A modern kor egy irodalomtanár szemével

 Ezt az előadást Bakonyjákón, a Forrás panzióban tartottam 2011. december 17-én a falu önkormányzatának meghívására. Gondolatmenetét csak nagyon röviden foglalom össze.

Köszönöm, hogy beszélhetek Istenről, beszélhetek a hit fontosságáról az adventi várakozás idején.  Nehéz ebben a hangzavarban, mégis meg kell próbálnunk ilyenkor Istenre figyelnünk, s észre is vehetjük, ha föltekintünk a csillagos égre, vagy ha mélyen a lelkünkbe nézünk.  Az nagy filozófus, Immanuel Kant is így érezte meg a Teremtő jelenlétét.

Ha Isten felől, a hit felől közelítjük meg a modernizációt, akkor nem csupán a szédületes technikai fejlődést és az emberi jogok kibontakozását  vesszük észre benne (amely kétségtelenül kényelmesebbé és elviselhetőbbé tette az ember életét), de látjuk problémáit is. Isten felől szemlélve a modernizáció legfőbb jellemzője a szekularizáció. Az Istentől való eltávolodás. Továbbá a szekularizáció csődje, vagyis annak a belátása, hogy az ember Isten nélkül nem nagyon tud magával mit kezdeni. Erről mondta azt a franciák nagy egzisztencialista írója, Albert Camus: „Lehet-e az ember szent Isten nélkül, az én szememben ma az egyetlen kézzelfogható probléma” .

Hogyan jutottunk ide? A folyamatot egy Márai-idézet segítségével világíthatjuk meg a legjobban: „A 18. század felszámolta a vallást. A 19. század felszámolta Istent. A 20. század felszámolja az embert.”

A 18. század a felvilágosodásé, amely a hit helyett az észre és a tapasztalatra támaszkodott, erőteljesen bírálta a papságot, de Isten létét még nem kérdőjelezte meg, még ha kételkedett is az isteni gondviselésben. A deizmussal jellemezhetjük valláshoz való viszonyát. Ahogy Madách fogalmazott: „A gép forog, az alkotó pihen.”

Isten létének megkérdőjelezésére, sőt tagadására csak a 19.század második felében kerül sor, s ekkor már nyakig benne is vagyunk a modern korban. Nietzsche mondja ki a legerőteljesebben és a legnagyobb hatással: Der Gott ist tot, vagyis Isten meghalt, ezért nem érvényes már az az erkölcsi világrend sem, amelyet erre építettünk. Nietzsche úgy gondolta, hogy az embernek kell kézbe vennie a saját jövőjét. S ha önmaga tökéletesítésével felnő a feladathoz, boldogulhat Isten nélkül is. „Ne csak tovább, fölfele is plántáld magad!” – intette az embert az Ím ígyen szóla Zarathustra című könyvében, amelyben megalkotta az Isten helyébe lépő Übermensch, az emberfölötti ember mítoszát.

Megszületett az Übermensch? Képes volt az ember Isten örökébe lépni? Nos, az irodalom éppen azt mutatta be, hogy erre képtelennek bizonyult. Először Dosztojevszkij regényei figyelmeztettek arra, hogy az ember korántsem mindenható – korlátlan szabadsága hamis és veszélyes illúzió. A Bűn és bűnhődés főszereplője, Raszkolnyikov például úgy gondolja, az emberiség előbbre jutásának érdekében szabad embert ölni. Át is ülteti a gyakorlatba gondolatkísérletét, de nem tud együtt élni a bűnnel, vissza kell találnia Istenhez, s vezekelnie kell, hogy el tudja viselni az életet.

S ez már át is vezet Márai harmadik megállapításához: „A 20. század felszámolja az embert.” Felszámolta? Ha az irodalomra tekintünk, sok mindenben igazat kell adnunk neki. Gondoljunk Beckett híres abszurd drámájára! Vajon nem azt sugallja-e a Godot-ra várva, hogy Isten nélkül az ember tehetetlen? De eszünkbe juthatnak más művek is. Pilinszky Apokrifje vagy Ady A Sion-hegy alatt című alkotása, amelynek tragikus befejezése így mutatja be a létezés senkiföldjére került modern ember tragikus léthelyzetét:

„Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.”

Az irodalom persze nemcsak a modern ember kétségbeesését ábrázolja, hanem megjeleníti „korunk hőseit” is, a sikeres embert, akinek Isten nélkül immáron nincsenek erkölcsi skrupulusai. Akinek nem értékei, hanem csak érdekei vannak. S aki számára a másik ember nem öntörvényű, teljes világ, hanem csak eszköz. A magyar irodalomban Kosztolányi Édes Annája mutatta be legszemléletesebben az érdekember három alaptípusát: A főként hatalomban, karrierben gondolkodó intézményembert (karrierlovagot). A pénzt és a fogyasztást istenítő élvezetembert (konzumidiótát) és a maga problémáit egy másik kisajátításával orvosolni vágyó tulajdonembert. A világirodalomban pedig talán Dürrenmatt jelenítette meg a legszemléletesebben, mire képes az ember, ha elszakad Istentől. Az öreg hölgy látogatása című drámájában (1956) a humánum nevében ölik meg a lezüllesztett svájci kisváros polgárai a címszereplő milliárdosnő egykori csábítóját. A keresztény humanizmusra hivatkoznak, de valójában az érdekeiket, a pénzt tartják szem előtt.

Igen, sokszor az az érzésem: ez történik ma a világban. Talán az iraki vagy a líbiai háború mögött is ez húzódik. Sosem felejtem el a kereszténység iránti elfogultsággal aligha vádolható német folyóirat, a Der Spiegel címlapját, amely ezzel a felirattal jelent meg az iraki háború kitörésekor: Blut für Öl, azaz: Olajért cserébe vért!

Vessünk egy pillantást a jövőbe is! Mit hozhat ez? Két lehetőséget látok. Az egyik egy kereszténység nélküli Európa, lerombolt, bezárt vagy más célra átalakított templomokkal. S kevert, identitásától megfosztott népességgel, amely az Egyén Mindenhatóságát, a Fogyasztást és a Pénzt emeli Isten helyébe, hiszen jól látható, hogy nemcsak a hit szorul ma háttérbe, hanem a családszeretet vagy a hazaszeretet erénye is. Jelenleg ez az uralkodó trend Európában.

De a küzdelem még nem dőlt el. Lehet esély a megújulásra is. Arra, hogy az európai ember visszatalál a közösségi értékekhez. Hogy ráeszmél arra: az európai kultúrát megteremtő keresztény értékek nélkül nem formálhatjuk teljessé az életünket. Az irodalmi művek java része mindig is ezt sugallta nekünk, s ma is erre figyelmeztet. Többnyire persze közvetetten, a keresztény erények nélküli létezés értelmetlenségét a középpontba állítva. Sokan ki is mondják azonban, mint Lázár Ervin. Zárásként az ő naplójából idézek két aforizmát:

„Ha távolodsz Istentől, akkor is közeledsz hozzá, csak a hosszabbik utat választod.” A szeretet nem áldozatvállalás, hanem életszükséglet.”