Szakadék felé
Hatalmas szakadék felé zakatol a magyar oktatás egykor jobb napokat látott gőzöse. Pedig mindenki rajta utazik. Politikusok és pártonkívüliek, felkapaszkodott újgazdagok és értelmiségi proletárok, alkalmazottak és iparosok – az egész magyar nemzet.
A közeledő katasztrófát ma már mindenkinek látnia kell, akinek nyitva a szeme, mégsem folyik róla érdemi eszmecsere. Pedig jövőnk szempontjából nem kisebb ügy ez, mint az egész Európát fenyegető migráció vagy a demográfiai összeroppanás nyomasztó réme. Sőt. Bizonyos tekintetben még fontosabb. Ha itt elbukunk, nem mutogathatunk senki másra. Akkor víz se moshatja le a rendszerváltás nemzedékének elitjéről: szűklátókörűen eltékozolta a nemzet lehetőségeit.
A magyar oktatás egykor világszínvonalú volt. S amit Eötvös Józsefék, Klebelsberg Kunóék megalkottak, még a szocializmus időszakában is elműködgetett úgy-ahogy. A falvakban ugyan képesítés nélküli tanárokkal, akik azonban pedagógusnak készültek, s többségükből az is lett. A felsőoktatásban pedig a foxi-maxi egyetemeken kikupálódott káderek mellett számos fölkészült tudóssal és tehetséges diákokkal, akik generációjuk javához tartoztak, hiszen a tanárképzésben sokszoros volt a túljelentkezés.
Ki megy ma tanárnak? A hivatástudattól mélyen megérintett kevesek mellett főként olyan diákok, akiknek esélyük sincs elitszakokra bekerülni. Az egyetemeken csupán elvétve lehet találkozni kémia, fizika vagy biológia szakos hallgatóval. Aki ezeket a tárgyakat érti, megbecsültebb és jobban fizető munkára vágyik, de a humán tárgyak kedvelői is inkább választják a jogot vagy a közgazdaságtant. S persze sok esetben azok sem maradnak a pályán, akik végeznek valamelyik tanárképző intézményben.
Körül lehetne járni a pálya presztízsét, de mindennél többet elmond róla az, amit jó néhány ötvenes tanár szájából hallottam már: „Még egy évtized. Ha a mi nemzedékünk nyugdíjba megy, mindennek vége.” Elkötelezett pedagógusok visszatérő észrevétele ez; olyanoké, akik a nevelésre tették föl az életüket. Elszomorító, hogy közülük is sokan elhagyják a pályát, annyira megalázónak érzik helyzetüket. Van-e még hivatás, ahol nincs semmiféle cafeteria, az éves jutalom pedig egy 3-5 ezer Ft-os könyvutalvány? Ahol a munkaidő minden percét adminisztrálni kell, de ha valaki többet dolgozik, azt már tilos lekönyvelnie?…
Ha az idősebb generáció reménytelennek látja a jövőt, miben bízzon egy fiatal? A pályakezdő, akinek most kellene megalapoznia a sorsát, s elkeseredetten látja, fizetése messze elmarad még egy élelmiszerüzlet eladójáétól is?
Mindazonáltal ma már a magyar oktatás jövője korántsem csupán kereset kérdése. A pedagógus a saját bőrén tanulta meg ugyanis: hiába emelik meg juttatását modern Medgyessyk vagy újsütetű Hoffmann Rózsák, pénze előbb-utóbb úgyis csak annyit fog érni, mint annak előtte. Az egészből legföljebb a reformnak keresztelt pluszmunka marad – akár van értelme, akár nincs. Ma már sokkal többre van szükség, ha ki akarunk kapaszkodni a gödörből: egész pályás letámadásra. Ahol csak lehet, csábítóbbá, egyszersmind kiszámíthatóvá kell tenni a szakmát, hogy ne csupán a mai tanárok érezzék magukat jobban, de a fiatalokban is felébredjen a kedv iránta.
Mit a teendő? Először is vissza kell adni az oktatás rangját. Újra létre kell hozni az Oktatási Minisztériumot. Olyan jogkörrel, amely esélyt ad arra, hogy megnyerje a pedagógusokat. Az új vezetés szakít a sikerpropagandával, feltárja, bemutatja a gondokat, és őszinte párbeszédet folytat a társadalommal. Az elmúlt évek diadalmámora után persze nem lesz könnyű szembenézni a valósággal. De nincs más út. „Növeli, ki elfödi a bajt” – mondja Illyés.
A frissen kinevezett oktatási kormányzat nem késlekedhet. Midőn látleletet vesz, máris segítenie, javítania kell. Akad munka bőven! Az ezer sebből vérző ágazat számos sérülése szabad szemmel is tisztán látható!
Feje tetejére állt az értékrend a tankönyvpiacon? Félre azokkal a kiadványokkal, amelyek feleannyiba kerülnek, ám negyedannyit sem érnek, mint a régi! Legyen újra lehetőség a jól bevált használhatóbbra, például a Mozaik Kiadó általános iskolai matematika- és fizikakönyvére vagy középiskolai nyelvtankönyvére…
Nincs semmi értelme a belső ellenőrzésnek? Megfojtja az adminisztráció, ezért az iskolák nagy része csak ímmel-ámmal csinálja meg vagy egyszerűen lepapírozza? Nosza, lássuk be: fölösleges teher ez, és töröljük el! De vegyük hozzá nagytestvérét is, a tanfelügyeletet! Szőröstül-bőröstül, mert jelenlegi formájában körülbelül annyit ér, mint Rejtő Jenő Vucli Tóbiásának önműködő villamosjegye: bonyolult, érthetetlen és végcéljában semmiféle tekintetben sem praktikus…
A minősítési rendszernek persze muszáj maradnia. Nélküle minden fölborulna. Ám azt is alaposan át kell alakítani, hogy logikusabb és emberközelibb legyen. Ha 66 vagy ki tudja hány szempontot, indikátort mérünk, valójában csak maszatolunk, elkenjük a problémát. Ezzel a módszerrel garantáltan nem tudjuk kiszűrni azokat, akik alkalmatlanok a pályára. Már ha ez egyáltalán cél lehet. Mellékszál: az egyetemek magyar szakosai között megjelentek a diszlexiások.
Az efféle korrekciók növelhetik a bizalmat, javíthatják a hangulatot és munkakedvet. De lehet még egy hozadékuk: kiderülhet közben, hogy kik voltak azok, akik ezt az egész kificamodott rendszert kitalálták. Ott vannak-e még hatalomközelben, és most épp legfrissebb remekművüket, az új NAT-ot ünneplik önelégülten? Vagy már szétszéledtek, s ki itt, ki ott sütögeti a maga pecsenyéjét? Nos, azt javaslom: ha jót akarunk, őket a jövőben éppúgy nem szabad a tűz közelébe engedni, mint azokat, akik az oktatás permanens liberalizálásának lázában égnek.
Helyettük olyan emberekre van szükség, akik látják a magyar oktatás valódi problémáit, és ismerik értékeit is. Vannak ők is elegen, csak észre kellene venni vagy meg kellene találni őket. S akkor velük együtt, de minden tanárra és az egész társadalomra figyelve hozzá lehetne látni az egész rendszer megfontolt, okos felülvizsgálatához a tanárképzéstől a fenntartáson és az irányításon át egészen a szakképzésig. És toldozgatás-foltozgatás helyett sürgősen tető alá hozni egy igazi életpályamodellt, amely már olyan elemeket is tartalmaz, mint a pedagóguslakások építése…
Vészhelyzet van. Az utolsó előtti pillanatban vagyunk. Ha most nem cselekszünk, a magyar oktatás egykor jobb napokat látott gőzöse rövidesen eltűnik a szakadékban.
2020. március 10.
Dr. Hauber Károly
magyar-német szakos
középiskolai tanár