Sánta Ferenc

Sokan voltunk, Kicsik és nagyok, Emberavatás, Az öreg és a fiatal, Nácik

Forrás: Sánta Ferenc Isten a szekéren című kötete

https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SANTA/santa00001a_kv.html

Sánta Ferenc: Sokan voltunk

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi.  – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

– Isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

– Isten áldja.

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

– Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Ferikét… Hadd jöjjön sze… el velem egy kicsinykét!

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

– Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

– Jó estét!

– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá‘ botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.

– Hát apád hol van?

Apám most nem nézett rá.

– Láthatja, hogy nincs bent.

Ignác bá‘ elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.

– Aztán igaz-e, hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá‘-nak a szeme közé.

– Fel a Büdösbe – válaszolt az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.

Apám Ignác bácsit nézte.

– Maga azt honnan tudja?

– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

– Rég ment-e el?

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.

– Úgy fertályórája megvan.

Ignác bá‘ bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.

– Őköt megcsókolta-e?

– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.

– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.

Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.

Kicsik és nagyok

Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél.

A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.

A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.

– Csak beszélsz összevissza!…

Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.

– Most az asztalt… – mondta a kislány.

– Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…

Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.

– Menj, és kösd meg a kutyát!

A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.

– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.

– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!…

– Kész? – kérdezte a fiú.

– Megyek már, megyek…

A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…

Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát.

Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.

– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…

Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.

– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet!

A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.

– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.

– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.

– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!…

– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.

– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!

– Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.

– Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé.

A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.

– Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!…

A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.

– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!

– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.

A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.

– Megint a szekrényen jössz be…

A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…

– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.

– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…

– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…

– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…

– Mars!…

– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen.

Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.

– Most akard levenni a kabátomat…

Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.

– Gyere, feküdj le…

– Feküdjek le, mi?…

– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!

Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.

– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…

A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.

– Hagyj engem, hagyj engem…

– Fogd be a szád…

– Hagyj engem, hagyj engem…

A fiú odatámolygott hozzá.

– Elhallgatsz végre?…

Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.

– A hajamat kell fogni – suttogta.

– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.

– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?

Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.

– Eressz! – kiáltotta.

A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.

A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna.

– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.

A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.

– Bestia…

A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.

– A gyermek!

A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.

A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.

– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…

A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét.

A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.

– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.

Sánta: Emberavatás

Sohasem volt gyönyörűbb az ég, kedvesebb a nap, szebbek a házak, s az emberek is mintha csupa szerető jóságból állnának – úgy láttam a világot. Legszívesebben szaladtam volna. Ha valaki szembejött velem, s minduntalan jöttek, lehajtottam a fejem, ki ne kacagjon senki, mert nevetés nyújtózkodott a számon. Attól féltem, bolondnak néznek. Pedig nem voltam az, csak végtelenül boldog. Olyan nagy, tele érzéssel, hogy belebizsergett a hátam. Nem is mentem, úgy lépkedtem, mintha táncba járnék.

Mikor az utcánk elejére értem, lecsendesítettem a járásomat. Minden mosolygásom visszaparancsoltam a lelkem közepébe, s olyan komolyan, lassan, mint ki mindennapos dolgát teszi, befordultam a sarki hentes ajtaján. Egy asszony állt csak a pultnál. Szépen megvártam, hogy mondja, mit akar, aztán a helyébe léptem, s feltekintettem a hentes arcára. Úgy mondtam, mintha az egész boltját meg akarnám venni.

– Kérek egy fél kiló tepertyűt, egy kiló kenyeret s egy csomag vajat is hozzá!

– Vajat? – kérdezte a segéd.

– Vajat – mondtam, s úgy néztem a szemébe, hogy jöjjön verekedni, ha nem hiszi, s nem ad. Már a tepertyűt szórta a zacskóba, s a mérleg nyelvét nézte, nehogy elhibázza. Közben szólott csak reám.

– Kit ütöttetek le, te?

Máskor biztos haragudtam volna az ilyen szólásért. Nem egyébért, csak mert úgy illik ilyenkor, s nem is nagyon, hogy azért kapjunk hitelt máskor is, ha kérünk. De most ő volt az első ember, akinek kimondhattam. Megint kergettem az arcom örömét, a hangom megerősítettem, el is nyújtottam egy kevéssé, hogy öregebbnek szóljon.

– Tudja, ma fizetés volt, s viszek haza valamit a családnak.

Valaki kacagni kezdett a hátam mögött, gyöngyöző, kedves nevetéssel. A főnök felesége a pénztárban ült, s amikor megfordultam a hangjára, épp a papírpénzét rakosgatta össze, azokról nézett rám. Szép, kerek arca volt, dúsan omló hullámos haja, s erős, telt melle, amit mindig megnéztem, s most a vérem a fejembe szállt, hogy éppen rajtam kacag.

– Engem tetszik nevetni? – kérdeztem. De már meg is bántam, hogy ilyen gyorsan szóltam. Arra gondoltam, mit mondhatnék, ha azt válaszolná: igen, éppen engem.

– Hány éves vagy? – kérdezte, s a nevetés mintha mind odagyűlt volna, ragyogott a két szemében.

Gyorsan rápillantottam két kerekedő mellére, s mire kimondtam, már meg is toldottam az esztendőim számát.

– Én tizenhat – s úgy néztem rá, mint előbb a segédre, aki nem akarta elhinni, hogy vajat is tudok venni, ha éppen kedvem szottyan rá. Észrevehette az első pillantásomat, mert összébb vonta magán a köpenyét, de a mosolygása nem szűnt.

– Na, vedd el a csomagodat – mondta.

A segéd már nyújtotta, s én kivettem a kezéből sorra a kenyeret, tepertyűt s a vajat. Odamentem a kasszához fizetni. Már tegnap bugyellárist varrattam magamnak, s most, hogy elosztottam minden csomagomat a hónom alatt, elővettem szépen. Lett volna apróm is épp annyi, hogy fussa fizetésre, de a tízpengősömet vettem elő. Letettem a márványlapocskára, s elsimítottam a tenyeremmel. Nem néztem fel közben, féltem, hogy megint rosszfelé talál tévedni a szemem.

– Tessék visszaadni…

Vártam, vegye el, s már szidtam is magamat, hogy jobb lett volna csak az aprót adni, s hazavinni a nagy pénzt. Elég lett volna itt csak megmutatni. De most már vigye gyorsan – gondoltam. De nem vette el. Rátette az ujjait, s nyugtatta rajta, épp az enyém mellett. Addig, míg felemeltem a fejem, s az arcába néztem.

Ahány hajam szála volt, mind megborzongott. Egy szempillantás alatt kalapálni kezdett a szívem, a homlokom meghűvösödött, s akkorát nyeltem, hogy hallani lehetett. Az asszony épp, egyenesen a szemembe nézett. Szempilláit kicsit összevonta, s ajka körül, az egész arcán kicsi, aprócska mosoly bújócskázott. S amikor lassan elhúzta a pénzt, s kezébe vette, akkor is mind csak engem nézett. S még akkor is, egy árva szó nélkül, mikor elém tette a visszajáró pengősöket. Nem számoltam egyet sem, ahogy volt, úgy sepertem bele a bukszámba. Egyet kint hagytam a nagy sietségben, s ő utánanyúlt. Ki akartam venni a kezéből, de az ujjait befészkelte a markomba, s úgy nyomta a tenyerem közepébe.

– Tessék – mondta, s nézett a szemembe, hogy alig tudtam az ajtót megtalálni, mikor elindultam.

Mintha perzselő nagy tűzből jöttem volna hűvös levegőre, úgy éreztem magam. Mentem hazafelé, s míg a fejem szédült, mintha megforgattam volna, arra gondoltam, hogy: lám, tényleg ilyen a világ, s az asszony is éppolyan, nem akartam hinni, de csakugyan úgy van. Mindjárt megbolondul, ha az embernél pénzt lát. S hogy belekaptam ebbe a témába, hagytam, berzenkedjen s szálljon gondolatom. Le-lecsuktam a két szempillámat, s hagytam, lássanak a szemeim. A hentesné nézését, szép virágfehér nyakát s tovább, amit éppenséggel akar. Egészen addig, míg sok dolgon keresztül az én édesanyámhoz nem tévedt az eszem, s akkor hirtelen egész belevörösödtem. Visszahoztam az eszem a valóságos világba, s a lépésemet is megszaporáztam. S hogy még közelebb jussak a világhoz, a csomagjaimat sorra orrom elé vettem, s szagolgattam őket. Jó erős tepertyű, sápadt, gyönge vaj, friss meleg kenyér. A nyálam összefutott, s megmozdult a nyelvem, mintha máris ennék. S egyik örömből a másikhoz csapongtam mindjárt. Vittem haza én már máskor is anyámnak, de sohasem ennyit s még egyszer se fizetést.

Mikor munka végeztével a nevem kiáltották, s a fizetőasztalhoz léptem, még nem vettem észre, de hogy visszatértem a pénzzel a kezemben, s ujjam számhoz vittem, hogy megmelegítsem a pénzolvasáshoz – mintha tükör előtt állnék, úgy villant eszembe, pontosan úgy mozgom, mint az édesapám. Még a járásom is, ahogy előléptem, akárcsak az övé. Az ujjaimat is egymáshoz morzsoltam, s vittem a számhoz, hogy megnedvesítsem, ahogyan ő szokta. Pedig a kezemben kevés aprón kívül egy árva tízes volt csak. Akkor is elszégyelltem magam, mint anyám előtt nemrég. Mert én apám nyomába soha még közel sem léphetek.

Már látszott a házunk kerítése, s én gondolatban hol anyám kezét láttam, ahogy a pénzt lassan beleszámolgattam: a tepertyű ennyi, vaj, kenyér meg annyi, és a többi itt van, hol meg a kenyeret megkenve jó vastagon vajjal. Leginkább mégiscsak ezt láttam, s emlékeztem, hogy ha nem szakítom le, csak úgy megfogom a számmal a karéjt, akkor a fogaim helye mind meglátszik a vaj tetején, akár meg is számolhatom. Hogy mért pont ez jutott eszembe, nem tudom, de folyton mind azt láttam. Mintha nem is nappal, de éjszaka lenne, s nem az utcán járnék, hanem az ágyban aludnék. Gyorsan betaszítottam a kaput, s beléptem az udvarra. Az egyik első lakó, mi az udvar mélyén laktunk, kint ült az ajtójuk előtt, s meg sem várta, hogy reá köszönjek, rám tekintett, két kezét a térdein nyugtatta, s hunyorgott a napsütésben, ahogyan nézett.

– Na, letelt? – kérdezte.

Én szerettem volna az orra elé rázni a pénzemet is, de nem tehettem. Tudtam már a rendjét, hogy milyen szóra mi jön, s szép lassan, meg sem állva, visszaszóltam hozzá, és egy aprócskát, csak úgy a szavak közé hintve, sóhajtottam is.

– Le… aztán holnap újra kezdjük.

Ő csak rábólintott.

– Így van ez… – mondta.

Nem is olyan régen, pár napja alig van még, dohányért szalasztott. Most meg visszaszólok.

– Majd csak lesz valahogy…

– Lesz – mondta, s többet nem nézett rám. Én pedig a diófa alatt, ami az udvarunk közepén állott, hátrakanyarodtam a mi szobánk felé. Tenyeremmel lesimítottam a hajamat, s beléptem az ajtón.

– Megjöttél, fiam? – kérdezte anyám, amikor a csomagjaimat leraktam az asztal sarkára.

– Meg. Volt kenyerünk itthon?

Kezét a kötényébe törölgette, s előrejött az asztalhoz. Én vizet töltöttem magamnak. Lehúztam az ingem, s mosakodni kezdtem. Gyorsan befejeztem, s anyám nyújtotta felém a törölközőkendőt. Közben zsörtölődött. Nem haragudtam rá, apámmal is így tett mindig, ha nélküle vásárolt.

– Nem kellett volna ennyi minden, fiam. Még vajat is, ki látott még ilyet…

Magamra húztam az ingem, s fésülködés közben válaszoltam.

– Hagyja, édesanyám, nem kerül az rossz helyre. Most már ne sajnálja…

Tudtam, hogy a pénzt várja anyám, s legszívesebben máris adtam volna, és még szívesebben mindjárt, ahogy az ajtón beléptem. De nem siethettem, és tudtam, ő sem kéri, hanem megvárja, míg magam adom oda. Sokszor elgondoltam én már ezt a pillanatot. Magamat, anyámat, a pénzes bukszámat s a vajas kenyeret is hozzá. Visszaakasztottam a kendőt a szegre, ingem ujját is felhajtottam, s csak azután álltam édesanyám elé. Mikor látta, hogy a zsebembe nyúlok, megigazította a kendőjét a fején, s mintha gyors dolga lenne, fordulni akart a kályha tüze mellé. Csak a szavamra állott meg.

– Várjon, édesanyám. Itt a fizetésem…

Megállt, visszalépett, aztán két kezét a hasán összefogta, s hogy borítani kezdtem bukszám az asztalra, odalépett ő is. Kezét kinyújtotta, s én beleszámoltam a pénzt utolsó fillérig.

– A többiért ezt a kicsi apróságot vettem…

Nézte a pénzt, s az ujjaival mindjárt megérintette egy s másik darabját. Egyiket erre, másikat arra, osztogatni kezdte. Feltaszított párat az ujja tövéig, másokat hátra a kéz párnája felé, s egyet-kettőt egész a tenyere szélére. Elmerült magában, mintha ott sem volnék. Fejét egy kevéskét válla felé hajtotta, s ahogy a homlokára néztem, nem tudtam hirtelen, nem a tenyerébe látok-e, mert ráncba szaladt az is. Ha elgondolom, az egész életünket tartotta a tenyerébe. Azt szortírozta, egyik napját erre, másik napját arra, míg ki nem töltötte mind a hét napunkat. Halál és születés, reggeli, vacsora, az egész életünk a tenyerébe feküdt. Csoda, hogy nem szakadt le a karja.

Egy pengőt kivett a többi közül, s az asztalra tette.

– Tedd el, fiam – mondta –, s vigyázz, ne költsd el egyszerre.

Épp hogy megköszöntem szépen, már nyílott az ajtó, s ahány testvérem volt, mind beszaladt rajta. Megmondhatta valaki nekik, hogy már megérkeztem, s a csomagot keresték, s hogy mit hoztam bennük. Alig tudott rendet teremteni édesanyám közöttük. Széket kerítettek, az asztalhoz másztak. Csak akkor nyugodtak, mikor édesanyám kiöntötte az én mosdóvizemet, újat töltött helyette, és rájuk parancsolt.

– Gyerünk, egy-kettő, kezet mosni, mindenki!

Én már a kályha mellett ültem, s úgy tettem, mintha az újságot olvasnám. De nem járt ott az eszem. Friss volt a tepertyű, hozzám szállt a szaga. A vajat is már kibontotta anyám, szép sárgán virított, s jó meleg ízét a nyelvemen éreztem. De régen készültem már erre a napra. Nekem vaj, tepertyű s a boldogság egy volt. Előző napon bementem a henteshez, és biztosan megtudtam, hogy lesz-e máma tepertyűjük? Mert első fizetésemből úgy teszek ünnepet, hogy megveszem a boldogságot, a tepertyűt s a vajat. A testvéreim már az asztalnál ültek, s készülődtem én is. Vártam, szóljon anyám, s hívjon az asztalhoz. De hiába lestem, nem szólt rám egy szót sem. Minden gyereknek kenyeret szelt szépen, jól megkente vajjal, és kicsi halmocskában a tepertyűt is elosztotta rendben. Ami pedig megmaradt, azt összecsomagolta, s az ablakba rakta. Melléje tette a maradék vajat is. S mint aki elvégezte dolgát, körüljárta szemével az asztalt, s a legkisebbekhez odaszólt kedvesen.

– Egyél, kicsi lelkem, ugye, milyen finom, harapjad, kis szívem… Jó finom tepertyű, ízes kis vajacska – állt és nézte őket, mintha a világon semmi más nem lenne, s nem tudna egyébről.

Nem hittem a szememnek. Nem tudtam, mit csinál, azt hittem, csak játszik. De étel dolgában nem szokta, s nem is szabad tennie. Tán megfeledkezett? Hisz az nem történhet. Hiszen legelőször nekem osztott mindig. A szívem feldobbant, s minden szép nyugalmam egy perc alatt elszállott. Néztem anyámat. Épp a kályhához jött. Amikor mellé ért, odafordultam hozzá. De mintha tartanák, alig jött a hangom.

– Én is éhes vagyok, édesanyám…

Rám se nézett. A fedőt szedte le a nagy lábasról, és közben válaszolt.

– Eszünk mi is, fiam, eszünk mi is mindjárt…

S már merítette is két cseréptányérba a forró bablevest, mit épp akkor húzott le a tűzről. Az egyikbe nekem szedett, a másikba magának. Kenyeret nyújtott, s a tányéromba kanalat tett. Aztán leült a kicsi székére, ölébe vette a maga tányérját, s fújni kezdte a párolgó levesét. Még meg sem kóstolta, amikor reám nézett.

– Hagymát vágjak hozzá, fiam?

Apámnak szokott mindig hagymát adni, ha bablevest ettünk. Most engem kínált meg. Lenéztem rá, s láttam, a szívem beledobban, úgy is néz reám, ahogyan édesapámra szokott. Úgy is várja éppen, hogy mit válaszolok. S épp a lábamnál ül, ahogy apám mellett. Ahogy felemelte a fejét, épp a kezemig ért. S mintha most látnám először, hosszú évek után, most vettem észre, milyen ősz a haja. Én édes Istenem, mint a fehér hó! Milyen öreg már az én édesanyám. Rászóltam csendesen, mintha megcsókolnám.

– Vágjon, édesanyám. Vágjon hagymát hozzá.

S amíg vágta s készítgette nekem, szépen hátradőltem az ajtó sarkának. Odatekintettem az asztalhoz, hol öcséim ettek. Néztem a tepertyűt, a sok vajas kenyeret, s megértettem végre, hogy abból nekem nem jár. Apámnak se jutott sohase belőle. Ő is így szokta, félreült ilyenkor, s édesanyám is csak melléje kuporodott. Sose jutott volna az eszembe, hogy ők nem kóstolják. Gyerekeké volt az, nem a felnőtteké. Alig vettem észre, hogy sóhaj szalad ki a számon. Sokszor próbáltam tréfából csinálni, de soha nem sikerült, s most nem is akarattal, éppen úgy sóhajtottam, mint az édesapám. S egy perc alatt ettől mindent felejtettem. Tudok már úgy sóhajtani, mint az édesapám. Erősebb öröm költözött belém, mint amilyen a fizetés perce volt. Hogy bizonyos legyek, még egyszer felsóhajtottam. Éppolyan volt, mint az előbb. Ha valaki nem lát, összetéveszthetett volna az édesapámmal. Épp akkor jött vissza anyám, s mikor leült a helyére, csendesen a karjához értem, s odaintettem fejemmel a gyerekek felé.

– Ugye, hogy jól tettem. Nézze csak, hogy esznek…

Letette a kanalát, s az asztalhoz nézett. Rajtuk felejtette a szemeit, s gyönge, kedves mosoly sétált az arcára, s ahogy ment, elsöpörte egy pillanatra a ráncait.

– Kicsi lelkecskéim!

A tányérom fölé hajoltam, s kanalazni kezdtem újból a levest, s a bicskám hegyével hagymát szedtem hozzá. Jó vereshagyma volt, s olyan szép karikákra vágva, ahogy édesanyámon kívül senki más nem vágja.

Amikor a délutáni álmomból felébredtem, odaszóltam édesanyámnak, hogy elmegyek sétálni, s ne várjanak haza, majd csak vacsorára. Mikor kiértem a kapun, zsebre tettem két kezemet, s elkezdtem fütyörészni. Lassan sétálgattam végig az utcákon. Mikor a hentes felé közeledtem, megfésültem a hajam, s a kabátomat is megigazítottam. Az ajtó előtt meghúztam a derekamat, s beléptem az üzletbe. Sokan voltak bent, nem figyelt senki rám. Egyenesen a pénztárhoz tartottam. Már messziről két szemembe fogtam a hentesné arcát. Úgy néztem pontosan, mint ő engem délben. Kacaghatott volna most már, biztos meglett volna a válaszom rögtön. Hiszen délben is tudtam volna én beszélni, de akkor még nem lehetett. Most már igen. Ki tagadhatná, hogy nem vagyok már gyerek. Odaértem hozzá, s mielőtt egy szót is beszélhetett volna, kivettem zsebemből az anyám egypengősét, amit elkölteni adott. S ahogy megszólaltam, hagytam, hogy arcomra kiüljön a mosoly, éppolyan, mint az övé volt, amikor folyton engem nézett.

– Ezzel az egy pengővel többet tetszett visszaadni az előbb, ha emlékszik még rám…

S mielőtt mozdulhatott volna, a kezébe nyomtam, pont a tenyerébe, mint ő tette volt velem. Eddig rám nézett, s most gyorsan elkapta a szemét. De én nem engedtem, addig tartottam a szememmel, míg feltekintett rám. Aztán körülnézett, és amikor látta, hogy senki sem néz minket, mosolyogni kezdett. Az arcomba nézett, szempilláit kicsit összevonta, s úgy mosolygott reám. Olyan szépen, hogy az én szívem feldobogott tőle.

Sánta: Az öreg ember és a fiatal

Az udvar szegletében két ember állt egymással szemben. Egy alacsony és egy magas, nyurga alak. Az alacsony, aki öregebb is volt, egy kötéldarabot tartott a kezében, és így szólt a másikra.

– Most figyeljen rám! Én még egyszer megmutatom magának, hogyan kell csinálni, de ha most sem érti meg, le is út, fel is út, mehet, ahova akar!…

Lassan, figyelmesen csomót vetett a kötél végére, aztán szabályos hurokba penderítette.

– Megfigyelte?

A nyurga átvette a kötelet, kibontotta a hurkot, és hozzálátott újat készíteni. Kígyózott, tekergődzött a kezei között, végül összeállt valamiféle csomóba.

– Na, most megnézheti!

– Meg! Hogy az istenbe ne nézhetném meg. Hogy az istenbe ne, akár meg is csapkodhatom, hogyne csapkodhatnám…

Azzal kétszer-háromszor földhöz verte a kötelet. Addig, míg volt hurok, nincs hurok. Felnézett a legényre, és felsóhajtott.

– Nagyon okos ember maga, barátom, nagyon okos ember… – de a tekintete mást mondott: Hol szedtek fel téged, te szerencsétlen! Valami ilyesmit. A legény rámeredt a pusztán maradt kötélre, aztán megvonta a vállát.

– Maga sem tudta mindig. Egyszer mindent meg kell tanulni.

Kiköpött, hirtelen káromkodni kezdett, és újból a kötél után nyúlt.

– Adja ide! Az úristenit a hurkának…

– Üljön le arra a padra! – szólt rá az öreg.

A fal mellett, félárnyékban, ide nem jutott el a villanyok világossága, hosszú lóca állt. A legény odament, leült. Letelepedett vele szembe az öreg is.

– Én nyugodt ember vagyok – mondta –, de mindenkinek elfogy egyszer a türelme. Utoljára mutatom meg magának…

Sikerült, fordult az ujjai között a kötél. Kibontotta, utána lassan, időnként megállva, szép kerek hurkot kötött. Amikor készen lett, szó nélkül letette kettőjük közé. Az árnyékban, mint egy szeszélyes alakú fehér kígyó, feküdt a kötél. A legény nézte, aztán felpillantott az öregre.

– Na, jó!

Kibontogatta, és lassan, türelmesen hozzálátott a kötéshez. Szeme összeszűkült a figyelemtől, ajkát összezárta, végül megrántotta a kötelet. A hurok ott gömbölyödött rajta.

– Na lássa! – mondta az öreg. – Ezt hamarabb is megtehette volna…

Elégedetten nézte a kötelet, aztán felvetette a vállára, cigarettát szedett elő a zsebéből, és megkínálta a fiatalt is. – Figyelmen múlik az egész! Nem ördöngös dolog ez, csak figyelni kell. Aztán, ha hozzászokik az ember, oda sem kell nézzen, megy magától, mint a karikacsapás. Magának majd még jobban, mint nekem… Az elődömnek volt ilyen hosszú haja, csak úgy pergett a keze. Ein-cvei… s készen volt az egész!

– Az, az, úgy is kell az – válaszolta a fiatal. – Tudja, én eddig ahány helyen voltam, soha még panasz rám nem volt sehol… Én, tudja, olyan vagyok, hogy azért a pénzért, amit kapok, szeretek megdolgozni, mert ingyen a bolond sem fizet, s az embert úgy becsülik a munkája után. Ha látják, hogy dolgozik becsületesen, akkor megvan a megbecsülés is, ha meg csak így-úgy, akkor olyanok is hozzá. Csak az első nap, amíg beleszokjon, aztán már megy is minden magától… Ez milyen cigaretta?

– Töltött – mondta az öreg –, a vejem küldi a dohányt. Maga termeli, aztán amit kap belőle, megfelezi velem…

– Szabolcsi?

– Szabolcsi…

– Gondoltam, az ízéről. Jártam arra, még gyermek voltam, tán tizenkét esztendős. Édesapámékkal aratni voltunk. Már akkor szívtam, ha nem látták, s lássa, megmaradt az íze a számban… Jól fizettek ott bennünket, de engem úgy elvert az úr, hogy ma is emlegetem…

– Miért verte meg, a dohányért?…

– Dohányért az Istent. Azt mondtam, hogy csak úgy megmaradt az íze, nem volt azért baj sohasem. Hanem tudja, ha eső lett, s nem dolgozhattunk, akkor bekergetett a tanyába minket a tehénistállóba, és lefektetett volna, hogy aludjunk. Aludjatok, mondta, aludjatok. S ott járt a lábunk végénél, mi meg úgy kellett csináljunk, mintha aludnánk…

– Hogy ne kelljen fizessen…

– Hát! De… azért csak fizetett érte, de ez volt a bolondériája, hogy aludjunk. Úgy vizesen kellett lefeküdni, míg csak el nem állt az eső, vagy elvonult a vihar, ha az volt! Egyszer aztán én sehogyan sem tudtam nyugton maradni. Ő ott járt előttem, én csak forgolódtam.

Aztán odajött elém, és megüti a lábamat. – Alszol? – kérdezi. – Nem – mondom. Rám csap erre a botjával. – Alszol? – kérdezi. – Nem tudok – mondom én, mert hát gyerek voltam. Erre megint megüt, én meg kezdtem kiabálni, hogy nem alszom. Erre aztán megvert…

– Hát így van az – mondta az öreg, aztán eltaposta a cigarettáját, és felállt. – Na, folytassuk, barátom, mert telik az idő…

Felállt a legény is. Megropogtatta a derekát, nyújtózkodott egyet, aztán kezébe vette a kötelet.

– Na, akkor! Csináljuk, ha maga mondja!

Mélyet lélegzett, és felemelt fejjel beleszippantott a levegőbe.

– Eső lesz! Maga is aludni küld majd?…

Az öreg csak legyintett, és a fejével odaintett a padhoz.

– Álljon fel, és tegye össze a lábait!

A legény felállt, két lábát szorosan összezárta, s a térdeire támaszkodva előrehajolt.

– Úgy kellene csinálni – mondta –, hogy maga kicsit oldalvást álljon, mert ha előttem hajlik, semmit se látok a fejétől…

Az öreg rápillantott.

– Az előbb talán azért nem tudta, mert nem látott a fejemtől? Nem szeretem én, ha valaki okoskodik…

Meghajolt, aztán kissé oldalt állva átvetette a kötelet a másik lábán.

– Most figyeljen!

Lassan tekerte, hajlította a kötelet a legény lábán, aztán a bokái között. Közben magyarázott.

– Ha a boka alá teszi, akkor nem tart jól, mert meghajlik a lábfeje. Nem feszül, utána enged, s még meg is szakíthatja valamelyik inat vagy izmot. Ide húzza, jól a boka fölé, aztán átveti a lábak között, s pont középen, de pontosan a középen átveti a hurkot, lássa…

Felnézett a másikra. Az ott hajolt fölötte, és figyelte a kezét. Bólintott.

– Ez már jól van!

– Na mostan – folytatta az öreg –, még egyszer megcsavarja a lábán, s a végét felereszti egészen magasra. Itt van a vége a kezemben… Innen megy majd aztán a kezekhez…

Pár pillanatig csendben figyeltek mind a ketten, aztán az öreg kibontotta, s most már gyorsabban újra végigcsinálta az egészet.

– Na, próbálja! – mondta végül.

A legény leguggolt, kiszabadította a lábát. Helyet cseréltek. Az öreg a hosszú nadrágját felhúzta a térdéig. Fehér, sápadt lábszára világított a fekete bakancsok fölött.

– Oda húzza pontosan a cipő szára fölé. Épp arra a helyre…

Kígyózott, bujkált a kötél. Átfonta a vékony lábszárakat, finoman megkerülte a bokát, átperdült a másik fölé, aztán behajlott középre a lábak közé.

– Ne húzza…! Hát megcsinálta a középső hurkot? Hova húzza, ha nincs rajta hurok?

A legény nagy kínban volt. Babrálta a kötelet, csúsztatta az ujjai között, fonta egyik helyről a másikra, végül belezavarodott egészen.

– Mutassa meg! – tekintett fel. – Mutassa meg ezt az utolsó kötést…

Az öreg káromkodott. Lehajolt, rendet teremtett a csomókban, aztán megcsinálta az utolsó hurkot.

– Bontsa ki, és csinálja még egyszer!

A legény letérdelt. Arca megtelt komoly, feszült figyelemmel. Megszívta magát levegővel. Mintha szusszanni sem akarna, s csak akkor sóhajtotta ki magát, amikor befejezte a munkáját.

– Na… nézze meg!

Lassan, aprólékosan vizsgálta végig az öreg a lábain feszülő kötelet. Jobbra hajolt, aztán balra, végül bólintott.

– Jól van… oldja ki.

– A többi már nem nehéz, azt már tudja is – mondta, mikor újra leültek egymás mellé. – Ezt az utolsót egészen jól csinálta. Ez is a legnehezebb, a többi gyerekjáték. De azt tanulja meg… Gyorsan! Gyorsan kell csinálni. Ein-cvei, és kész kell legyen minden. Ha álmából felébresztenék, akkor is, mint a karikacsapás, úgy kell menjen!

– Hát azt sem lehet egyik napról a másikra…

– Nem lehet, persze hogy nem lehet! De aztán úgy kell annak menni…

Ránézett a másik ujjaira.

– Ha nékem olyan kezem lenne, mint magának!… Van cigarettája?

Rágyújtottak.

– Jöhetnének már – mondta az öreg, és végignézett a villanyfénnyel pásztázott udvaron, aztán befülelt a levegőbe.

– Hallja? Szél van kint…

Gyönge kis fuvallat jutott hozzájuk csupán. Körös-körül, az udvar négyszögében magasra meredtek a falak, elzárva a bentieket a világtól.

Mint üres, fekete szemgödrök, bámult róluk a sok ablak az emeletek során.

– Maga is szabolcsi? – szólt bele a csendbe a legény.

– Mi? Ja, hogy én… Nem, barátom. A lányom ment Szabolcsba. Lent volt az anyja falujában, azután oda is ragadt. Megszerették egymást… Én városi vagyok már.

– Hát aztán… jól élnek?

– Megvannak…

– Az is kell, hogy meglegyenek. Hogy meglegyen az ember! Mi odahaza tizenegyen voltunk. Egyik kicsi, másik apró, aztán mind éhes volt…

– Az is szép – vetette közbe az öreg.

– Mi a szép? – nézett rá a másik.

– A gyerek! A sok gyerek… vagy ahol egyáltalán gyerek van.

A fiatal rápillantott.

– Na, hogy nem adott magának az Isten tizenhatot…!

– Ezt az egyet adta…

Elhallgatott, aztán csendesebben szólalt meg újra.

– Aztán marad az ember magára, mint a száraz fa. Pedig az ér valamit a világban, a gyerek…

A legény kiköpött a földre.

– Hát szép az, szép a gyerek…

Az öreg ránézett. Szipkát kotort elő, és beletűzte a cigarettáját.

– Én tizenöt éves koromig a nagynénémnél laktam. Odavettek magukhoz, mert… úgy félig-meddig árva voltam. Szóval volt annak egy lánya, aki férjhez ment, úgy húszéves korában. Nagyon jó dolgom volt ott, de aztán, amikor a lány, mármint az unokatestvérem férjhez ment, azt mondta egyszer ott előttem – valamiért eljött az urával, látogatni vagy ilyesmi –, hogy neki gyerek nem kell. Ott hallgatjuk, s azt mondja, hogy azt ő nem akarja, hogy ha hazajön a férje, hát előbb a gyereket csókolja meg, és csak azután őt. Aztán, hogy ő ne tudjon magának ezt venni meg azt, mert kell a pénz a kölyökre és így tovább. Én csak hallgatom, hallgatom, aztán egyszer csak, mintha rám parancsoltak volna, de egy gondolata nem volt nekem a fejemben, hogy mit teszek, felállok s leköptem. Tele lett az arca. Attól kezdve aztán a magam kenyerét eszem… De az lett aztán, ringyó, aminek született, vagy amire való volt… No, talán jönnek már!

Ajtócsapódás hallatszott, és megnyílt az udvar túlsó végében egy ajtó. Abban a pillanatban elaludtak az udvart borító villanyfények. Csak a falakra ásító reflektorok égtek tovább. Az öreg felállt, és felkattintotta a szegletre hajló villanyégőt. Az agyonfogdosott, fényesre simult bitó felmagasodott a hirtelen fényességben. A belevert vaskarikákon megcsillant a világosság. A tövébe támasztott lépcső hosszú árnyékot vetett, mely egészen az öreg és a legény lábáig ért. Az udvaron bakancsok koppantak, és könnyű cipők paskolása hallatszott. Két ember két oldalról markolta egy harmadik karját, és vezette végig az udvaron.

– Na, csak figyelmesen mindent! – szólalt meg az öreg. – Arra figyeljen, hogy mikor adok jelt, akkor aztán gyorsan mindent!… Ha nekem olyan ujjaim lennének, mint magának!… Menjen a lépcsőhöz!… Nem hallja!… Menjen már!

A legény csak állt, és nézte az embereket, amint közelednek feléjük, és nem mozdult.

– Siessen, a hétszentségit – ugrott melléje az öreg.

A legény megsápadt, s a szeme, mint a megbűvölté, meredt a közeledőkre. Aztán az öreg rángatására megmozdult.

– Hu… az istenit! – mondta egészen elrekedt hangon.

– Mozduljon már! Menjen a lépcsőhöz – hadarta az öreg.

A legény megfordult, odament a lépcsőhöz, és kezébe vette a kötelet. Az öreg az oszlop mellé állt, és vigyázzba merevedett.

Sánta: Nácik

A pásztor – eléggé öreg ember volt már, talán hatvan-hatvanöt esztendős – fát vágott egy széles, magas tuskón. Mellette egy nyolc-kilenc év körüli fiú szedte össze a fadarabokat.

Mindketten hallották a lovak dobbantásait, aztán azt is, hogy megállnak a hátuk mögött, aztán a gyufa sercenését, ahogyan rágyújtanak a hátuk mögött, de nem fordultak meg, vágták tovább a fát, mintha semmit sem hallottak volna.

A két fegyveres a fenyvesből lépett elő, előzőleg hosszú ideig álltak a fák rejtekében, és nézték a pásztorokat, a nyájat, az apró kunyhót, a szaladgáló s fel-felcsaholó kutyát. Aztán keresztüljöttek a legelőn, és a két ember mögött megállították a lovaikat.

Ott álltak mögöttük, fújták a füstöt, és hallgattak. A derekukon pisztoly, a hátukon keresztben átvetve a puska, a lábaikat meg kilógatták a kengyelből.

Telt az idő, csend volt – mintha nem is négy ember állna ott egymás közelében. Pedig hát embernek szülték őket: a fegyvereseket is, a pásztort is, meg a gyermeket is.

Amikor végigszívták a cigarettát, akkor az egyik fegyveres leakasztott egy nagy gumibotot, és rászólt az öregemberre.

– Te, öreg! – mondta.

A pásztor éppen ütésre emelte a fejszéjét, de nem sújtott le vele, hanem gyorsan letette maga elé a földre, lekapta a fejéről a kalapját, megfordult, s úgy, födetlen fővel, meghajolt egészen mélyen, amennyire csak tudott, nem szólt, nem is emelte fel a tekintetét, csak állt ott a ló előtt, meghajolva, a kalapja a kezében, könnyű, fehér haját meg azonnal meglebbentette a szellő.

A gyerek, mintha egy szót sem hallott volna, szedte tovább a fát, és rakta kupacba, a többi mellé.

Telt az idő tovább, a fegyveresek nem szóltak, az öreg meg ott hajolt előttük, meg sem moccant.

Később aztán megszólalt a fegyveres, de soká, a lovak már dobbantgattak, csavargatták a fejüket.

– Láttál valakit? – kérdezte.

Az öreg azonnal válaszolt, olyan gyorsan, mint ahogyan a fejszéjét is letette maga elé, a földre.

– Nem láttam senkit!

A másik fegyveres közelebb léptetett.

– Azt kérdeztük: láttál-e embert errefelé!

– Nem láttam embert errefelé! – mondta az öregember.

A tekintete a földön nyugodott, a bakancsát látta, füvet meg a ló patáját.

– Gyere közelebb! – mondta a gumibotos.

Odament egészen közel a lóhoz.

– Még közelebb!

Odaállt a ló lábához.

– Még!

Odament egészen a fegyveres csizmája elé. A csizma hegyét látta, a kengyelt és a ló hasából egy darabot meg a füvet.

A fegyveres lenyúlt a gumibottal az öreg álla alá, és a magasba emelte az arcát. Az öregnek a dereka előrehajolt, a feje meg hátra a tarkójára, a szemét nem emelte fel, nézte a lovas térdén a nadrágot meg a kengyelszíjat. Nyelni szeretett volna, de nem tudott a gumibottól.

A fegyveres nézte az arcát. A csuklóját ráfeszítette a térdére, úgy tartotta a gumibotot az öreg állához, és tartotta egyre magasra a fejét, és nézett bele az arcába.

Aztán elvette a botot, és ráütött a pásztor vállára.

Csend volt.

– Mehetsz!

Az öreg megfordult, és gyorsan visszament a tuskóhoz, a fejére tette a kalapját, aztán vette a fejszét, magasba emelte, és vágta tovább a fát.

Amikor a negyedik vagy ötödik darabot ütötte széjjel, a fegyveres rászólt.

– Öreg!

Megfordult, lekapta a kalapját, meghajolt, a szeme a földön – mindent pontosan úgy, mint az előbb.

– Hány éves a fiú?

– Nyolcéves a fiú…

– Te neveled?

– Én nevelem!

A másik is megszólalt.

– Mióta neveled?

– Egy éve nevelem!

– Hány éves a fiú?

– Nyolcéves a fiú!

– Te neveled?

– Én nevelem!

Közelebb léptetett.

– Láttál erre embert?

– Nem láttam erre embert!

– Mehetsz! – mondta a másik.

Hallgattak.

– Te fiú! – mondta a gumibotos.

A gyerek karja tele volt fával, indult a kupac felé, hogy odarakja a többi mellé. Megállt, ledobta a fát a lába elé, gyorsan levette fejéről a sapkáját, meghajolt, és úgy, meghajtott derékkal megfordult. Megkapta a szél azonnal az ő haját is. Látta ő is a lábát meg a füvet a földön.

– Hány éves vagy?

Azonnal – úgy, ahogyan ledobta maga elé a karjából a fát – válaszolt.

– Nyolcéves vagyok!

– Ez az öreg nevel?

– Ez az öreg nevel!

– Mióta nevel?

– Egy éve nevel!

– Ez az öreg? – kérdezte a másik.

– Ez az öreg!

– Nagyapád?

– Nagyapám!

– Gyere ide! – mondta a gumibotos.

Odament – akár az öreg – a ló elé.

– Közelebb!

Odament pontosan a csizma elé, de annyira alacsony volt, hogy meghajlított derékkal nem érte el a feje a csizmát, ott volt majdnem a ló hasa alatt. Nem is látott egyebet, csak a füvet meg a cipőit.

A fegyveres megmozdította a lábát, a csizmának az orrát bedugta a gyerek feje alá, megkereste az állát, és megemelte a fejét.

– Feljebb! – mondta.

A gyerek magasra emelte a fejét, hátraszorította egészen a tarkójára. Még sohasem látta a fegyveresek arcát, és nagy kívánságot érzett, hogy felemelje a szemhéjait.

Aztán lehunyta a szemeit.

– Nyisd ki!

Nézte tovább a meggyűrött bőrt a csizmán.

– Láttál erre embert?

– Nem láttam erre embert!

Tele lett az ő szája is nyállal.

– Azt mondtad, hogy az öreg nevel!

– Azt mondtam, hogy az öreg nevel!

Csend lett. Dobbantak a lovak patái, az öregnek csattogott a fejszéje.

– Fordulj meg! – mondta a fegyveres, és leengedte a csizmáját.

A gyerek megfordult.

– Nézz előre!

A gyerek felemelte a fejét.

– Mit látsz?

– Látok: arrébb hegyeket, eget, fákat, aztán látok kunyhót, előtte karókat, rajta edényt, kecskét, tűzhelyet látok…

– Na, indulj előre!

Utánaléptettek ők is, hagyták, menjen egészen a kunyhó elé. Ott aztán megállították. Alacsony pásztorkunyhó volt, előtte karóra tűzött néhány edény, jobbra kikötött kecske, fehér, mint a hó, közelebb, kövek között, hamvadt, reggeli tűz.

A gumibotos beállt a gyerek mellé, és a lábával elfordította a kecske felé.

– Ez mi?

– Ez kecske!

– Nézd meg jól!

– Megnézem jól!

A másik megszólalt.

– Mi ez?

– Kecske! – mondta a fiú.

A fegyveres odatámasztotta a csizmáját a gyerek oldalához.

– Fordulj!

Ott volt arrább a nyáj, kolomp nélkül, egyetlen kolomp nélkül legeltek, egyetlen kolomp nem volt egynek sem a nyakában.

– Hívd ide a kutyát!

A fiú odahívta a kutyát. Jött lassan, oldalogva, aztán odasompolygott, és leült a gyermek lába elé.

– Figyelj rám! – mondta a fegyveres. – Ez, ami itt fekszik a lábad előtt: ez micsoda?

– Kutya – mondta a gyermek.

– Nem… Ez, ami itt fekszik a lábad előtt, kecske, nagy fehér kecske! Értesz engem?

A fiú hallgatott.

A fegyveres a gumibotot rátette a fiú fedetlen koponyájára. Végigfektette rajta, pontosan középen szelve át a koponya domborulatát úgy, hogy a vége messze előremeredt a fiú szemei előtt. A másik fegyveres közelebb jött, és megállt a lovával mellette, egészen közel, annyira, hogy csizmájának szára hozzáfeszült a gyerek vállához.

– Tehát?

A gyerek nézte a kutyát.

A fegyveres, amelyik most jött oda a fiú mellé, elővette a gumibotját, és könnyedén ráfektette a vállára.

– Mondjad szépen…

– Tehát!… Mi ez itt, a lábad elölt?

A gyerek nézte a kutyáját.

– Kecske… – mondta.

– Nagy, fehér kecske!

– Nagy, fehér kecske!

A fegyveres elrúgtatott mellőle, a másik levette a fejéről a botot, és a lábával a kecske felé fordította a fiút.

– Ez pedig… ez itt kutya! Értesz engem?

Ráfektette a botot a fiú fejére.

– Igen!

– Olyan közepes nagyságú, sem kicsi, sem nagy, sötétbarna kutya!

– Igen! – mondta a gyermek.

– Hogy hívják?

A gyerek hallgatott.

– Hogy hívják ezt a kutyát?

– Cézár…

– Menj! – szólt a másik – és simogasd meg szépen, úgy, ahogyan szoktad, és mondd közben a nevét is…

A másik megint felemelte a lábát, és a talpát a fiú hátához vetve, óvatosan előretolta.

– Cézár – mondta a gyermek, amikor a kecskéhez érkezve rátette a tenyerét a fejére, a szarvai közé. – Cézár!

– És mit szoktál még mondani neki?

A fiú ott hajolt a kecske nyaka mellett, a sapka a kezében, a szeme a földön.

– Kiskutyám… – mondta.

Csend lett.

– Gyere ide!

Otthagyta a kecskét, és odament a fegyvereshez, de most már nem állt meg a ló előtt, hanem elment egészen a csizmáig. A fegyveres felemelte az állát. Ismét nyelni szeretett volna, de nem tudott, a torkára feszülő csizma miatt, szerette volna felemelni a tekintetét, de nézte mozdulatlanul a csizmát az arca alatt.

– Mehetsz!

Amikor félúton volt a fiú az öreg felé, a fegyveres utánaszólt. Megfordult, és meghajtotta a derekát.

– Láttál erre embereket?

– Nem láttam erre embereket! – mondta.

Még állt ott egy darabig. A fegyveresek rágyújtottak, szélnek eresztették az első füstöt, és beálltak egymás mellé a lovaikkal.

– Mehetsz! – mondták aztán.

Az öreg egész idő alatt vágta a fát, meg sem fordult, dolgozott, mintha senki sem lenne a közelében.

Ez a kettő meg ott állott a hátuk mögött – a gyerek szedte a fát –, amíg elszívták a cigarettájukat. Hallgattak, fújták a füstöt, és nézték a pásztorokat. Aztán eldobták a cigarettát, az egyik megemelte a gyeplőt, utána a másik is, és lépésben, míg kiegyenesedve a nyeregben megdobták a hátukon a puskákat, mentek tovább