bár kétségtelenül ő is a legnagyobbak közé tartozik. Első jelentős alkotása még a Sturm und Drang időszakában keletkezett. A Goetz von Berlichingen címszereplője egy középkori lovag, nagyra hivatott ember egy kicsinyes korban, amelyben a cselszövők intrikái elbuktatják. A dráma a zsenikultusz és a művészi szabadság megtestesítője, s nemcsak a benne hullámzó szenvedélyek miatt, hanem dramaturgiailag is:  mintegy 200 szereplőt vonultat föl a színpadon, s hat óra leforgása alatt lehet bemutatni.

Goethe következő jelentős drámája, az Iphigenie Taurisban (1787) már a klasszicista fordulatról árulkodik. A hármas egység, a szereplők szimmetrikus elosztása jellemző erre, szereplői pedig blankversben, választékos nyelven beszélnek. A szerző itt már tisztában van azzal, hogy az ember nem léphet Isten helyébe, a helyes mérték megtalálásával kell kiküzdenie lelkében a harmóniát. A mű a gondolati drámaköltészet egyik csúcspontja. Alapgondolata az, hogy a tiszta emberség minden emberi gyengeséget megnemesíthet („Alle menschliche Gebrechen/ sühnet reine menschlichkeit”). Cselekménye, amelyben Iphigenia, a humánum képviselője, is ezt igazolja.

Goethe legjelentősebb alkotásának a Faustot tartják. Több mint ötven éven át dolgozott remekművén. Nem sokkal a halála előtt fejezte be, s szinte mindent „beletitkolt” a drámai költeménybe, amit a nyugati kultúráról s a nyugati emberről fontosnak tartott elmondani.

A mű főszereplője, Faust az élet értelmét kutatja, ám kérdéseire sem a tudománytól, sem a mágiától nem kap választ. Ezért köt szövetséget Mefisztóval, az ördöggel. Ígéri, neki adja lelkét, ha segítségével célhoz ér – megtalálja a boldogságot. Mefisztó az emberiségköltemény első részében az élet primer gyönyöreivel kísérti meg Faustot. Megfiatalítja, önfeledten italozó diáktársaságba vezeti, majd megismerteti vele a szerelem örömeit. Faustot azonban mindez nem elégíti ki…

A második rész nagyrészt a klasszikus múltban, jelképes, fantasztikus helyszíneken játszódik. A thesszáliai boszorkányszombaton Faust előtt felvonulnak a görög mitológia csodás alakjai. Mint középkori várúr meghódítja Spártát, s magáévá teszi az ókor legszebb asszonyát, Helénát (nászuk szimbolizálja a klasszikus görög s a modern német világ egyesülését). Faust gazdag lélekkel tér vissza saját korába, s miután megmenti a császárt a pártütők seregétől, a tengerpart elhagyott, mocsaras vidékét kapja jutalmul. Nyughatatlan lelke ekkor végre célhoz ér: utópikus államot alapít, a mocsarat lecsapolja, a földet megműveli, hajói a tengert járják. Vak öregember már ekkor, de lelke büszkén ragyog fel. Egy boldog kort lát maga előtt, látja, amint a felszabadult emberek milliói jólétet teremtenek a föld minden lakója számára. Élete végén megleli tehát a boldogságot, s hiába jönnek érte Mefisztó szolgái, az Úr nem engedi elkárhozni lelkét; hiszen ha botladozott is, nem tért le az igaz útról – mindig nemes célokért küzdött.

Az emberiség boldogulásáért, a közért végzett önfeláldozó tevékenység ad életünknek igazi értelmet – summázható a Faust, egyszersmind Goethe legfontosabb üzenete. Nincs más mód az autentikus, hiteles életre – látja be az alkotás főszereplője, miután a lét szinte valamennyi lehetőségével szembenézett. Felismerése egyszerre jellemző a felvilágosodásra és a romantikára. S fájdalom: alig jellemző korunkra, amelynek embere, úgy tűnik, messze-messze maga mögött hagyta a fausti értékeket.

Sok mindenről nem szóltam ebben az előadásban. (Így például Goethéről, a természettudósról, aki mindenben a törvényt, az egységet kereste, kutatta az ősnövényt, az ősállatot, sőt az ősemberről is gondolkodott, az irodalmi műfajok ősét pedig a három műnemet egyesítő balladában vélte megtalálni.) De legfontosabb üzenetét talán sikerült megsejtetnem: Goethe mind életével, mind művészetével a sorsalakítás felelősségére figyelmeztet. Arra, hogy éljük meg mélyen az életet, és önmagunk megismerésével formáljuk teljessé a sajátunkat. Hozzuk felszínre, bontsuk ki azt, ami bennünk jó és nemes, a rosszat pedig győzzük le, szorítsuk vissza.