Jeles tanárok a Türrben

Elhangzott 2006-ban, a Pápai Művelődéstörténeti Társaság konferenciáján.

Tisztelt Konferencia!

A Társaság ez évi ülésének témája óhatatlanul is eszembe idézi a Babits Mihálytól származó szállóigét, mely szerint „az ember öntudata az emlékezet, a nemzet öntudata a történelmi emlékezet”. E szavak jelentését ugyanis bátran kiterjeszthetjük, s az egyes ember s a nemzet mellett vonatkoztathatjuk azokra a közösségekre is, amelyek a kettő között helyezkednek el. Kétségtelen, hogy részben a múltból, a hagyományokból táplálkozik egy város vagy egy iskola öntudata is, ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan viszonyulunk hozzá. Egyáltalán nem mindegy, mit emelünk ki mint követésre méltó tradíciót. S egyáltalán nem mindegy, milyen szándékkal közelítünk hozzá. Mert a múlt felelevenítése hathat bénítóan is; a múlt mélységes kútjába bele is szédülhetünk, cselekvés helyett a nosztalgia vagy a semmittevés ürügye is lehet az előttünk járok tetteinek számbavétele. De persze lehet a hit, az erő forrása is, ha nyitott lélekkel tekintünk tanulságaira és értékeire. Rövid előadásomban én is erre teszek kísérletet.

Gondolatmenetemhez nem végeztem külön kutatásokat. Amit elmondok, elsősorban azokból a könyvekből merítettem, amelyek az elmúlt másfél évtizedben jelentek meg e tárgykörben. Felhasználtam a Türr 350. és 360. évfordulójára kiadott emlékkönyveket. Hasznosítottam a Türrös kötetek című sorozat két eddig megjelent könyvének anyagát, valamint Galántai Márta szép összeállítását édesapjáról. (Ezek az alkotások már önmagukban igazolják, hogy az iskola sokat tesz a múlt szellemiségének megőrzéséért, ébren tartásáért.) S természetesen támaszkodtam saját élményeimre, emlékeimre is. Én ugyan később, a 70-es évek derekán jártam a Türrbe, s 1983 óta tanítok itt, de így is alkalmam volt személyesen is megismerni a címben kiemelt időszak tanárainak jó részét, s azt a szellemiséget, amely nyilván a későbbi időszakokba is átsugárzott.

Az 50-es, 60-as évekről szólván érdemes egy kicsit visszalépni az időben, s legalább egy pillantást vetni a két világháború közti Pápa oktatására. Nemcsak a vizsgált időszak jobb megértéséhez lehet fontos ez, hanem azért is, hogy beláthassuk: Pápának mint iskolavárosnak a rangját ebben a korszakban mindenekelőtt két gimnáziuma, a református és a bencés gimnázium adta meg. Mindezzel természetesen nem kívánom kisebbíteni a tanítóképzők szerepét, melyek szintén fontos szerepet töltöttek be a város életében, tény viszont, hogy a helyi értelmiségi elit képzése ebben a két intézményben zajlott, s az itt tanító tanárok is többnyire tevékenyebb szerepet vállaltak a város kulturális életében. Elég csak futólag átlapozni a korabeli újságokat s a két intézmény évkönyveit, hogy szembetűnjék: a szép számú egyesület s más szerveződés vezetőinek többsége a református és bencés tanárok közül került ki. Egy másik, tudtommal eddig még alig vizsgált kérdést is érdemes felvetni itt: a két intézmény viszonyáét. Ezt a későbbi polgármester és országgyűlési képviselő, Sulyok Dezső így értékelte 1925-ben, a bencés rend alapításának 1400. évfordulóján rendezett ünnepségen:

„A városnak megvan a bencés iskolája, amely testvéri egyetértésben az ősi református kollégiummal nemzedékek sorát nevelte a hazának.”

Mások viszont – így például Varju Dezső, aki a Református Kollégium diákja volt a 30-as évek közepétől – úgy emlékeznek, hogy inkább a rivalizálás határozta meg a két iskola kapcsolatát, s úgy látják, talán jobb lett volna, ha szorosabb emberi kapcsolatokra, egymás jobb megismerésére törekednek.

Városunk mindkét elitképzője megszenvedte a második világháborút, s alapjaiban rengették meg őket a következő esztendők. A Türr elődjét a Szent Mór elnevezésű katolikus gimnáziumot 1948-ban államosították; a bencés paptanárok távoztak, a nyolcosztályos gimnázium felső négy évfolyama marad az épületben tovább működő állami gimnáziumban, a „kicsik” a Református Gimnázium földszintjén kialakított III. számú általános iskola diákjaiként tanulnak tovább. Az intézmény 1950-től viseli Türr István nevét. A változások sokasága miatt meglehetősen unalmas volna részletesen taglalni, miként alakul az iskola profilja a következő két évtizedben. Csupán néhány tendenciát emelek ki. Ezek is sokat elárulnak a korabeli oktatásirányítás tiszteletre méltó kreativitásáról. Először is megállapíthatjuk, hogy a korszakban sokkal több fiú jár a Türrbe, mint lány, sőt van egy időszak, amikor fiúgimnázium(1957-67). Másrészt azt látjuk, hogy számos tagozat indul, szűnik meg vagy éppen létezik egymás mellett (reál, humán, 1966-tól matematika tagozat; utóbbit az 1974-ben beinduló óvónőképzés váltja föl). Harmadrészt szembeötlő, hogy a Türrnek nincsenek beiskolázási gondjai, sőt a város és a környék tehetséges fiataljai főként ebbe a gimnáziumba törekszenek. Jellemző s magáról a korról is sokat elárul az az anekdotába illő, de megtörtént eset, amelyre a 70-es évek elején került sor, s talán nem haszontalan fölidézni. A városi pártbizottság potentátjai, akik mindig ferde szemmel tekintettek a renitens, kevés párttag tanárral rendelkező Türr-re, amely sokkal jobb eredményeket produkált, mint a Petőfi Gimnázium, elhatározták: síkra szállnak az esélyegyenlőségért. Mivel úgy gondolták, a Türr előnye a tehetségesebb diákok beiskolázásából fakad, elhatározták, ők maguk döntenek arról, hogy melyik jelentkező hol tanulhat tovább. Bekérték a jelentkezési lapokat, s elkezdték az igazságosztást: egy kitűnő tanuló ide, egy oda, egy jó ebbe az intézménybe, egy abba… Tán említenem sem kell, milyen felzúdulás kísérte ezt az eljárást. Főként a párttag szülők részéről, akik közül többen el is érték a döntés módosítását. A következő esztendőben pedig visszaállt a régi rend, vagyis újra elsősorban az iskolák döntöttek a felvételről. Haladjunk azonban tovább! Negyedikként azt állapítsuk meg, ami logikusan következik az említettekből: az iskola alapvető célja a továbbtanulásra való felkészítés volt ebben az időszakban is; s e téren igen kiváló eredményeket ért el, a megyében legfeljebb a veszprémi Lovassy versenyezhetett vele. Végezetül, ötödikként hadd mutassak rá egy máig ívelő tendenciára. Ahogy haladunk előre az időben, úgy bizonyul egyre szűkösebbnek az eredetileg nyolcosztályos gimnázium számára tervezett épület. A 60-as években már 12 osztály tanul itt, 1974 után pedig, az óvónőképzés beindulásával tovább nő a számuk, s mára már 17-nél tartunk. S persze mindezzel együtt fokozatosan átalakul a tantestület is. Nem a végtére is természetes személyi változásokra gondolok itt, hanem inkább arra, hogy a férfi többségű tantestület fokozatosan elnőiesedik; amiben természetesen nemcsak kivetnivalót, kuriózumot sem találhatunk, hiszen ez országos tendencia volt a 60-as évek végétől.

S ha már a tantestületnél tartunk, vessünk erre is egy pillantást! Miként alakult ennek az összetétele a vizsgált időszakban? Az állandó változás jellemezte-e, akár az iskola profiljának alakulását? Netán stabil maradt, ezzel őrizvén meg az oktatásirányítás diktálta meredek kanyarokban az egyensúlyt? Válaszunk: is – is. A tantestület összetétele folyton-folyvást változik, jönnek-mennek a tanárok, néhány törzstagnak s főként Galántai István igazgatónak köszönhetően a tanári kar mégis egységes. Legalábbis szellemiségében, a munkához, a hivatáshoz való viszonyában. Azok a nevek, amelyeket itt csak felsorolok, már önmagukban tanúskodnak erről, hiszen többüket ma is legendák veszik körül, ezért még a fiatalabbak is hallhattak róluk. Az 1948-ban államosított gimnázium 9 tanárral indult; közülük ketten, Galántai István igazgató és Mayer István testnevelőtanár még a bencések idején került az intézményhez, általuk tehát folytatódhatott valami az egyházi iskola hagyományaiból is. Mellettük Veszely László igazgatóhelyettest kell még megemlítenünk, aki a polgári iskola éléről érkezett a Türrbe. Ahogy gyarapodik az osztályok száma, úgy bővül a tantestület újabb törzstagokkal. Különösen jelentős ebből a szempontból az 1952. esztendő. Az ekkor államosított Református Kollégiumból több kiváló tanár itt tanít tovább: Borbély Sándor, Csapó Gyula, dr. Hencze Béla, dr. Szakál Sándor, A. Tóth Sándor. Szabó István egy esztendővel korábban. Tóth József testnevelőtanár egy, Tőkés János két évvel ezt követően érkezik. A mából visszatekintve nagy eseményt jelent az iskola életében az 1958. esztendő, amikor számos tehetséges fiatál tanár kezd el tanítni az iskolában. Ebben az évben vagy ennek környékén jön ide Bujáky Miklós, Nagy Sz. Sándor, dr. Tungli Gyula, Varga Gyula, Varga József, Varju Dezső, Vörösházi Péter. Mint már említettem, e névsor önmagáért beszél, s a kiváló minőséget húzza alá még akkor is, ha számos kiemelkedő, később az oktatásirányításban vagy a tudományos életben szép sikereket elért személyiség csak néhány évig marad a Türrben (pl. Békeffy Elemér, Csudai Bertalan, Kecskés András, Varga Károly, Varga Miklós). Mellesleg ebből az időszakból származik a mondás. „A Türr egy fészekalja igazgatót adott a megyének.”

Kiemelkedő tanáregyéniségek tevékenykednek szinte minden szakon az 1950-es, 60-as években. A testnevelés Mayer István és Tóth József kezében van. Előbbi nemcsak kiváló tanár, de rendkívül sokoldalú egyéniség is; kitűnően hegedül, hobbija a vitorlázórepülés. Tóth József pedig szinte egyedülállóan eredményes pályafutást tudhat maga mögött. 1953 és 1981 között fiútornászai minden évben bejutottak az országos középiskolai döntőbe; tanítványai közül húszan végeztek a Testnevelési Főiskolán, még többen a tanárképző főiskolák testnevelés szakán. Ki gondolná, hogy ma Pápán 11 olyan testnevelőtanár tanít, akikkel egykor ő ismertette meg a sport szépségeit? A rajzot 1967-ig a legendás A. Tóth Sándor tanítja. Be kell vallanom számomra ő fogalmazta meg a legplasztikusabban a ma is sokat emlegetett „türrös szellem” jelentését. „Ha levágják a kezedet, fess a lábaddal! Ha levágják a lábadat is, vedd a szádba az ecsetet!” – szokta volt állítólag emlegetni. Mi más ez, ha nem a minden körülményben való helytállás fontosságának a hangsúlyozása, amit az iskola mindenekelőtt a nevelők személyes példájával plántált tanítványaiba? Felkészült avatott szakemberek oktatják a reál tárgyakat is. Mindegyikük jellegzetes egyéniség, külön világ, önálló univerzum, s valamennyiükre felnézhetnek tanítványaik. Kire ezért, kire azért. Veszely Lászlót szerzetesi szigort tart, de logikus magyarázatai, széles körű humán műveltsége lenyűgözi diákjait. Varga József is szigorú személyiség, ám avatottabb kalauzt el sem képzelhetünk a matematika bonyolult labirintusában; a szigorú külső pedig mély humánumot takar, ami a feszültséget gyakorta oldó eredeti humorban is megmutatkozik. S szólhatnánk még itt hosszan másokról is: Bujáky Miklósról, Varga Gyuláról, Erdő Imréről. Miként érdemes volna tüzetesebben felfejteni azt is, hogy Varju Dezső személyben milyen kiváló történelem-földrajz szakos tanára van az iskolának.

Időnk azonban szűkre szabott, ezért rátérnék azokra a tantárgyakra, amelyeknek néhány tanáráról kicsit részletesebben szeretnék szólni. E tárgyak: a magyar és az idegen nyelv. Mások mellett olyan tanáregyéniségek tanították ezeket iskolánkban, mint Galántai István (magyar-francia-orosz szakos), Csapó Gyula (magyar-latin szakos) és Nagy Sz. Sándor (magyar-olasz szakos). Közülük Galántai Istvánt személyesen nem ismertem, viszont sokat hallottam s még többet olvastam róla, ezért néha úgy érzem, ismerem. Komolyan, mégis kedélyesen tekint le a folyosókon elhelyezett tablókról, mintha ma is élne, s időnként megszólítana. Csapó Gyulát ismertem és szerettem. Osztályfőnököm volt, az utolsó osztályába jártam; de óraadóként még akkor is tanított, amikor a Türrbe kerültem. Nagy Sz. Sándort a Bocsor kollégiumban ismertem meg, amikor másodikos koromban egy évig kollégista voltam. Már ekkor fölnéztem rá, s később, amikor igazgatóhelyettesként óvó szeretettel figyelt rám, talán emberileg is sikerült közel kerülnöm hozzá. Babits írja az európai irodalom történetének bevezetőjében: „Minden emberi élet…egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben, amelybe kivetett bennünket valamely ismeretlen erő.” A következőkben úgy szeretnék szólni e három tanár életútjáról és személyiségéről, hogy sorsukból, a világgal szembeni állásfoglalásukból is érzékeltessek valamit.

Galántai István (1909-1978) Székesfehérvárott született; édesapja vasúti tisztviselő volt, édesanyja háztartásbeli. Három fiútestvére egyikéből vasúti tiszt lett, kettő mesterséget tanult. Ő a fehérvári Ybl Miklós főreáliskolában érettségizett (kitűnő eredménnyel), majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-francia szakára járt, ahol 1935-ben kapott diplomát. Időközben letöltötte katonaidejét is; és a tanulás mellett aktívan sportolt, tagja volt a 8-as evezős olimpiai válogatott keretnek, s csupán betegsége miatt nem vehetett részt a berlini olimpián. Egy éven át nyelvórákból tartja el magát, majd négy esztendeig a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban tanít. Immár családos emberként 1940-től Marosvásárhelyen él, s mint a Csaba Királyfi Honvéd Hadapródiskola tisztje magyart, franciát és németet oktat. 1944 végén az iskolát Németországba telepítik, sőt 1945 áprilisában a növendékeket az előrenyomuló brit hadsereg ellen is be akarják vetni, ezért Dániába menekülnek. A háború befejezése után a vesztfáliai Eiselheidébe kerül a 150 hadapród, immár hadifogolyként. Nekik s a mintegy 2000 Németországban rekedt magyar levente számára hozzák létre az Árpád Vezér Ifjúsági Tábort, amelynek Galántai István a parancsnoka. A Tábor nem csupán összefogja a fiatalokat, hanem oktatásban is részesíti: elemi gimnáziumi és kereskedelmi iskolai tagozata van. Galántai István 1946 májusában tér haza, s bár igazolják, mivel katonai iskolában tanított, csak 1947-ben kap állást. A pápai bencés gimnáziumban sikerül elhelyezkednie. Itt 1948-ban őt bízzák meg az államosítás lebonyolításával, s ő lesz az állami iskola első igazgatója. 1968-as nyugdíjazásáig 20 éven át vezeti a Türrt s tanítja szaktárgyait: a magyart, a franciát és az oroszt, amelyből 1955-ben szerez diplomát.

Galántai István személyisége egybeforrt a Türrel, hiszen 1947-től nyugdíjazásáig egybeforrt az élete is. Lánya, Galántai Márta idézi föl egy napját szép könyvében; jól látható ebből, hogy egész életét az iskoláért végzett munka határozza meg; az ad számára értelmet és reményt, minden más csak annak függvényében értelmezhető. Mások arra ívják föl a figyelmet, hogy alkalmasabb embert el sem lehetett volna képzelni az intézmény élén. Minek volt ez köszönhető? Részben nyilván szerencsés adottságainak s kitűnő felkészültségének. Már hatalmas termete, délceg, kisportolt alakja is tiszteletet parancsolt. Emellett nagy tudású ember volt; négy nyelven beszélt, s folyamatosan képezte magát. Lelki alkata, mentalitása is arra predesztinálta, hogy vezető legyen. Kiegyensúlyozott, derűs, nyitott személyiség volt, jó kapcsolatteremtési képességekkel rendelkezett. Páratlan munkabírás jellemezte, az iskola legapróbb rezdüléseire éppúgy a teljes személyiségével koncentrált, mint a nagy döntésekre. „Rajta tartotta a kezét az iskolán” – fogalmazott a Türr egyik későbbi igazgatója, s szavait igen sokan megerősítik. Jelen volt reggel az intézmény előcsarnokában, ő fogadta a tanulókat, s bizony nem volt ajánlatos elkésni vagy egyensapka nélkül érkezni. Megjelent a becsöngetéskor a tanári szobában, ahol rendszerint a „Csingeták, kartársak!” megjegyzéssel ösztökélte kollégáit a pontos órakezdésre. Ha késett a bejárók vonata, a testnevelő tanárt küldte a vasútról érkező diákok elé, nehogy olyan tempóban haladjanak, „mint akik temetésre mennek”. S természetesen ott volt minden rendezvényen, a tornavizsgától kezdve a tanárok által bemutatott színpadi előadásokig (ilyenek is voltak akkoriban). Galántai Istvánnak kétségtelenül döntő szerepe volt abban, hogy a Türr a megye egyik legjobb gimnáziumává vált az 1950-es, 60-as években. Munkájával példát mutatott mindenkinek, de képes volt arra is, hogy a megfeszített munkát humorral oldja s fűszerezze.

Jellemző volt ez tanóráira is, amelyek feszes vigyázzállással kezdődtek, de a néma csöndben derűs mosolya a tanulók arcára is mosolyt csalt. Sokan emlékeznek azokra a megjegyzéseire, amelyekkel a készületlen nebulókat illette: „Traktorosnak állok”, „Vasutasnak állok”, „A zapám, a zanyám csiszta tót, magam csiszta magyar…” Az iróniának ez a típusa mély humánumról árulkodik, s ellenpontozón is jól kiegészíti egyik jelmondatát: „Figyelem nélkül nincs fegyelem, fegyelem nélkül nincs tudás.”

Messzire vezetne, ha érdeme szerint kívánnánk méltatni Galántai István tanári munkáját. Itt csupán arra utalok, hogy minden nyelvórájára pontos forgatókönyvvel készült, s mindennek megvolt a maga helye és szerepe. A rendelkezésünkre álló adatok szerint folyamatosan fejlesztette módszereit, s egyre gyakrabban alkalmazta azokat a technikákat, amelyek csak később terjedtek el nálunk az idegen nyelv oktatásában (pl. képleírás, szituáció). Magyarórán tanítványai lenyűgözve hallgatták magyarázatait, ő pedig a hazafiúi nevelés fontos eszközét látta az irodalomban.

Ismerői szerint Galántai István mélyen vallásos ember volt. Világképét az Isten-Haza-Család értékrendje formálta, hitét azonban nyilvánosan nem gyakorolhatta. Realista ember volt, vágyait a lehetőségekhez igazította. Nem tudhatjuk azonban, hogy mindezt hogyan élte meg belül, a lelkében, a gondolataiban. Személyiségének ez a része valószínűleg már örökre rejtve marad számunkra.

Csapó Gyula (1916-1991) pályája a szerencsésebb paraszti tehetségek lehetőségeit példázza. Háromgyermekes református gazdálkodó családban született Felsőőrsön, ahonnan útja – a képességeit felismerő tanítójának is köszönhetően – a pápai Református Kollégiumba vezetett. Kitűnő tanuló volt itt, a reál és humán tantárgyakból egyformán tehetséges. Eredetileg matematika – fizika szakos tanárnak készült, mégis magyar – latin szakos lett belőle; az is némi kitérő után. Családja nehéz anyagi helyzete miatt ugyanis előbb elvégezte a teológiát, s csak azt követően került a debreceni egyetemre, ahol e szakpárból két év alatt diplomát szerezhetett. Mezőtúron kezdett dolgozni kollégiumi nevelőként. Itt érte el Rab Istvánnak, a református kollégium igazgatójának hívó szava, amelyre egy latin szállóigével válaszolt: Hoc erat in votis – ez volt vágyaim netovábbja. Kilenc évig taníthatott itt (1943 – 1952), majd a Türr István Gimnázium következett, ahonnan 1976-ban ment nyugdíjba, bár még hosszú ideig dolgozott óraadóként.

Csapó tanár úr kiegyensúlyozott, derűs személyiség volt. A test és a lélek összhangjának fontosságát nemcsak hirdette, életmódjával is kifejezte. Szenvedélyesen teniszezett, hosszú ideig oszlopos tagja volt a város teniszcsapatának; a sport kedvéért hagyta abba a dohányzást is. Legkedvesebb költője Arany János volt, s mintha rá s az első reformnemzedék tagjaira emlékeztetett volna önmagával szembeni igényessége, alapossága, szigorú erkölcse. S megvolt benne a hajlam az iróniára, öniróniára is. Sokszor egyetlen találó kifejezés elég volt számára, hogy megragadjon s minősítsen bonyolult jelenségeket. „Kiszezünk, kiszezünk?”- adta például tudtunkra, mi a véleménye a az ifjúkommunista mozgalomról. Kesernyés humora kétségkívül védekező, önmentő gesztus is volt. Enélkül lehetetlenlehetetlen lett volna áthidalnia azt a szakadékot, amely kora s az általa mélyen átélt klasszikus műveltség között feszült.

Munkájában az alaposság, tanítványainak elbírálásában a megértés és a jóindulat vezérelte. Tisztában volt vele, hogy úton vagyunk, s tudta, a dicséret néha fontosabb, mint a szőrszálhasogató kritika. Az irodalmat elsősorban előadó tárgynak tekintette, s alighanem a szárnyaló előadás volt a legnagyobb tanári erénye. Logikusan, tagoltan, emelkedetten beszélt, sokszor több órán át ugyanarról az alkotásról. Modorában azonban semmi nem volt abból a kenetteljes, sokszor mesterkélt pátoszból, amitől én mindig is idegenkedtem. Úgy vélte, az irodalom akkor hat igazán, ha élményszerűen beszélünk róla. Órái igazi ünnepek voltak, az irodalom pedig igazi élmény. Hogy mily erőteljes koncentrációt követelt ez tőle, csak jóval később tudtam meg. Kollégaként ugyanis többször is szóba hozta a magyartanítás nyomorúságát: – Mennyivel könnyebb egy matektanárnak – mondta -, aki elmagyarázza a tételt, majd utána gyakorolnak. De menjél be egy Berzsenyi- vagy Kosztolányi-verssel az osztályba… Mellékszál: tapasztalatból beszélt, balatonalmádi nyaralóját ugyanis a matematika különóráiért kapott pénzből építette.

Mi tagadás, Csapó tanár úr alapossága hiányosságokat is szült. Voltak anyagrészek amelyekkel az előírtnál jóval kevesebbet foglalkoztunk. Harmadikban például szeptembertől decemberig Arany János volt a téma. Mi persze ezt nem bántuk, osztályai pedig az érettségin s a felvételin is nagyon jól szerepeltek. Sokáig önképzőkört is vezetett, ahová több későbbi jeles író járt, például Csoóri Sándor, Kristóf Attila és Vathy Zsuzsa.

Csapó Gyula kivételes magyartanár volt. Ma, a „szolgáltató iskola” korában ez különösen szembeötlik. Íme egy ember, aki az irodalmat még emberformáló élményként volt képes átadni diákjainak.

Tisztelt Konferencia!

Bár az előadásra kiszabott idő lejárt, mégis engedjék meg, hogy néhány szót szóljak a következő nemzedék jeles képviselőjéről, Nagy Sz. Sándorról(1936-1984). Jászapátiban született gazdálkodó szülők egyetlen gyermekeként. Itt érettségizik, majd az ELTE magyar-olasz szakára jár. 1958-tól a Türr tanára, 1975-től igazgatóhelyettese; közben majd másfél évtizedig a Bocsor kollégium nevelőtanára, igazgatója (1961-1975).

Pályáján külön hely illeti meg kollégiumi tevékenységét. A Bocsor Kollégium históriája máig feldolgozatlan, holott alighanem ez a második világháború utáni Pápa oktatásának egyik legfényesebb fejezete. Legalábbis erről árulkodnak a visszaemlékezések. „A kollégium volt a mi Ecole Normale”-ünk – írja az egyik volt kollégista, a francia elitképzés legjelentősebb fellegvárára utalva. Ha így volt, akkor az főként Dudás Istvánnak s őt az igazgatóságban követő Nagy Sz. Sándornak köszönhető. Szigorú napirend, példás fegyelem, ugyanakkor felszabadult életöröm, az iskolán kívüli képzés és kikapcsolódás számos lehetősége fémjelezte ezt az intézményt. A mintegy 80 – főként türrös – diák igazi otthonra lelt a Szent László utcai kollégiumban (ma a református gimnázium leányinternátusa van az épületben). Az élet megszervezésében, a jutalmazásban és a fegyelmezésben pedig nagy szrepe volt a diáktanácsnak, amelynek jogkörét folyamatosan bővítette az igazgató.

Nagy Sz. Sándor kollégiumvezetőként a pontosság és a lelkiismeretesség mintaképe volt. S ugyanez jellemezte igazgatóhelyettesként, tanárként is. Ő teremtette meg a Türr ún. „olasz iskoláját”. Az olasz nyelvet ugyan kevesen választották, de aki így vagy úgy ide került, nem bánta meg. Megtanulta, megszerette a nyelvet, s kinyílt számára az itáliai kultúra is, amelyről Nagy Sz. Tanár úr külön kiegészítő anyagot készített. A „stencigyártás” a magyaros osztályokban is folytatódott. Tanulmány terjedelmű és értékű összefoglalások készültek írókról, korszakokról, stílusirányzatokról. Miért? Hiszen készítőjük kitűnő előadó volt, s remek (a szakfelügyelők véleménye szerint már-már felülmúlhatatlan) órákat tartott. A kérdésre nem könnyű válaszolni. Kétségtelen: Nagy Sz. tanár úr tökélyre törekedett, az abszolútumot vette ostrom alá. Csakhogy a tökély még a művészetben is ritka adomány, az életben, így a tanításban is eleve reménytelen vállalkozás. Talán ez a feloldhatatlan feszültség volt a forrása Nagy Sz. Sándor belső bizonytalanságának, kétségeinek, gyötrődéseinek. Mindez persze magatartásán nem látszott, már csak azért sem, mert volt humora, iróniája is a világ s az ember esendőségeinek megközelítéséhez. Ám a rengeteg kávé és cigaretta, amely valószínűleg siettette halálát, minden bizonnyal erre vezethető vissza.

IRODALOM

A pápai Türr István Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola Jubileumi Évkönyve (1638-1988). Szerkesztette Heitler László. Pápa, 1988.
Emlékkönyv (1638-1988). Szerkesztette Dr. Hauber Károly. Pápa, 1998.
Galántai Márta Edit: Igazgató úr. Pápa, 2000.
Türrös kötetek 1. Pápa, 2002., Türrös kötetek 2., Pápa, 2004. Felelős szerkesztő: Dr. Hauber Károly. A vonatkozó fejezeteket Csapó Attila, Helt Gyuláné és Somfai Balázs írták.