Forrás: Mészöly Miklós Volt egyszer egy Közép-Európa című kötete https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MESZOLY/meszoly00263a_kv.htm
Mészöly Miklós: Idegen partokon
A lány húszéves volt, a férfi harmincnyolc. Ráérős kíváncsisággal lépkedtek a hangafüves homokon; látszott rajtuk, hogy csak átutazók. A lány odaadón karolt a férfiba, másik kezével földig lógatta a kék-piros szalmaszatyrát, és sarkával időnként belerúgott a szatyorba. Düledező kabinok mellett haladtak el. A part végig üres volt, csak bent a vízben bucskáztak le-föl a piros bójafejek. Elátkozott pólókapusok; mintha várnák, hogy egyszer mégis kapura dobja valaki a labdát. Ilyenkor délfelé mindig elnéptelenedett a plázs, csupán a bokrokra akasztott napvédő rongyokat libegtette a perzselő szél.
Már hosszabb ideje nem szólt egyikük sem. A homokot nézték, ahová léptek. Erős hullámzás lehetett éjszaka, mert a part tele volt friss kagylóréteggel, kocsonyás korongállatok nyálkáit kerülgették. Olyan átlátszóak voltak, mint a vízüveg. A lány fölvett egyet, és visszadobta a tengerbe.
– Azt hiszed, nem sodorja ki újra a hullám? – kérdezte a férfi.
– Nem hiszem, de hátha. Dobj vissza egyet te is.
A férfi engedelmeskedett. Szólni is akart valamit, de elakadt hirtelen. Nehezére esett a francia beszéd. Keresett minden szót, s ha rátalált, elismételte, míg a lány ki nem segítette egy következővel.
– Menjünk ki a mólóra?
– Menjünk. Majd lelógatjuk a lábunkat a vízbe.
– Cipőstül?
– Jó, cipőstől – nevetett a lány. – És ha akarod, majd én beszélek inkább, lassan beszélek, hogy megértsed. Lassan, mint az iskolában. Jó lesz?
– Kedves vagy.
– Nem vagyok kedves, de veled szívesen beszélek lassan. Pedig a mi nyelvünkön nem könnyű.
– Ha lassan beszélünk, talán tovább tart a nap – mondta a férfi.
– Csacsi vagy. Ennek a napnak úgyse lesz vége. Beesteledik, és úgy marad. Mondd te is utánam: beesteledik, és úgy marad…
Pár lépés után megálltak, és megcsókolták egymást. Arra rezzentek föl, hogy cipőjük bokáig besüppedt a homokba; pedig nem mozdultak közben. A lány fölkacagott.
– Ennyivel nehezebbek lettünk?
– Mert gondolkoztál is – mondta a férfi.
– Én nem. Igazán nem. Biztosan te gondolkoztál.
Egész éjszaka utaztak. Késő este indult a vonatuk Bukarestből, és reggelre értek Konstanzába. Se idejük, se valutájuk nem volt elég, így csak egy napra tudtak elszökni a kongresszusról. S éjszaka már utaznak is vissza. Hogy ne keltsenek feltűnést, távozásukat nem jelentették be a titkárságon, de ugyanakkor tetszett is nekik ez a diákos rendbontás egy idegen országban, s hogy ők maguk is csak akadozva értették egymást. Három napba telt, mire a lány megszokta a férfi kiejtését, és sikerült úgy leszűkíteni a szótárukat, hogy már minden belefért. Ez a szótár volt a legbiztatóbb titok a kongresszus bábelében.
Alig egy hete csak, hogy az ülésterem halljában, az Artisania-szövetség békegalambos plakátja alatt összeismerkedtek; de azóta minden szabad idejüket együtt töltötték. A városban olvadt az aszfalt, még az esték sem hoztak enyhülést. Egyedül a királyi palota szökőkútja árasztott egy kis hűvöset; s egyedül a hindu vendégek burkolóztak elégedetten a lebernyegjeikbe. A svédektől azt várta volna az ember, hogy zsebventillátorral járnak-kelnek, s ahol lehet, bekapcsolják. De ők izzadtak a legkevésbé. A lány meg is jegyezte: „Hát nem szörnyű? Már a svédekben sem lehet megbízni. Hát kiben akkor, kiben?”
Talán az eszkimókban. Legközelebb ott kellene megrendezni a kongresszust.
Az ötlet föllelkesítette őket. Komoly hangú beadványt szerkesztettek, és eljuttatták az elnökséghez. De fel se olvasták, meg se említették. „Nincs bennük humor” – mondtam vigasztalásul a férfi. A lány azonban durcás lett s őszintén kedvetlen. „Szív nincs bennük – mondta. – Süketek. Látszik, hogy férfiak intézik.”
Esténként a Calea Victoriei bazárjaiban kóvályogtak. Egy alkalommal leszakadt a lány cipőpántja, és betértek egy cipészhez. Kicsi, alagsori helyiség volt, két félköríves ablaka az utcára nyílt. A mester egész nap nézhette a járdára koppanó cipőket. A műhely spanyolfala mögött a család élte világát. Olajos szemű gyerekek bámészkodtak ki a selyemhuzat szakadásain. Közben vendégek érkeztek, rokonok távoztak. Időbe telt, mire fölfigyeltek rájuk. S akkor egyszeribe elismerő mosolyok kereszttüzébe kerültek. „Külföldiek? Igen?” Mintha titkolták volna eddig az igazi rangjukat. A lány kedvesen mosolygott, s cipőtlen lábát föltartva, odaugrált a pulthoz. És ettől kezdve csak velük foglalkoztak. Később váratlan csoportosulás támadt kint az utcán, s a műhely pillanatok alatt kiürült. A mester is odaállt az ajtóba a cipővel. Lökhajtásos repülőraj húzott el a város fölött, nyomukban virágszár arabeszk, kondenzcsík habpehely – mintha csak gyerekek játszanának. De mit keresnek olyan szédítő magasban?
– Ezek nem hazai gépek – mondta valaki szakértő arccal; s visszatódultak a műhelybe, ahová közben újabb vendégek érkeztek, s azok is megkérdezték: – Külföldiek? Igen?
A lányt szórakoztatta ez a délies nyüzsgés, izgatottság, éneklős hadarás. Idegen volt és mégis ismerős. A férfi cigarettával kínálta meg a cipészt, aztán sorba a többieket. Az üres dobozt a gyerekek kérték el. Úgy vitték hátra, mint valami egzotikus zsákmányt. „Hát nem ismerős?” Ezek itt az utcában mind ismerik egymást, a cipész a lakatost, a bazáros a fagylaltost, Mihail Mioarát, Viorica Vasilét, és holnap is ugyanígy folytatják majd, tárgyalnak, vitatkoznak, séta közben odaállnak a szökőkutak mellé hűsölni, a bufetulban félretolják a sört, ha nem elég hideg. De mégsem ez a fontos. A legfontosabb, hogy minden évben szülessen egy gyerek, később minden harmadik évben, és hogy esténként kint tolonghassanak a Cismigiuban, mert a sokféle arc, nevetés, szag megnyugtató; ha mellek és combok szorulnak hozzád, az is megnyugtató; ha sodródsz, és érzed, hogy a nyakadba lehelnek, valahogy kisebb a veszély… Vagy éppen fordítva? Csak egy biztató szót mondana valaki – egyet. S mintha éppen tőlük várnák. Mert külföldiek? A cipész felírta papírra a számot, hogy mennyivel tartoznak; mivel a számokat mindannyian értjük.
Talán mégsem lesz háború?
Kint az utcán azzal szórakoztak, hogy visszafelé olvasták el a cégtáblákat; némelyik így már majdnem értelmesnek hatott. Egy hét, egy hónap múlva az emlékeiket is így fogják számba venni, visszafelé, újra meg újra?
Megálltak a móló közepén, és nézték a partfokra épült várost. Az egész öblöt jól láthatták innét. Egy szeméttel telehordott lejtőn ösvény vezetett le, és a strandkerítésig kanyargott. Lejjebb kecskék legeltek. Az egyik bebámult valamelyik kabinba, és kisétált a másik oldalon. A kopáran kiugró parttetőn géppisztolyos őr állt szétvetett lábbal. Távolabb egy mecset rajzolódott a kék-fehér égre. Aztán a Casino bizáncias ablaksora. A mamaiai úton még a beton villanyoszlopok csúcsa is mecset formájú volt. Csak idegen vesz észre ilyen apróságot.
A főtér felől egyhangú megafonzene sodródott ki a tengerre, s a part közelében furcsán felerősödött. Míg jöttek a plázs felé, egy rövidebb szakaszon semmit se hallottak a zenéből. A férfi azonnal fölfigyelt rá – hogyan is hívták ezt valamikor? Utoljára az oderai visszavonulásnál tapasztalt hasonlót – mikor bizonyos távolságra az ütegektől hirtelen süket csend lett, egyszerre nem hallatszottak a dörejek. De most sehogy se jutott eszébe a pontos szakkifejezés.
Csak később, este, váratlanul. Mikor az első fényeket látták fölvillanni Ephoria felől. A szállodai szobából éppen odaláttak. A lány riadtan kelt föl a gezarolszagú vaságyról, és az ablakhoz lépett.
– Nézd csak!
Ekkor jutott eszébe a lehetetlen szó: hangelnyelő holttér – s félhangosan ki is mondta magyarul.
– Mit mondasz? Fordítsd le.
– Szeretlek – mondta a férfi, és magához húzta a lányt.
Akkor már csak egy rövid órájuk volt az indulásig; de most még az egész délután előttük állt.
Kézen fogva másztak le a móló sziklaoldalán, és szemben ültek a tengerrel. Csak a tengerrel. A lány nekidőlt a férfinak, lábukra felfreccsent a víz. Lehunyták a szemüket.
– Ugye, azt ígértem, én fogok beszélni?
– Azt ígérted.
– Akkor beszélni fogok. Miről beszéljek?
– Amiről akarsz.
A lány hallgatott kicsit.
– Húzd ide a karod a nyakam alá. Így jó neked?
– Akárhol érek hozzád, jó.
– Én azt is szeretem, ha a hajammal játszol. Ugye, minden országban másképp játszanak?
– Azt hiszem.
– De nekünk már nem kell tanulnunk semmit. Beszélni is megtanultunk, játszani is. Tudod, hogy a lányod lehetnék?
– Szeretnéd, ha az lennél?
– Nem. A szeretőd akarok lenni.
– Hiszen az vagy.
– Mondd még egyszer.
– A szeretőm vagy.
– Ezt olyan szépen mondod… Majdnem jó kiejtéssel.
Kicsit felnyújtózott, megcsókolta a férfi állát.
– Te tudtad, hogy itt van eltemetve Ovidius?
– Tudtam.
– Pedig ez nem igazságos szerintem – folytatta a lány. – Ha száműzték életében, legalább a holttestet vitték volna haza. Ha most meghalnánk itt, bennünket biztos hazavinnének.
– Mi szerencsések vagyunk, nem vagyunk száműzöttek.
– Nem. Csak kiküldöttek…
– Persze, azért lehet, hogy holtan bennünket se követelnének nagyon. Csak amíg élünk, addig. Az irataink élő személyre szólnak. Két nap múlva lejár a vízum…
– Hallgass! – szakította félbe a lány.
– Ne haragudj – mondta a férfi.
Eszükbe jutott, hogy még maradt az útról egy tábla francia csokoládéjuk. Ahol beleharapott az egyikük, ott harapott bele a másik is. Fognyomról fognyomra ették meg. Aztán derékig kigombolkozva ismét hátradőltek a sziklamélyedésben, a nap hátulról tűzte őket. Hunyorgó szemmel nézték a vizet, a sistergő habzást, ezt az öntermékenyítő, időtlen ölelkezést. És egyre kevésbé érezték vidám látványnak. Épp az volt a szorongató, hogy olyan boldogság volt nézni. Másodfokú hullámok voltak, a legszelídebbek közül valók. Ilyenkor azt mondják még, hogy csendes a tenger. Csendes és ártatlan. Kiismerhető idegenség. A hosszabb tengelye ezerszáznyolcvanhét kilométer, a szélessége hatszáztizenhárom. Legnagyobb mélysége kétezer-kétszáznegyvennégy méter. Számok. Megint csak számok. Nagyon lényeges. Jobbra tőlük, le délkeletnek, talán az anatóliai partokig ilyen csendes most a víz – talán. És balra tőlük, északkelet felé, egészen a Taskicsik-hegyfokig, a krími félszigetig… Ez mind az övék most?
– Anatóliába kellene egyszer utazni – mondta a lány. – Itt van a szomszédban, motorcsónakkal is odaérnénk, el se lehetne tévedni. Hát nem lenne szép? Minden terv meg cél nélkül… Anatóliába. Oda kellene utazni.
– Oda is – mormogta a férfi, s tovább játszott a vöröses fürtökkel; ahogy az ő országukban szoktak játszani. – Legközelebb majd oda utazunk.
– Nem legközelebb. Most.
– Két nap múlva a te vízumod is lejár – hangzott a gyors válasz.
A lány elfordította fejét.
– Nem értem, mit mondasz. Mondd akárhogy, másképp.
A férfi az ujjaira tekert egy fürtöt, majd lassan visszagöngyölte.
– Pontus Euxinus. Ez megfelel? Azt jelenti, hogy vendégszerető. Vendégszerető, nagy víz. Valamikor ez volt ennek a tengernek a neve.
A lány nevetni próbált. Sikerült is.
– Mit gondolsz, Ovidius is így nevezte magában? – Aztán később: – És te milyennek látod? De őszintén…
A férfi felkönyökölt, körbehordozta a pillantását. Elnézett Taskicsik felé, aztán Anatólia felé, mintha döntő szót kellene kimondania.
– A régiek még tudtak játszani. Euxinus… Mi már sokkal őszintébbek vagyunk. Csernoje More… Kara Dengiz. Választhatsz közülük, mindegyik őszintén feketét mond.
– De milyennek látod te? – makacskodott a lány.
– Kéknek – mondta a férfi, s visszaereszkedett a sziklamélyedésbe.
Csak akkor indultak ebédelni, mikor az első fürdőzők megjelentek a mólón. A véletlenre bízták magukat. Sikátorszerű utcákon bolyongtak. Mintha ki akarták volna kényszeríteni, hogy ott találjanak vendéglőt, ahol a legkevésbé számíthattak rá. A svájci kiküldött, egy idősebb hölgy, lelkükre kötötte Bukarestben, hogy csak zárt palackból isznak majd hűsítőt – „Konstanza híres a járványairól”. S még étrendi tanácsokat is adott, mint egy tapasztalt diétás nővér. Chilei professzor barátjuk a Traján-sáncokat és a genovai erődítmények romjait ajánlotta figyelmükbe. „Negyven éve még megvoltak” – mondta biztatóan. S mi az a negyven év a romok életében? A romok tartósak.
Mindkét tanácsról megfeledkeztek. Elkerülték a főutakat, tereket; a zsákutcákat viszont többször is végigjárták. Céltalan bolyongásukat szerették volna tartósítani. S mint valami jelentős fölfedezést ünnepelték, ha váratlanul, két egymáshoz szoruló ház között, kiláttak a tengerre. Ezek a keskeny, árnyékos közök, tele szeméttel, burjánnal, mintha valahogy túl lettek volna a valóságon. Mint az eszkimók?
Három óra volt, mikor visszatértek a hotelbe. Közben elborult az ég, a tenger fölött felhősáncok sorakoztak. A víz színe egyszeribe feketére változott. Már csak a várost sütötte a nap. Egy kis eldugott restaurantba tértek be ebédelni. A vendéglő előtt egy öreg török guggolt. A deszkakapunál hirtelen eléjük nyújtotta a sapkáját, körömnyi apró rákkal volt tele. Másik kezében durvára őrölt sót szorongatott.
– Kóstoljuk meg?
A férfi bólintott.
– A svájci mama egészségére! Hiszen kockáztatni is kell valamit, nem igaz?
Kivettek pár rákot, és beszórták sóval. Az öreg elvigyorodott, mikor látta, hogy nem köpik ki; a külföldieknél sosem lehet tudni. Még ráadást is kínált, de nem fogadták el. Sietve behúzódtak a nádtetős kerthelyiségsarokba, már szemerkélt az eső. Két gretart rendeltek, hogy rágjanak is valamit. Míg a pincér oda volt, a terítő ráncait babrálták, cigarettáztak. Csupa olyasmi jutott eszükbe, amit már elmondtak egymásnak. Mintha tetőre értek volna, ahonnét nincs tovább. Zuhogó esőben szaladtak vissza a hotelig. A szél pásztákban hajtotta a sós-fehér csöppeket, és bezúdította az elnéptelenedett utcákba; csak az egyhangú megafonzene rekedt kint gazdátlanul.
Ablakuk a kikötő felé nyílt és egy kagylótörmelékkel felhintett parkra. Még a szobájukba is felsodorta a szél a szivárványló szilánkokat; de nem csukták be az ablakot. Hét óra felé elnyomta őket az álom. A férfi felriadt egyszer, s látta, hogy a lány combja lúdbőrös, és összekucorodva kapaszkodik a vállába. Magukra húzta a lepedőt, és ő is tovább aludt. Már sötét volt, mikor mindketten fölébredtek. Azonnal egymás száját keresték. A férfi felült, és kibámult a kevés fényű kikötőre. Esett még, de már megcsöndesedett a szél. Lassan visszadőlt a párnára.
– Hány óra? – kérdezte a lány.
A férfi megszívta a cigarettáját, és odatartotta a karórája fölé.
– Fél tíz – mondta. – De hát nem mindegy? Besötétedik, és úgy marad. Jól mondom?
– Jól – súgta a lány.
Éhesek voltak. Addig kotorásztak a szatyorban, míg találtak egy fél tábla román csokoládét. Most azt ették meg. Utána a lány odaállt meztelenül az ablakba, szembe a sötét várossal, ahogy megkívánta délután. A férfi hanyatt feküdt az ágyon, s azt a két drótcsonkot nézte, ami a mennyezet közepéről lelógott.
– Tudod, hogy hol van Bogárdi?
A lány megfordult.
– Nem… Mi az?
– Egy község minálunk, négyezer lakosa van. Ott születtem. Nem furcsa?
– Miért lenne furcsa?
– Mert sose fogod látni. És a fiam fényképét se. De azt te akartad, hogy ne mutassam.
A lány odafeküdt melléje. – Haragszol?
– Nem kellett volna beszélnem róla.
– És ha nem mondod? Akkor…?
Egyszerre borzongtak meg. A szobát átjárta a sós szél, de a gezarolszagot nem tudta elnyomni. A vaságy végénél hólyagos tükrű öltözőasztal állt, s a lány hirtelen odamutatott.
– Nézd, milyen furcsán villámlik!
A férfi oda nézett, aztán ki, a tengerre.
– Ez nem villámlás.
– Hát micsoda?
– Nem tudom… de nem villámlás.
Fölkeltek, és kinéztek az ablakon. Messze, a tenger fölött egymás után röppentek fel a világító rakéták, s mint az ejtőernyős csillagok, lassan ereszkedtek lefelé. S ahogy kihunyt az egyik rakéta, rögtön nyomában volt a másik. Az éles, sárga ragyogás, mint valami több emeletes fényhangár, mindig ugyanabban a sávban világította meg a tajtékzó habokat, anyagtalanul és falkeményen. És semmi dörej nem hallatszott.
A lány tétován magára terítette a kombinéját.
– Te… Mit gondolsz…? Csak nem…?
– Semmi. Nem komoly. Csak gyakorlatoznak.
Aztán várt sokáig, mintha nehezére esne kimondani.
– Nálatok talán nem szoktak?
A lány se válaszolt mindjárt.
– Nem értem… Mondd lassabban.
A férfi nem ismételte meg, megsimogatta a lány haját. De már nem feküdtek vissza az ágyba. Lassan elhúzódtak az ablaktól, öltözködni kezdtek. Percekig keresték a széthányt ruhadarabjaikat; mintha cserbenhagyta volna őket a biztos tájékozódás, hiába volt kicsi a szoba. Sietniök kellett, ha nem akartak lekésni a vonatról. A lány kapkodva, idegesen kutatott a szatyorban, nem találta a rúzsát. Végül kiborította a lepedőre – s akkor még idegesebb lett: az útlevelét se látta sehol.
– Csak nem veszítettem el? – nézett fel riadtan, mint aki egyszerre hontalan lett egy ellenséges országban. – Nincs nálad? Nem raktad el véletlenül?
S gyorsan végigtapogatta a férfi zsebeit, kihúzta a tárcáját, noteszét – az meg csak állt és hagyta. Aztán megfogta a lány csuklóját.
– Lent hagytuk a portán. Az enyém is ott van.
A lány zavartan hallgatott el, s lassan visszacsúsztatta a tárcát a helyére.
– Ne haragudj – motyogta.
Aztán leoltották a villanyt.
Egy vibráló sugár kintről rátűzött a kinyílt szekrényajtóra, és megcsillantotta a port a fekete politúron. Ez végleg elnémította őket. Gyorsan behúzták maguk mögött az ajtót.
1959
Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről
December huszadikán költöztek be az egerek a kamrába, szám szerint öten, két nőstény és három hím. A kopasz vadszőlőn kapaszkodtak föl a második emeletig, az indák odáig felnyúltak. Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.
Vándorlásuknak nem volt különösebb oka, csupán a megszokott. Az élelemhiány, a mindennapos szénlapátolás robaja, s hogy nem akadt üreg, ahová behúzódhattak volna. Ösztöneikben az rögződött, hogy a védett üregekben egyúttal jóllakottak is.
A pince cementes volt, sehol egy rés. Nyáron faládák álltak az egyik sarokban, de ezek eltűntek ősszel. Maradt a szén. Ha lapátoltak belőle, a villanyt is felgyújtották, s ez ideges futkosásra késztette őket. Csak a széndarabok között bújhattak el. A szén viszont porlott – az egyetlen, ami mállott a pincében –, s a legváratlanabb pillanatban zúdult rájuk a fekete lavina. Sok így pusztult el közülük, de hogy hányan, azt soha nem érzékelték, csak azt, hogy ők még élnek. Legtöbbjük az éhségtől hullott el. De ezeknek a pusztulását sem érzékelték másképp, mint azokét, amelyeket a szén temetett be, s így meg se szagolhatták őket döglötten. Közömbösen surrantak el mellettük.
Egy nap megerősödött a hideg, s jeges hó fúvódott a pincébe, belepte a szénhalom réseit. Ha ráléptek a fehér porra, besüppedt alattuk; ha meg felolvadt a testüktől, a nedvességet érezték iszonyúnak a hasaljukon. Ez nemcsak a futkosást, de a rejtőzést is fáradságossá tette. S a villany is élesebben világított a hótól. Mintha csak egymást akarták volna kiegészíteni, a hó és a szén.
Huszadikán éjszaka az egyik hím odarohant a deszkajárókához, végigszaladt rajta az udvari ablakig, majd ismét visszafutott a pincébe, és ott cikázott nyugtalanul. Hamarosan a társai is nyomába szegődtek. Percekig rohangáltak így, fel és alá, mindig ugyanazon a szakaszon, és mindig ugyanott torpanva meg, mintha kényszerítő, áldozati feladatot hajtanának végre. És semmi hangot nem hallattak közben. Aztán újra a deszkánál teremtek. Felkúsztak a szellőző vasrácsára, és megindultak fölfelé a végtelennek tetsző falon. Mindez pillanatok alatt történt. Ellenállhatatlanul mászniok kellett, noha semmi szagot nem éreztek; sőt, a fal még a pincénél is vigasztalanabb volt. A feketére aszott bogyók a legkisebb érintésre zörögve hullottak le; és sose tudták: ők okozták a zajt vagy valami más? De csak annál konokabbul törtek előre. Az a tény, hogy más körülmények közé kerültek, megkétszerezte kitartásukat, hogy ezektől az új körülményektől minél előbb megszabaduljanak.
Közben akadt egy megtévesztő pillanat. Túl az első emeleten, egy kipúposodó malterréteg mentén, keskeny rés állta útjukat. Lábacskáikkal azonnal körbetapogatták belülről. Igazi üreg volt. Megnyugodva fúrták be magukat az alján felgyűlt porba, s itt töltötték az éjszakát. E biztos fedezék birtokában a vadszőlős falat is másképpen érzékelték másnap. A fekete bogyókból egész halomnyit hordtak be az üregbe, s tűéles fogukkal apróra morzsolták. Ettek is belőle, de éhségüket inkább a rágcsáló mozdulat enyhítette. A mélyedést, amit testükkel vájtak, széttördelt levéllel bélelték ki. Ez a munka késő délelőttig eltartott. Délfelé a szüntelen kapirgálástól az üreg fala meglazult, s az egész malterlebernyeg lezuhant az udvarra két társukkal együtt. Mindketten egy nagyobb malterdarabba kapaszkodtak bele, előbb csak óvatosságból, aztán már ijedtükben, mint az egyetlen valamibe, amihez a biztonság friss emléke fűződött. Lent a mélyben betemetődtek a hóba; s fönt így maradtak öten.
Vaksin hunyorogtak, a téli nap vakít. Üreg nélkül a vadszőlős fal ismét borzalmasnak tetszett. Sokáig mozdulni se mertek, Majd később egy kis maradék peremen tovább rágcsálták a levéltörmeléket; de hamar rájöttek, hogy nincs mit kibélelni vele, s akkor újra elfogta őket a kínzó sürgetés, hogy útra keljenek. Előre, és semmiképp se vissza.
Ekkor érkeztek el a kamraablakig. Már négy-öt méter távolságból megérezték, hogy nyitva van, s ettől új erőre kaptak. Csak addig kell kitartani most már – s akkor valami egészen más kezdődik.
Egészen más.
A kamra kicsi volt. Falait mennyezetig polc borította, a két szemközti állványt vasrúd kötötte össze, néhány kolbász, sonkavég, finom sókristállyal erezett szalonna lógott le róla. Egy kis asztalkán ételmaradék. Alatta hullámpapír doboz, tele rongyokkal letakart krumplival. Az ablak üvege kék volt, s ugyanilyen kék az ajtó ablakszeme is. Ez a derengő félhomály különösen nyugtatólag hatott rájuk.
Az egyik polc mellett szokatlan formájú láda hevert; talán, hogy fel lehessen rá állni. Mindenesetre volt egy elkülönített rekesze is, olyan, mint egy fiók, de ezt csak napok múlva fedezték fel. Addig a polcok sarkaiban töltötték az éjszakát. A sok zug közül egyelőre nem tudtak választani, váltogatták a helyüket; úgy érezték, mindegyik egyformán alkalmas, hogy birtokba vegyék. A bőséges táplálkozás nemcsak az állandóság érzésével párosult bennük, hanem hanyag otthoniassággal is. Szinte tobzódtak a bizonytalanságban, hogy bármelyik zugban megaludhatnak. S ugyanakkor az önállóságuk is megnövekedett. A pincében folyton egymás mozdulatát lesték, most mindegyiküknek megvolt a maga külön útja; sőt, külön hangja is. Hol tompábban, hol élesebben kis füttyöket kevertek cincogásukba, ami leginkább lágy trillázáshoz hasonlított. Máskor meg halk horkantást, csettintést vegyítettek bele, de olyan technikával, hogy mind az ötükét meg lehetett különböztetni. Mintha minden veszély megszűnt volna, ezt sugallta a kék félhomály. Az ajtó ritkán nyílt ki, és akkor is zörejek előzték meg. És nem zúdult le se fehér, se fekete por.
Jelenlétüket egy elmozdított befőttesüveg árulta el: zörgősre száradt morzsalék hullott le róla.
A fölfedezés után a házaspár gyorsan becsukta a kamra ajtaját. A padló reccsenései azonban sejtették, hogy nem távoztak messze, rövidesen ismét be fognak nyitni, és néma mozdulatlansággal várják a kétségtelen bizonyosságot, az apró neszeket, a lelepleződést, ami indokolttá teszi az óvatosságot. És jogossá a védekezést. De semmi nesz nem hallatszott. Erre késpengével végigkocogtatták az üvegeket. Megrugdalták a polcok alját. A papíralátéteket zizegtették. Ez sem hozott eredményt. Viszont kiderült, hogy nem egy egér garázdálkodik, hanem több, esetleg egy család. Egy családnyi egér pedig már olyan mértékű tenyészés, ami undorít. S undorodva továbbfolytatták a csapkodást, és még szélesebbre tárták az ablakot: ha kimenekülnek, egyelőre elhárították a veszélyt – aztán majd kigondolnak valamit.
De egér ezúttal sem mutatkozott. Szorongva lapultak szanaszét, mind az öten másutt, holott legszívesebben együtt kuporogtak volna, egymás hasa alá dugva fejüket. Végül két csattanás hallatszott: az ajtót is, ablakot is rájuk csukták.
Kis idő múlva halk, egyforma cincogással jelt adtak egymásnak, és a legfelső polcon összepréselődtek, akkora helyen, mint két gyufásskatulya. Nem is mozdultak addig, míg újra nem nyílt az ajtó. Akkor érthetetlen sietséggel átfutottak egy másik sarokba, s lábuk alatt megzörrent a papír. Ezt a neszt már jól lehetett hallani. Egy pillanatra újra szóba került, hogy talán mégis próbálják kihajtani őket, de letettek róla. Most már a fogó mellett döntöttek. Egy féldióval feltámasztott virágcserepet állítottak az asztalra, majd minden föllelhető élelmiszert letakartak üveggel. S ami a vasrúdon lógott, zsineg helyett vékony drótra fűzték fel.
Aztán csöndben maradt a kamra egész másnapig. És a csönd ismét bizakodóvá tette őket. Járták külön útjaikat, füttyögtek, s még jobban is érezték magukat, mint eddig: az ablak csukva volt, nem volt annyira hideg. Jóllakottságukban az sem tűnt fel rögtön, hogy minden ehetőt üveg borít. Megelégedtek a papírrágcsálással, a rágcsálás enyhíti a szomjat. A féldiót csupán megérintette egyikük, mire a cserép lekoppant, de lomhán. A hasas nőstény egyszerűen nem értette, hová tűnt olyan gyorsan a dió.
Másnap újra kezdődött a csapkodás; a kamra ablakára dróthálót szegeltek föl.
De előbb megvizsgálták a virágcserepet. Óvatosan fölemelték egy alája csúsztatott papondeklivel, és kivitték a vécére. Csalódást okozott. De még így üresen is gyanút keltő volt. Mintha lett volna benne egér, csak éppen már nincs. Megszökött volna? Nevetséges. Mégsem lehetett nevetni rajta. Furcsa tartózkodással helyezték vissza az asztalra, mint egy fertőzött csészét, amit bár kimostak – mégsem lehet tudni.
A drótháló felszerelése sokáig eltartott. A hely is szűk volt, az ajtót se hagyhatták nyitva, nehogy kiszökjenek az egerek az előszobába. A szögecsek folyton lepotyogtak a földre. A könyök, a csukló minduntalan beleütődött az ablakfába. A drótháló szegélye, mint a tű, szúrt, s behasított a köröm alá, szopogatni kellett a kibuggyanó vért. De kárpótolt a gondolat, hogy a háló tökéletes megoldás lesz. A kamra szabadon szellőzhet, s még egy bogár sem hatolhat be. És egy egér sem távozhat már. Csak mielőbb vége legyen a hajszának, aztán már nem kerülhet sor ilyesmire. Gyorsan és végérvényesen. Tulajdonképpen így humánus. Addig már takarítani sem érdemes, majd utána. Utána rend lesz és tisztaság. Iszonyú, hogy mindenütt ott a nyomuk; ahol nem is látszik, ott is a piszkukat sejteni. És a bűz. A takarításszag olyan, mint a tiszta lelkiismeret.
Az egereket megviselte az órákig tartó zaklatás. Csak sötétedés után merészkedtek elő. A zugok, ahol bújtak, már sokkal kevésbé látszottak biztonságosnak. Tétován az ablakot is körbejárták. A háló meglepte őket. Érezték az éles levegőt, mégsem lehetett áttörni rajta. Nem mintha menekülni akartak volna, de kitapasztalhatták, hogy arra nem vezet többé út. Talán másfelé.
A két hasas nőstény éhezett meg legelőbb, de csak morzsányi törmeléket találtak. A cseréppel ugyanúgy jártak, mint előző nap: a dió eltűnt, mielőtt ehettek volna belőle. Üregre vágytak, egészen kicsi üregre, s egyre inkább fölhagytak az egyéni futkosással.
A hím ekkor fedezte föl a szokatlan formájú láda fiókrekeszét. És ez egyszerre lázba hozta őket. Még ösztöneik találékonyságát is meghaladta, hogy mért jobb ez, mint minden eddigi üreg. Jobb volt. S a kinti világból tekervényes folyosójárat vezetett hozzá. Azonnal megkezdték a kibélelését. Tépték és hordták a papírszeleteket, a rongyszálakat, melyeket a krumplisládában találtak. Három napig tartott a fészek elkészítése, s ebben a három napban alig zavarták őket. De nem is nagyon hallották a neszeket a fiókrekesz mélyén. Biztos fedezék volt, téli, nagy alvásokra való.
Az üreg legbelsejébe a két nőstény fészkelte be magát. Egyre nehezebbükre esett a mozgás. Aludtak, kóvályogtak, majd újra elaludtak. A jóleső melegben a legkisebb morzsa is kielégítette őket. A cserepet azonban mindennap meglátogatták, makacsul bizakodtak, hogy egyszer mégis megkaparintják a diót. Mivel soha nem tudtak a közelébe férkőzni, egy idő múlva egyetlen tárgya lett érdeklődésüknek, óriásinak sejtették és kimeríthetetlennek. Ha ezt a fészekbe cipelhetnék, talán ki se bújnának tavaszig. De azért már az öreg hím is a kényelmesebb utat választotta, hogy megközelítse: az asztal lábán már nem tudott fölkapaszkodni, visszacsúszott a gyöngeségtől. Ettől egyszer váratlan őrjöngés vett erőt rajta. Cincogásával úgy fellármázta társait, hogy végül mind fölvánszorogtak az ablakperemre, és vadul kaparták a hálót. Megfeledkezve a fészekről, eszeveszetten ki akartak törni. Majd váratlanul ismét elcsöndesedtek és visszavonultak. Csak a legkisebb nem. A futkosás ingere nem akart elcsitulni benne, egyenesen a cseréphez rohant, és belekapott a fél dióba. A dió félrerepült, ő meg a cserép alatt maradt. Egész éjszaka ott hevert az asztalon a dió, veszély nélkül ehettek volna belőle, de társai nem mozdultak ki reggelig. Akkor pedig már késő volt, a cserepet kivitték a vécére, dióstul. Az egérkölyök döglötten hullott ki belőle. Ráhúzták a vizet. Még akkora sem volt, mint egy spulni cérna.
Ez az elképesztő kicsiség szülte a gondolatot, hogy más eljárást kell alkalmazni. Végre is, ki tudja, hány van belőlük? S ha mind ilyen apró? Mindet külön várják ki, míg a cserép alá kerül? Ha nagyobb lett volna, talán nem is gondolnak a kénrúdra. A nagy test valahogy megfoghatóbb eredmény. Zsákmány, ami terítékre kerül. Így csak légycsapkodás, nincs vége-hossza. Egyszerre az invázió rémével fenyegetett ez a kicsiség. S hátha még kisebbek is vannak?
A méreg megbízhatatlan, hozzá se nyúlnak többnyire. A kénfüst viszont alapos és gyors. Kár, hogy eddig nem jutott eszükbe. Hogy biztos legyen a hatás, egyszerre két rudat gyújtottak meg a cserép tetején. Aztán kihordtak minden élelmet, és eltömítették az ajtót.
Az egerek sokáig nem éreztek semmit, a fészekbe nehezen szivárgott be a füst. Mikor orrukba hatolt a csípősség, ösztönösen egymáshoz dugták a fejüket. Így várakoztak. Pár perc múlva aztán vakon kirohantak az elbarikádozott járaton – csak az egyik nőstény nem mozdult. De az se ijedségből vagy ravaszságból; csupán kimerültebb volt, mint a többi. A huszonegyedik napja felé közeledett, míg a másik nőstény csak a tizenötödik napja körül tartott.
Három társa kint különös változáson ment át. Először száguldva köröztek a láda körül, majd felkapaszkodtak az asztalra, sorba mindegyik polcra, egész a legfelsőig, és mindenütt körözve keresték a fészek bejáratát. Ez a körözés lett minden tudományuk. És egyre féktelenebb erőt éreztek magukban. Ha egymáshoz ütköztek, azonnal haraptak, és nem engedték ki foguk közül a másikat, összegubancolódva köröztek tovább. Aztán hirtelen, majdnem egyszerre bágyadtak el. Ahol utolérte őket a bágyadás, reszkető fejjel eldőltek, és egyre hosszabbra kezdtek nyúlni. Valószínűtlenül hosszúra nyúltak. Majd gyors rángásokkal leestek a polcról mind a hárman.
Nemsokára kinyílt az ajtó. A türelmetlenség, hogy mi lehet az eredmény, minden hasonló esetben sürget. A ritkuló füstben mindjárt szembetűnt a három hulla. A bejárat mellől azonnal felkapartak kettőt, de a harmadik beljebb feküdt, le kellett volna térdelni, hogy elérjék. Majd a következőre azt is – gondolták, s gyorsan becsukták az ajtót, hogy a bűz el ne árassza a lakást.
Csak órák múlva néztek be megint, kezükben egy kis karácsonyfagyertyával, amit a fáról emeltek le; a kávéfőző kicsapta a biztosítékot.
Elképedésükre a harmadik hullát fent az asztalon találták, megcsonkítva, félig lerágott fejjel. Tehát még élt az előbb, s azóta mászott oda. Sőt, vannak, amelyek túlélték a füstöt! Ez a fordulat otrombává tette a küzdelmet. Azt a tűnődő sajnálatot mérgezte meg, ami az egész műveletet végigkísérte, a cseréptől a kénrúdig. A sajnálat egyszerre bosszúsággá, dühvé változott bennük. De már nem határoztak semmi újat, este volt. Majd holnap.
A harmadik nőstény ezen az éjszakán érzékelte először, hogy mi az egyedüllét. Eddig csak meg-megfogyatkoztak, ami közömbös. Most ő volt az egyetlen egér a földön. S már nem bújt vissza a fészekbe. Kiült a drótháló mellé, az ablakperemre, és egész éjszaka ott ült. Reggel ott találták megfagyva.
Most már csak azt kellett megállapítani, hogy nincs-e több belőlük. S egy friss sajtdarabot hagytak az asztalon. Ha lesz rajta rágcsálásnyom, újabb kénrudat kell gyújtani; ha nem lesz, melegíthetik a szódás vizet.
Újév másnapján került sor a takarításra. Ekkor fedezték fel a fészket is. Nem akartak hinni a szemüknek: két lapátnyi rongy- és papírszemetet ráztak ki a ládarekeszből. Még egy vendégnek is megmutatták. Iszonyú. Ezek aztán jól felkészültek a telelésre! Itt akartak kölykezni. S az öt közül legalább három nőstény volt – legalább három!
Ez a téma napokig foglalkoztatta őket. Elképzelték, hogy mi történhetett volna. Még számításokat is végeztek. Nász után húsz-huszonnégy napra hat-nyolc kölyköt szül a nőstény. És évente ötször-hatszor szül. Így egynek az utódai megközelítik a harmincat. És a hat-nyolc utódnak legalább a fele nőstény – és azok megint csak ugyanúgy… Nem is lehet végiggondolni, csak lerajzolni, mint a családfát. Aztán már rajzolni se lehet, csak absztrakt jegyekkel jelölni, számokkal, melyeknek mindegyike él, és még tovább osztódik. Geometriai progresszió.
Igen, ez az. Geometriai progresszió. S egyszerre, mint valami váratlan, talált kinccsel, úgy dobálóztak ezzel a kifejezéssel. S vele a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává finomult.
1958