A modern ember élményvilága Ady lírájában

Az itt összefoglalt előadást 2017. november 30-án a református könyvtár olvasótermében tartottam a Pápai Jókai Kör felkérésére Ady születésének 140. évfordulóján. Szavalattal közreműködött a Türr Gimnázium öt diákja: Drabos Gergő, Gerencsér Marcell, Marczali Mátyás, Tóth Krisztina és Tóth Márton. Vetítettem is, a képzőművészeti vonatkozásokat azonban most nem érintem.

A művészet témája mindig az ember, benne mindig rólunk van szó. A költészet, a líra pedig különösen fontos ebből a szempontból. A 20. század nagy egzisztencialista filozófusa, Heidegger szerint a versek szembesítenek bennünket a legerőteljesebben önmagunkkal, a velük való foglalkozás a legkevésbé létfelejtő tevékenység.

A költők többnyire érzékenyebbek, mint az átlagember, felfokozottan élik át mindazt, amit mi, s képesek arra is, hogy kifejezzék, artikulálják élményeiket. Ady sok hangszeren játszó költő volt, szinte minden olyan témát megszólaltatott, amely a modern embert foglalkoztatja. S bár 140 évvel ezelőtt született, és azóta sokat változott a világ, amit mondott, ma is érvényes, sőt úgy tűnik, egyre érvényesebb.

Előadásomban az alábbi élményköröket érintem: értékválság, magány, öregség, halál, illetve: Isten, haza, szerelem. Úgy haladunk majd előre, hogy először meghallgatjuk a türrös diákok előadásában a verseket, majd hozzájuk kapcsolódva röviden elmagyarázom az élmény szerepét, jelentését.

1.           Az első élmény az értékválságé.

Két verssel illusztráljuk ezt.

Kocsiút az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomoru vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jajszó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.

AZ ELSÜLLYEDT UTAK                               

Hívott a titkok nagy mezője,

Kellette magát száz sima út

És én legényesen, dalolva

Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,

Ragyogón és virágba veszőn

S én feledtem a csendes udvart,

Rohantam részegen a mezőn.

Rohantam dalosan s vakultan,

Befogtak új, csodás illatok

S száz út végén nem vettem észre,

Hogy már minden utam elhagyott.

Sehol, sehol a régi hajlék,

Ködbe és éjszakába borult

Rét, út, virág, illat és udvar,

Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

Vad bozótok el-elbuktatnak,

Emlékek és borzalmak között

Taposom a vaksötét pusztát,

Sorsomat és a sűrű ködöt.

Vissza, a vén csöndes udvarba

Elsűllyedt azóta mind az út

S távolból hallom, ködben, éjben,

Hogy nyitogatnak egy vén kaput.

Az értékválságnak véleményem szerint három fő ismérve van. Az első a világ kaotikussá, kiismerhetetlenné válása. Abból fakad ez, hogy a romantikát követő modern korban nincsenek immár nagy igazságok, amelyeket mindenki elfogadna. Helyükbe kis igazságok lépnek – mindenkinek a magáé; a világ atomizálódik. A másodikat céltalanságnak, a jövő elvesztésének lehet nevezni. Ma már közhelynek számít az (ami Ady korában még korántsem volt evidencia): az emberiség előtt álló út annyira bizonytalan, hogy nemhogy vonzó víziók, de még bizakodó narratívák (elbeszélések) sem nagyon szólnak róla. Az értékválság harmadik jellemzője logikusan következik az első kettőből. Ha kaotikus a világ és elveszett a jövő, akkor mi más lehetne a modern ember legsajátabb életérzése, mint a szorongás?

Ady két elhangzott verse nem kis művészi erővel szólaltatja meg az értékválság problematikáját. A Kocsiút az éjszakában legfontosabb stíluseszköze az ismétlés, formailag dal, érzékeltetve, hogy e műfaj nagy költő kezén alkalmas a modern ember problémáinak kifejezésére is (az volt egyébként már Aranynál is). A látomásos vers fő motívumai: az éjszaka és az utazás. A világ szétesése, a „minden Egész eltörött” élménye a kísérteties sötétség világából nő ki. S a beszélő szomorú, szorong. E bizonytalanságban nem tudja honnan hová visz az útja (hogyan alakul az élete), hiszen nem képes alakítania sorsát, csak megtörténnek vele a dolgok („Fut velem egy rossz szekér”).

Az elsüllyedt utak létösszegző vers, a beszélő életútjában mutatja meg az értékválság következményeit. Ha az emberi élet szakaszaihoz kapcsoljuk: az első három strófa a gyermekkor védettségéből való kiszakadást jeleníti meg, a következő három pedig ennek következményeit rajzolja: a beszélő a felnőtté válással nem egy ígéretes jövőt valósított meg, hanem a létezés senkiföldjére került. Elhagyta a régi értékeket, újakat azonban nem talált helyettük, s immár vissza sem menekülhet egykori önmagához. Mintha A tékozló fiú modern változatát olvasnánk; ott vissza lehetett térni a szülői ház megtagadott világához, itt erre nincs lehetőség – nincsenek célok, mert a világ kaotikussá vált, csak az bizonyos, hogy meghalunk („nyitogatnak egy vén kaput”).

2.           Másodikként a magány, az öregség és a halál élményét mutatom be két reprezentatív alkotással.

SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE…        

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

A magány, az öregség és a halál új arcát mutatja felénk a modern korban. Miért? Főként azért mert az egyre gyorsuló technikai fejlődés megváltoztatja az élet kereteit. Felbomlanak vagy átalakulnak a hagyományos közösségek, az emberek egyre nagyobb része él falu helyett városban, nagyvárosban, Felgyorsul az élettempó, s megváltozik az életszemlélet, az emberek egymáshoz való viszonya is: egyre többen fordulnak együttérzés nélkül a másik ember felé, ahogy Arany megírta A kertben című versében: a közöny világállapottá lesz.

Az egyén életét szabályozó, ugyanakkor védelmet is adó közösségek meglazulásával felerősödik a modern világban a magányérzés, de felerősödik az öregségtől és a haláltól való félelem is. Utóbbi ugyanakkor titokzatossá is válik. Korábban ugyanis a családban haltak meg az emberek – volt idő és alkalom megismerni, megtapasztalni az életből való távozás élményét. Csakhogy a modern ember már többnyire nem a család közösségében, hanem egy kórterembe zárva, magára hagyottan búcsúzik az élettől.

A Sem utódja, sem boldog őse… a modern ember magányérzését szólaltatja meg. A verset a költő az Új magyar festők 1909-es nagyváradi kiállítására írta, s amikor elszavalta, az emlékezések szerint hatása rendkívüli volt. Döbbent csönd fogadta, majd az egyik művész, Gulácsy Lajos sírva borult Ady nyakába. Az ismétlésekkel megtűzdelt modern dal ma is nagyon népszerű. Nem véletlenül. Olyat mond ki helyettünk, amit nap nap után mi is átélünk. Az első két strófa a személyiség magányát panaszolja. A harmadik ennek elviselhetetlenségéről, a kitárulkozás és a szeretet vágyáról szól, hogy a negyedik szintézisbe hozza a kettőt: bár magányosak vagyunk, de újra és újra meg kell kísérelnünk átívelni a lélektől lélekig húzódó szakadékot. Szeretettel, szerelemmel, amelynek az emberi kommunikáció az eszköze.

Hogyan viszonyulhatunk a halálhoz? – erről szól a Párisban járt az ősz, amely a címben megjelölt külső eseménnyel érzékeltet egy szavakkal nehezen kifejezhető lelki eseményt, ezért szimbolista alkotásnak tekinthető. A halál két arcát pillanthatjuk meg itt. Először költői téma, a szecesszió dekadens verseinek forrása, „kis rőzse-dalok” születnek róla. Az „ősz beköszöntével” azonban ábrázata megváltozik, immár igazi valójában jelenik meg a beszélő előtt, aki reá pillantva látja az élet végességét, ráeszmél arra, hogy csak egy élete van.

S ez gyökeresen átalakítja a világhoz és a saját életünkhöz való viszonyunkat. Ha csak egy életünk van, akkor az egyszerre probléma és felelősség. Akkor azzal valamit kezdeni kell. Ezért mondta Babits: „Mondd el, mit jelent számodra a halál, és megmondom ki vagy.” S ezért írta Heidegger, hogy hiteles csak a „Sein zum Tod” jegyében megélt, a halálhoz mért élet lehet.

Az öregség elviselését és a halállal valószembenézést ez a felismerés is nehézzé, problematikussá teszi.

3.           Ady istenes verseiből is kettőt hallgassunk meg.

A SION-HEGY ALATT     

Borzolt, fehér Isten-szakállal,

Tépetten, fázva fújt, szaladt,

Az én Uram, a rég feledett,

Nyirkos, vak, őszi hajnalon,

Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,

Bús és kopott volt az öreg Úr,

Paskolta, verte a ködöt,

Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjuság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.

Harangozott és simogatott,

Bekönnyezte az arcomat,

Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:

»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,

Kihez mondottam sok imát?

Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.

Csak tudnék egy gyermeki imát.«

Ő nézett reám szomorún

S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

AZ ÚR ÉRKEZÉSE                          

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon

De háborus éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

A modern ember Istenhez való viszonyát legérzékletesebben a deizmus műszavával lehet megragadni. Nem Isten léte, sokkal inkább mibenléte, az isteni gondviselés a kérdés számunkra. Nagy dilemmánk: elszakadtunk Istentől, de nélküle nem nagyon tudunk mit kezdeni magunkkal. Ahogy Márai írja egyik naplójegyzetében: „A 18. század felszámolta a vallást. A 19. század felszámolta istent. A huszadik század felszámolja az embert”. A nagybetűs, a közösségi embert – tehetjük hozzá. Mert korunk hősei, a konzumidióták, a celebek, a pénz- és karrierlovagok nem ilyenek…

A deizmus jellemzi a Nyugat első nemzedékének istenhez való viszonyát is. Ők még többnyire hitben növekedtek fel, de ifjúkorukban eltávolodtak Istentől, hogy később – a válság beköszöntével – megpróbáljanak visszatalálni hozzá – reményért, menedékért. Ady Az Illés szekerén című kötetének megjelenése óta, 1908-tól kezdve haláláig szeretné megtalálni Istent; ettől kezdve ugyanis minden kötetében külön ciklust szentel az istenes verseknek. Istenkeresése nagy, komoly emberi dráma, s néha sikeres, néha nem.

A Sion hegy alatt című alkotásban kudarccal végződik a keresés. Ez az érdekes látomásos vers előbb az Urat mutatja be (első két versszak), aztán a beszélőt (3. strófa), a következő egység (4-6. szakasz) találkozásukat, az utolsó pedig elválásukat, a lírai én magára maradását rajzolja. Az Úr alakja meglehetősen érdekes, furcsa, jólelkű öregemberként látjuk, aki segítene. Nem ő az oka a kudarcnak, hanem a beszélő, aki olyannyira eltávolodott már tőle, hogy nem képes vele igazi kapcsolatot teremteni, azaz visszatalálni a gyermekkor hitéhez (ezt jelképezi a „gyermeki ima”).

Menedéket ad Isten az Úr érkezése című versben. Pedig itt nem is keresi a lírai én – váratlanul jelenik meg. Az isteni kegyelem felejthetetlenül szép alkotása ez. Azé a sorsdöntő pillanaté, amikor válságos pillanatunkban megtapasztaljuk az isteni gondviselést, amely átformálja életünket, meghatározza sorsunkat.

4.           Negyedikként a szerelem élményét nézzük meg. Egy Léda- és egy Csinszka-verset hallgassunk meg ehhez.

5.           MEG AKARLAK TARTANI

Őrjít ez a csókos valóság,

Ez a nagy beteljesülés,

Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva

Könyörgök hozzád, asszonyom:

Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,

Akkor fagyjon meg a tied,

Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,

Átok a legszebb jelen is:

Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,

Hadd lássam mindig hóditón,

Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,

Ezért választom őrödül

A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom

Egy asszonyról, aki szeret

S akire én örökre vágyom.

ŐRIZEM A SZEMED

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

A modern világ magával hozza a szerelem átalakulását is. Egyfelől bizonyos értelemben felértékelődik, hiszen a kuszává váló világban sokszor ez lesz az egyetlen menedék. Csak ez teszi lehetővé, hogy ideig-óráig megszabaduljunk a problémáktól, s hogy magányunkra vigaszt nyerjünk. Másfelől problematikussá is válik. Mivel a szerepek átrendeződnek, a nő nem alárendeltje már a férfinak, hanem éppoly titokzatos világ, kiismerhetetlen univerzum, mint ő maga. Ebből fakad a párkapcsolat eddig rejtett, háttérben maradó vonásainak megjelenése.

A magyar irodalomban először Adynál jelenik ez meg hangsúlyosan. Szerelemfelfogásának újdonságai közé tartozik az erotika (A Vad szirttetőn állunk című alkotás ábrázolja először irodalmunkban a nemi szerelem extázisát), a szerelem önzésként, harcként való felfogása, továbbá az, hogy nála az együttlét sohasem idilli, a boldogság csak emlékként, vágyként vagy lehetőségként kap hangot.

A szerelem problémáit állítja a középpontba a Meg akarlak tartani című alkotás, amely egy paradoxonra épül: Űzz el, hogy szeresselek! A modern ember zaklatott szerelemvágyát takarja ez, amely mögött a valóságos élményektől való elszakadás, új és új vágyott gyönyörök hajszolása áll.

Utolsó, egyetlen menedékként mutatja be a szerelmet az Őrizem a szemed című kései elégia. A beszélő életében a társ az egyetlen bizonyosság – hangsúlyozza az ismétlődő versszak. A múlt elveszett, a jövő bizonytalan, de nincs egyedül: a szemek és a kéz összekötik a társsal.

6.           Nézzünk meg két alkotást Ady hazaszeretetéhez is!

Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

Veréshez szokott fajta,

Cigány-népek langy szivű sihederje,

Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:

Én magyarnak születtem.

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.

Sípja régi babonának

(Bujdosó magyar énekli)

Csak magamban sírom sorsod,

Vérem népe, magyar népem,

Sátor-sarkon bort nyakalva

Koldus-vásár közepében,

Már menőben bús világgá,

Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak

Béna árnyak, rongyos árnyak,

Nótát sipol a fülembe

Sípja régi babonának,

Édes népem, szól a sípszó,

Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,

Ne hagyja az Úr veretlen,

Uralkodást magán nem tűr

S szabadságra érdemetlen,

Ha bosszút áll, gyáva, lankadt

S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,

Kézsmárk hegye, Majtény síkja,

Határ-szélen botot vágok,

Vérem többé sohse issza

Veszett népem veszett földje:

Sohse nézek többet vissza.

Ady hazaszeretetének három vonását érdemes itt kiemelni. Az elsőt elve elrendelt hazafiságnak nevezhetjük. Lényege: hiába súgja az ész, hogy magyarnak lenni nem érdemes, a szív, a lélek nem képes a hazától elszakadni (Lásd a Szózatot: „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely”). A második vonás az aggódó hazafiság. A költő személyes sorsként néz szembe a nemzet jövőjével, s attól tart, ha nem képes megfelelni a kor kihívásainak, a magyarság kihullik az Idő rostáján, elpusztulhat. A harmadik összetevő az ostorozó hazafiság. Logikusan fakad ez az első kettőből; a kétégbeesett bírálatot a hazához eltéphetetlen kötelékekkel kapcsolódó beszélő nemzetféltése magyarázza.

E három vonás mindkét elhangzott költeményben tetten érhető. A Nekünk Mohács kell címűt „fordított himnusz”-nak nevezte Benedek Marcell, hiszen nem áldást, hanem sorscsapásokat kér a magyarság számára. Miért? A mű utolsó sora adja meg a választ – mert enélkül elkényelmesedünk, elpuhulunk, és nem leszünk képesek helytállni a népek versenyében. A vers a beszédhelyzet alapján három szerkezeti egységre tagolható: előbb az ő, aztán az én, majd a mi lesz az alany, hogy ezzel is az összetartozást, az eleve elrendelt hazaszeretetet hangsúlyozza.

Helyzetdal a Bujdosó kuruc rigmusa, hiszen a költő nem a saját nevében beszél, hanem egy Magyarországot éppen elhagyó kuruc vitéz szájába adja szavait. Úgy tűnik, ő nemcsak testben, hanem lélekben is elhagyja hazáját, hiszen csak rosszat kapott tőle. De ez csak a látszat. Visszajön még, hiszen szíve „édes népével” maradt. Ezt leginkább az issza-vissza rímpár teszi egyértelművé, amely egyik népdalunkat idézi meg („Ki a Tisza vizét issza/ vágyik annak szíve vissza…”).

Láttuk: Ady szembenéz a modern kornak azokkal a problémáival, amelyek ma talán még erőteljesebben érintik a személyiséget és a közösséget. Számot vet a modern világ válságával, ugyanakkor nem mond le a hiteles emberi élet, a megtartó közösség igényéről. Költészete nagy nemzeti örökség.