Isten, Egyérintő, Látogatóban apánál
Mándy Iván: Isten
Régóta készülök egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy régi kávéházi asztal mellé. (Kell, hogy legyen még valahol egy ilyen asztal!) Egy aránylag csöndes kis vendéglőbe. Esetleg a teraszra, úgy nyár végén vagy ősszel. Ilyenkor már hűvösebb az idő, és rajtunk kívül talán már nem is akad vendég. Egy mozi előcsarnokába. Egy elhagyott futballpálya tribünje alá. Egy kültelki templomba, behúzódva a hátsó padba. Lehet, hogy összeakadunk az utcán. Két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnak valamire.
Akárhol is akadunk össze, Ő nem fordul el tőlem. Megismeri azt a gyereket, aki oly buzgón imádkozott. Az ima ugyan váratlanul megszakadt, de Ő azért nem haragszik túlságosan. A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres leckefelmondószerű darálás. A csöndből mindig születhet valami.
De hát most talán megtörnénk a csöndet. Az biztos, hogy én kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdalom. Hiszen ha Ő rákezdené!
Kérdezni semmit se kérdeznék. Nem faggatnám háborúkról, járványokról, éhínségről, árvizekről. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.
Csak ne akarjon megnyugtatni, mert akkor…
Lehet, hogy összekapunk? Hogy egy nagy veszekedés lóg a levegőben, ami egyszerre csak kirobban. Az se olyan nagy baj. Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.
Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hová tűnt?
Micsoda humora volt! Előbb teremtette meg Bálám szamarának a hangját, mint Bálám szamarát! József köntösét, mint magát Józsefet!
Mondom, ezt megkérdezném. Egyébként békén hagynám. Csak üldögéljen egy kávéházi asztal mellett,
a vendéglőben,
a teraszon,
a mozi előcsarnokában,
a futballpálya tribünjén,
a kültelki templomban.
Ha nem akar beszélni – azt is megértem.
Egy idő után elbúcsúzunk. Ő is megy tovább a maga útján, és én is.
MÁNDY IVÁN (1918-1995)
Egyérintő
A Sólyom kocsmából mentek ki a térre. Nagy Opra puha, szürke kalapban,
zsebre dugott kézzel, felsőtestét himbálva. Olyan unott, közönyös arccal
(igazi rolópofa!), mint akinek sejtelme sincs, hogy mögötte jön az öccse.
Az alacsony, széles vállú kis Opra egy dugót rágcsált. Akárhova ült be:
kocsmába, vendéglőbe, kávéházba, mindig „szerzett” egy dugót.
A nagy körben, a csúszda mögött megálltak.
– Meghúzzuk a pályát – mondta a nagy Opra.
Kis Opra a bátyja karjába dőlt, aki négyszög alakban körülvonszolta. Kis
Opra sarka nyomán kialakult a pálya. Aztán meghúzták a félvonalat.
Nagy Opra rongylabdát szedett elő a zsebéből.
– Szeretném, ha nem csalnál.
– Nem szokásom – kis Opra vigyorgott, és dugót köpött.
Fölálltak. Nagy Opra kezdte a játékot, az egyérintőt. Az öccse egyből
visszarúgja a labdát a jobb sarok felé. Nagy Opra ott volt. A bal sarokba
kapta a labdát. Onnan is visszavágta. Olykor egy félmozdulattal igazított
valamit a kalapján. Az öccse hol közelebb jött, hol eltávolodott. Egyik
lábról a másikra szállt a labda, mintha még csak egyszer érintették volna.
Akkor a nagy Opra cipője orráról elcsúszott – ki, a pálya szélére.
– Egy-null – mondta az öccse.
Nagy Opra nem szólt semmit, behozta a labdát, és tovább játszottak.
Árnyék esett a pályára. De maga a sovány, gyűrött arcú fiú se volt több,
mint az árnyék. Jobbra-balra ingatta a fejét, ahogy szállt a labda.
– Az embernek megfájdul a feje, ahogy néz benneteket – mondta egész
váratlanul.
– Nem kell, hogy nézz bennünket, Patkány.
Nem lehetett tudni, ki szólt. A két Opra arca mozdulatlan volt. Egyáltalán
észre sem vették Patkányt.
Az ott állt a pálya szélén, hallgatott egy darabig, aztán megint
megszólalt:
– Azért ez unalmas lehet.
Nagy Opra hanyagul, elegánsan a jobb sarokba pöccintette a labdát, az
öccse későn futott rá.
– Egy-egy.
– Mindennap ezt csináljátok? – kérdezte Patkány. Nem felelt senki, de ő
nem is várt feleletet. Kis idő múlva újra kezdte. – Persze, ha valami jobb
akadna… olyan, ami nektek való…
A labda egyik sarokból a másikba vágódott, lábról lábra, földet sem ért.
És mintha már nagyon, de nagyon régen játszanának itt a téren, a csúszda
mellett. Patkány leguggolt, a kavicsos földet morzsolgatta.
– Azt mondják, a Kávést jól elintéztétek… megjegyzem, undok alak volt.
Nagy Opra oldalról az arcába rúgta a labdát.
– Mit akarsz ezzel?
– Ki beszélt neked a Kávésról?
Mind a ketten ott voltak a Patkány mellett. Fölállították, mint valami
zsákot.
– Mindenki tudja, a Kávésra sokan haragudtak.
– Nekünk meg semmi bajunk nem volt vele.
Patkány arca a két Opra között egészen összezsugorodott. Egyébként nem
látszott ijedtnek, mint ahogy az sem lepte meg, amikor előbb az arcába
rúgták a labdát.
– Én csak azt mondtam, unalmas lehet mindig egyérintőt játszani.
– Mi közöd hozzá?
– Tudsz jobbat?
– Talán. – Patkány kicsúszott a két Opra közül, hátrébb lépett a csúszda
felé. – Talán tudok valamit.
Kis Opra fölnevetett.
– Te tudsz valamit… Te?!
Nagy Opra belerúgott a labdába.
– Nincs itt már semmi üzlet! Mert mondjuk, kirámolok egy kirakatot,
vagy…
– A Kávésra gondolsz?
– Mindegy, hogy kire vagy mire gondolok! Az ember alig tud hozzájutni
egypár pengőhöz. És egyáltalán, kinek van ma pénze?
Patkány fölhúzódzkodott a csúszda vasrúdján. Úgy lógott a lába, mint egy
rongybabának.
– A Príma Pofának mindig van pénze. Ki kap annyi külföldi holmit, mint
a Príma Pofa?
– Azt mondják, svéd.
– Csak a felesége, de ez most nem fontos. – Patkány lehuppant a földre. –
Az öreg Steiner bácsi már legalább ötször rontotta el a Príma Pofa
üzletét.
– A mosodás?
– A mosodás.
Nagy Opra levette a kalapját, forgatta, forgatta a kezén. – Múltkor sírt,
hogy nem megy a mosodája…
– Mintha abból élne!
– Tele van külföldi dolgokkal, kávé, tea, ruha…
– Azért van ott belföldi holmi is.
Összenevettek. Aztán megint a Patkány beszélt.
– A Príma Pofa nem szereti, ha beleköpnek a dolgába. Az öreg Steiner
határozottan kellemetlen.
Nagy Opra megfogta a Patkányt, mintha föl akarná akasztani a rúdra.
– Hozzánk küldött a Príma Pofa?
– Én ajánlottalak benneteket. Tudjátok, hogy hallgat rám.
– Sürgős?
– Holnap ugyanitt megmondom.
– És ami a dolog másik részét illeti…
– A Príma Pofa nem sajnálja a pénzt. És az öreg Steiner határozottan
kellemetlen.
– Azért nehéz ügy… – Nagy Opra a kalapját tologatta. – Sokan ismerik
az öreget, sokan járnak a mosodába.
– És ez a környék büdös – mondta az öccse. – Nagyon figyelik.
– Ezt Príma Pofa is tudja.
– Hol kapjuk a pénzt?
– Holnap azt is megmondom.
Patkány ezzel indult is, úgy menet közben visszaszólt:
– Igaz is, hogy van az öregetek? A tata?
– Megint megdagadt a lába, fürdő kéne neki.
– Valami jó fürdőhely… egy-két hét… Nem is rossz! – Patkány
felnevetett, aztán elporzott a Rákóczi út felé.
Kis Opra a bátyjára nézett.
– Tényleg elküldhetnénk egy fürdőhelyre a papát.
– Így sose jön helyre! – Nagy Opra elfoglalta a helyét a pályán. – Hogy
is állunk?
– Egy-egy.
Sötétedett már. Nagy Opra zsebre vágta a labdát, és elindult a térről
a Szilágyi utca felé. Szemközt kislányok jöttek ki a napköziből,
vászontáskával a nyakukban. Kis Opra utánuk nézett.
– Nekünk mindig azt kellett énekelni, hogy „Hosszú lábú gólyabácsi,
mit akarsz ma vacsorázni?”.
Kis Opra megállt, úgy folytatta:
– Állva énekeltünk, aztán amikor odaértünk, hogy „Békacombot ám,
jó falatot, hám!” – egyszerre leguggoltunk.
Erre a bátyja is emlékezett.
– …és aki nem guggolt le mindjárt, azt elkapta a gólya. Én sose
guggoltam le, akkor a Margit néni megfogta a nyakamat.
– Ja! De engem az öreg Bruck tanított…
Összenevettek.
– A Margit néni – mondta a Nagy Opra – kék ruhában járt, és annyi mesét
tudott, de már egyre sem emlékszem.
– Az öreg Bruck dilis volt, mindig az ember fejére ütött a pálcával.
– Múltkor a Bezerédy utcai iskolából hallottam: „Hosszú lábú
gólyabácsi…” Nyitva volt az ablak, és a gyerekek odabent énekeltek.
`Hosszú lábú gólyabácsi
Mit akar ma vacsorázni?… `
– dúdolták, ahogy mentek tovább a kis utcán.
Egy üzlet előtt megálltak. Kopott orrú biciklista volt a cégtáblán, hátán
dagadásig tömött kosár. Fölötte nagy betűkkel:
„Steiner gyorsan és pontosan szállít!”
A fiúk a biciklistát bámulták.
– Azt mondják, már a moziban is hirdet – bólintott a nagy Opra.
– A Pátriában meg az Eldorádóban. – És a kis Opra géphangon, mint a
moziban: – Mosás? Steinernél! Tisztítás? Steinernél! Ma már minden művelt
ember tudja, hogy Steiner László mosodájának nincs párja! Szilágyi utca
hét, szemben az iskolával!… Pang!
Odabent egy alacsony, kopasz emberke hajlongott egy hatalmas, balkonkeblű
nő előtt. A nő feje be volt kötve, kabátja alól kilógott a pongyola.
Látszott, csak úgy lefutott az utcára. Steiner az ajtóig kísérte. A nő egy
pillanatra megállt az utcán. Ahogy meglátta a fiúkat, széles, meglepett
mosolyba húzódott az arca. Ránevetett a kis Oprára, aztán sarkon fordult,
és elment.
Nagy Opra utánanézett.
– Lehet benne egy kis nyomás.
– Na miért? Különben talán engem meg sem nézhet? – Kis Opra egy pillanatig
elgondolkozott. – Erről jut eszembe, el kéne nézni a Mancihoz… tudod, a
palacsintasütőhöz.
– Aki mindig ott a kirakatban dobálja a palacsintákat?
Kis Opra felnevetett.
– Micsoda mozdulatok! Sose tudnám megtanulni… – Tenyerét hosszan
előrenyújtotta, mint a palacsintasütőt, kifordította, és feldobta a
láthatatlan palacsintát.
– Azóta potyán eszel palacsintát – mondta a bátyja.
– Szó sincs róla, csak ha nincs pénzem.
Steiner kilépett az üzletből a rolóhúzóval. Olyan volt, mint egy
lecsúszott, lezüllött tengeri isten a szigonyával. A fiúknak csak annyit
mondott:
– Igazán örülnék, ha nem kezdenétek ki minden nővel az üzletemben.
Mire a kis Opra:
– Először is, ez az üzlet előtt volt, másodszor is, ő kezdett ki velünk.
– De még sokkal jobban örülnék, ha az udvar felől jönnétek.
– Miért, most nem hoztunk semmi olyat…
– Akkor mit akartok?
– Egy kis baráti beszélgetést. Vagy magával már nem is lehet beszélgetni?
De nagyra van!
– Bújjatok be!
A két fiú bent volt a mosodában, mögöttük dörögve lecsapódott a redőny.
Aztán már Steiner is ott állt mellettük a szigonyával.
– Ti nem szoktatok csak „úgy” jönni.
Kis Opra elvigyorodott.
– Látom, bántja, hogy a múltkor kevesebbet adott azért a karóráért.
– Talán még fizet rá Valamit?
Steiner a sarokba állította a szigonyát, bement a pult mögé.
– Tisztára elment az eszetek!
Mögötte a polcokon összekötözött, puffadt batyuk. Gallérok egy csomóban.
Nagy Opra fölemelt egy köteget.
– Ki hord még keménygallért? – Aztán hirtelen: – Azért a Grosz Ferinek
mindig többet ad.
Steiner kijött a pultból.
– Ide figyelj ! Mit hoz a Grosz Feri, és mit hoztok ti?
– Igaz! Múltkor is elhozott egy ékszerboltot.
– Fényes nappal rámolta ki – mondta az öccse. – Megjelent fehér köpenyben,
tollseprővel, mint aki a kirakatot rendezi.
Steiner egyre csak azt ismételte:
– Mit hoz a Grosz Feri, és mit hoztok ti? Arról beszéljetek!
Nagy Opra legyintett.
– Ez nekünk igazán nem szakmánk!
Steiner előrehajolt, úgy bámult fel a nagy Opra arcába.
– Na né, a fiatalúr! Talán tűzoltó főparancsnok lett?
A fiú elfordult.
– Hagyja már… Azért, mert pár hónapig tűzoltó voltam…
Steiner bácsi náthásan vihogott.
– Úgy hallom, azóta már fecskendőjük sincs a Kun utcai tűzoltóknak,
úgy hallom, már a kocsikra alkudtál, úgy hallom…
– Mit hallott még? Igazán érdekel!
– Jó, jó nem akartalak megbántani, na nézd csak, hogy felhúzta az orrát
a fiatalúr…
Steiner bácsi orra megremegett, mint aki befelé nevet. Így állt egy
pillanatig, csöndes csuklásban. – Nem tehetek róla – mondta végül -, de
ha csak eszembe jutsz tűzoltó-egyenruhában… – Lehunyta a szemét, rázta
a nevetés.
– Ugyan mit mókázik? – vágott közbe a kis Opra. – A papa is tűzoltó volt.
Steiner még mindig lehunyt szemmel ingatta a fejét. – A papa, a papa… –
ismételte dallamosan.
Hirtelen fölnézett.
– Azért, hogy ne szidjátok mindig az öreg Steiner bácsit!… Van odabent
a raktárban egy kis pálinkám, az öcsém küldte.
– Mi az öccse, Steiner bácsi?
– Bérlő Szabolcsban. De ebből igyatok egy kicsit, ebből igyatok.
Apró, sietős léptekkel bement a raktárba.
Kis Opra kezével a pultot sikálta, a bátyjára nézett. Az a rolóhúzót
simogatta.
– Mi lesz az üzlettel? – kérdezte a kis Opra. – A mosodával?
– Csak van valakije az öreg Steinernek. Az tovább vezeti
– De egy darabig várni kell az ingekre.
– Egy darabig.
– Azért jó, hogy most benéztünk.
– Ritkán van egyedül az öreg.
– Mi a fenét csinál odabent?
– Az üveget keresi.
– Eloltotta a villanyt.
Nagy Opra a raktárajtóhoz húzódott a szigonnyal. – Már jön kifelé.
Kint voltak a téren, egyérintőt játszottak. Nagy Opra határozottan
formában volt, három-egyre vezetett. Az öccse ideges volt, kapkodott.
Egyszer olyan lyukat rúgott, hogy leült a földre. A labda messze elgurult
mellette, ő meg két kezét szétterpesztve, hülyén bámult utána.
A bátyja hozzálépett.
– Mi van veled?
A kis Opra nem állt fel. – A Patkány
– Majd kijön.
– Már rég itt kellene lennie.
– Biztosan valami dolga akadt.
– Mi dolga lehet a Patkánynak?
A bátyja megint csak azt mondta:
– Nem kell félni, majd kijön.
Kis Opra végre fölkelt, és a labda után ment. Nadrágjáról potyogott a
homokos kavics.
Tovább játszottak. Nagy Opra sarkos labdákat adott. Egyik sarokból a
másikba futtatta az öccsét. De az most vigyázott – hirtelen középre lökte
a labdát.
– Három-kettő!
Csípőre tett kézzel állt a félvonalnál, úgy kérdezte:
– Pénzt is hoz a Patkány?
– Szétverem a pofáját!
– De hogy miért nem jön már?…
Egy pillanatig ott álltak mind a ketten a félvonalnál, aztán szétváltak
megint, és a nagy Opra lapos lövéssel elindította a labdát.
Egyszerre csak ott volt a Patkány a pálya szélén, esett vállal, zsebre
vágott kézzel, mint akit odakentek. Feje ingajáratként követte a labda
útját.
– Mindennap ezt csináljátok?
A labda elgurult, senki sem ment utána. A két Opra közrefogta Patkányt.
– Elhoztad? – kérdezte a nagyobbik.
Patkány a vállát rángatta, a csúszda felé hunyorgott.
– Mit… mit kellett volna elhoznom?
Kis Opra mellnél elkapta Patkány kabátját. Patkány meg egyszerre eltűnt,
elveszett a kabátban. Lehetetlenül összehúzta magát, karját fölrántotta,
oly mereven, mint két élettelen fadarabot. Kis Opra egy üresen lötyögő
rongyvázat tartott a kezében.
– Ne hülyéskedj, Patkány! Tudod, hogy miről van szó…
Mire Patkány valahonnan a saját zsebéből:
– Nagyon szeretném, ha elengednél…
– Engedd el – intett az öccsének nagy Opra. – Ide figyelj, Patkány mondta
aztán -, bennünket nem lehet átdobni.
Patkány már vigyorgott a ruhabélésben.
– De ki akar benneteket becsapni? Kinek van ehhez kedve?
Nagy Opra várt egy darabig, aztán szinte mozdulatlan arccal:
– Tegnap a Príma Pofa egy üzletet ajánlott.
Patkány végre előbújt a ruhából. – Ja? Arra gondoltok?
– Tegnap elmentünk a mosodába.
– A Steiner bácsihoz?
– Egyedül volt, zárás után.
– Pedig néha nagy forgalma van.
– Most egyedül volt. – Közel hajolt Patkányhoz. – Többet nem zavarja
a Príma Pofát.
Patkány arca lehetetlenül hülye vigyorba húzódott. Hol az egyikre, hol
a másikra bámult, közben jobbra-balra dülöngélt.
– Csak nem akarjátok mondani, hogy?… – Kirobbant belőle a nevetés. –
Nahát! Még ilyet?! És hogy csináltátok?!
– Az nem a te dolgod.
– Simán ment?
– Nyugodt lehetsz.
Patkány egy mozdulatot tett, mintha elkapná valakinek a nyakát.
Kinyújtottátok az öreget?
– Elhoztad a pénzt?
– Kinyújtottátok az öreget? Nahát! Ilyet!… – Patkányt rázta a nevetés.
Leesett a földre, térdét magasra rántotta, egy pillanatra fejre állt.
A két Opra fölemelte. Mintha a „gólya viszi a fiát” játszanának. Patkány
az összekulcsolt kezükön ült, és még mindig nevetett.
Nagy Opra végre megunta a dolgot.
– Jól mulattál?
– Eleget nevettél?
Az elhallgatott, lecsúszott a kezükről.
– Egy fillért se küldött a Príma Pofa. – Ennyit mondott Patkány, és
látszott, hogy a legszívesebben bebújna a saját zsebébe.
– Mit beszélsz?
– Elment az eszed?
Patkány várt egy darabig, aztán kifordította az üres tenyerét.
– Nem érdekes az egész. Értitek? Egyszerűen nem érdekes a Steiner bácsi.
– De tegnap azt mondtad…
– Az tegnap volt, de ma beszéltem a Príma Pofával. Nem érdekes a mosodás,
azt mondta.
– De miért? Mi történt?
– Nem mondott többet, tudjátok, milyen a Príma Pofa, nem szereti a
fecsegést, azt se, ha valaki sokat kérdez. – Egyikről a másikra nézett,
aztán nagyon csöndesen: – De miért volt nektek olyan sürgős?
Azok ketten hallgattak. Kis Opra arca égett, a bátyja a kalapját
hajtogatta. Közben már úgy látszott, hogy egy csöppet sem törődnek
Patkánnyal.
Patkány kicsúszott közülük.
– Szervusztok, fiúk.
Nagy Opra, mintha a levegőbe nyúlna, elkapta a nyakát – fölemelte. És
Patkány már a levegőben bokázott.
– Én nem tehetek semmiről… Engem hagyjatok ki a játékból!… Nagy Opra
fölszaladt vele a csúszda lépcsőjén, lecsúsztatta. Odalent a kis Opra
elkapta, vitte fölfelé. A bátyja megint leengedte.
Patkány csúszkált.
Csiszi-csuszi… Először simán ment a fenekén, aztán a hasán, mint egy
bukórepülő, fejjel lefelé… Már nem is vinnyogott. Kiveszett belőle
minden emberi hang. Keze-lába reszketett, ahogy odalent a kis Opra talpra
állította, és vitte föl a bátyjának. Le-föl, le-föl. Így ment ez. Sapkája
levált róla, és mintha már a nadrágja is el akarná hagyni. A hatalmas
OTI-torony meghajolt, mintha vele csúszna, odalent gyerekek integettek,
hinta szállt feléje… Aztán a csúszda pléhíze. Le-föl. Csiszi-csuszi…
Majd hanyatt esett, ahogy odalent végre a fejébe csapták a satyakját,
belerázták a kabátjába.
– Elég volt, Patkány?
– Meg se köszönöd, Patkány?
– Kösz, fiúk… – Két tántorgó lépés, aztán maga sem tudta, hogy a padhoz
botorkált. Elnyúlt, mint egy zsák.
A két Opra a csúszda mellől nézte.
– Nem bírja az ilyesmit – mondta a nagyobbik.
– Úgy látszik, elszédült – mondta a kisebbik.
Egy darabig még a Patkányt nézték, aztán nagy Opra a labda után futott.
Jó messzire elgurult. Föl-fölrúgta a levegőbe, ahogy visszahozta.
Az öccse már ott várta a pályán.
– Hogy is állunk?…
1957
Mándy: Látogatás apánál
A kád szélén kuporgott. Akárcsak valami ágy szélén – egy pillanat, és mindjárt bele is csúszik. Megérintett egy törülközőt, a fürdőköpeny ujját. Kicsavarta a borotvakészüléket, de csak azért, hogy mindjárt visszacsavarja.
Eloltotta a villanyt. És már sötétben üldögélt. Így még jobb. Így még inkább végig tudja gondolni azt, hogy…
Mit kell itt végiggondolni?
Bemegy apához, beviszi az almát meg a citromot. Meg talán néhány zsebkendőt. Mostanában mindig almát kér, mert az kell a szervezetnek. A citrom meg a limonádéhoz. Mint egy sportoló, aki valami edzőtáborba vonult. Amint megkapja a citromot, elkezdi hajszolni Schlemmert. Neki csak a Schlemmer tud igazi limonádét csinálni. Egyáltalán, csak a Schlemmer ér valamit. A többieket egyszerűen ki kéne hajítani. Ezek nem ápolók, öreg! Nem is tudom, honnan szedték össze ezt a bandát!
Fél kiló alma, fél kiló citrom a konyhaasztalon, barna zacskóban. Menetkészen. Egyáltalán, minden olyan menetkészen. A kabát, a sál a fogason.
Beszélni kell a professzorral. Be kell menni hozzá. De ha van bent nála valaki… Hozzátartozók, látogatók vagy éppen egy barátja. Egy író vagy egy festő barátja. Akárhogy is, de be kell jutni hozzá. Még nem szabad, hogy kiengedje apát. Meg kell értenie, hogy…
Mit kell megértenie?
Hogy nem akarom többé ide beengedni apát? Nem akarom, hogy visszajöjjön? Egyedül akarok lenni, üldögélni és magam elé bámulni. Néha talán felhozok valakit. Vagy nem hozok fel senkit.
Apa nem jöhet ide vissza. Anya más. Ő, ha majd hazakerül a kórházból, szépen befekszik az ágyába. Igen, bedugom az ágyba, néha beviszek neki valamit. Persze, vele is kell beszélni, de azért az mégse olyan… Nem túrja szét a kéziratomat, nem tart előadást a fejlődésemről.
Beszélni kell a professzorral.
Felgyújtotta a villanyt. Rántott egyet a törülközők függönyén. Mintha a professzor valahol a törülközők mögött lenne. Vagy éppen ő is a kád szélén csücsülne fehér köpenyben, előrehajolva.
– Jobban van az édesapja! Szépen javul, mi se hittük volna.
Ő pedig megpróbált mosolyogni, bólogatni. Közben csak arra gondolt, hogy apa megint valami ronda tréfát csinált. Már úgy volt, hogy feladja az egészet, kiszáll a dologból, de nem…!
Elnyűtt kórházi köpeny a professzoron. Ő maga sovány, és olyan féloldalas. Az egyik válla ferdén felcsúszott. Azt mondják, a tüdejével van valami. Finom, kis porceláncsészéből issza a feketét. Örökké feketét iszik, mintha láthatatlan folyamba merítené a csészéjét. Vaságy az asztal mellett, örökké megvetve. Talán majd egyenesen az asztal mellől zuhan bele. Beszélgetés, feketézés közben.
– Tudja, kitől tanultam én, Zsámboky úr? Hogy ki az az egyetlen ember, akitől tanultam valamit? Nehogy ideggyógyászokra vagy pszichiáterekre gondoljon! Nos jó, inkább megmondom. Dosztojevszkij! Igen, ő az egyetlen, aki…
Akkor már nem volt más, csak Dosztojevszkij. Jó, de mi lesz apával, aki szépen javul?
– És ön, Zsámboky úr? – kérdezte később. – Dolgozik valamin?
– Egy kisregény, vagy nem is tudom.
Dehogynem tudod, te átkozott hülye! És nem kisregény, hanem egy olyan hosszabb lélegzetű… Szóval, amihez neki kell ülni, amihez nyugalom kell. Hogy reggel, ha felébredtél, még fekhess egy kicsit.
Csattanásra ébredt akkor reggel. Vagy inkább tompa zuhanásra. Utána csönd. Békés, reggeli napfény szűrődött be a redőny rései között. Odaát is csönd volt, a másik szobában. Az ajtó becsukva. Igen, az ajtót becsukta éjjelre. Hiszen, nem lehetett tudni, hogy apa mikor fekszik le. Hogy meddig járkál szivarozva, régi angol képeslapokat nézegetve. Igaz, az utóbbi időben már inkább csak feküdt, de akkor se oltotta el a villanyt.
Először senkit se látott, ahogy benyitott. A reggel csöndje, a bútorok csöndje. Szétdobált takarók a díványon, lecsúszott harisnyák. Lehetetlenül összegyűrt törülköző. Mintha apa becipelt volna egy lavórt, hogy ott, a díványon mosakodjék.
Feldőlt szék az ablak alatt. A nyitott ablak párkányán pedig begörbült, remegő lábbal – apa. Akárcsak egy furcsa növény abban az áttetszően tiszta fényben. Pizsamában ácsorgott a párkányon, megborotválkozva, lesimított hajjal. Lassan hintáztatta a karját, mint aki éppen startot vesz. Éles levegő áradt be az ablakon. A tér fái fölnyúltak. Várható volt, hogy átlendül az egyik ágra. Aztán majd ott csücsül a pizsamájában.
János olyan mozdulatot tett, mintha be akarna venni egy vázát.
– Kérlek, menj be – hallatszott fentről. – Különben is úgy akartam, hogy mire kijössz.
János átkerült apa másik oldalára, közben beleütközött a fűtőtestbe. – Arra vártál, hogy kijöjjek, az egészet csak azért rendezted.
– Miket tudsz mondani!
– Mássz le!
– Nem lehet. – Apa csüggedten megrázta a fejét. – Ma jönnek értem.
– A Bonyhádi doktor jön, senki más.
– Senki más? Azt mondod, senki más? – Összehúzta magát, mint egy futballkapus, amikor labdát vár. – Ne félj. Bonyhádi már megírta a jelentését a bogarakról, meg erről az egészről. Nem is tehet mást, fertőzés történt. Azt hiszed, hogy egyedül jön? Nagyon tévedsz. De ők is tévednek, ha azt hiszik, hogy megvárom őket.
– Apa!
– Na? – Kissé felegyenesedett. János felé sandított. – Mennyien mászkálnak odalent! Micsoda hülye alakok!
– Légy szíves, gyere le!
– Ne kiabálj! Azt hiszed, azzal minden el van intézve? Nem hagyhatom, hogy elvigyenek.
– Senki se akar elvinni.
János apa mögött álldogált. Egy mozdulatot tett, de csak a levegőbe nyúlt.
Apa náthásan tüsszögött odafent. – Na, öreg, te aztán…!
– Mi van velem?
Az egész akár egy beugratás. Mintha apa kicsalta volna ide, hogy aztán onnan fentről… Remegett a hangja, ahogy újra megkérdezte:
– Mi van velem?
Közben valahogy elfáradt. Legszívesebben leült volna.
– Feküdj vissza, öreg! Egész nyugodtan feküdj csak vissza.
Ez megint olyan dühítő volt. Valósággal megszégyenítő.
Zsámboky lerántott egy törülközőt, bevágta a kádba. Közben megcsúszott a szappantartó, és a szappanok leszánkáztak azon a sima fehér falon.
Otthagyta a fürdőt, bement a szobába. Még mindig érezni azt a szagot. Az öreg ingek szagát. A harisnyákét, a kupacba gyúrt zsebkendőkét.
Apa a fűtőtestről mászott fel a párkányra. De miért kellett neki a szék? Hiszen a fűtőtestet anélkül is el lehet érni. Miért vonszolta oda a széket?
Meddig tartott ez az egész? Az biztos, hogy később többen is voltak a szobában. Bonyhádi doktor kissé tétován körülnézett. Mintha valahonnan a falról akarná leemelni apát.
– Azt hittem, még ágyban vagy, Gyula bátyám!
– Miért lennék ágyban? – Apa vállat vont. – Az utóbbi időben egyáltalán nem tudok aludni.
A gyógyszerész, a szomszédból, meredten bámulta.
– Drága Gyulám!
– Mi az, hogy drága Gyulám?! – Apa dühösen pislogott. Váratlanul ásítozni kezdett. A derekát masszírozta. – Korábban kellett volna… most már annyian járkálnak odalent.
Bonyhádi és a gyógyszerész leemelték apát. Az János felé hunyorított. – Kimerültél, öreg? Nagyon kimerültél?
Zsámboky a díványhoz ment. Gyanakodva lehajtotta a takarót, benyúlt a párna alá. Talán még most is vannak itt levélkék.
Apa még a párkányhistória előtt mindenféle levélkéket dugdosott a takaró, a párna alá. Halálomért senkit se terhel felelősség, legkevésbé János fiamat. Tudom, sok kellemetlenséget okoztam neki.
Mit akart ezzel?
Meg hogy János fiam? Soha nem volt ilyen ünnepélyes. Mindig utálta az ilyesmit.
Levélkéket dugdosott a párna alá meg öreg borotvapengéket. Egyszer nyeszetelt is valamit a csuklóján.
János éppen akkor ment ki a fürdőbe.
– Mit játszol? – kérdezte, anélkül hogy megállt volna.
Dohányszálak potyogtak ki a párna alól. Semmi más, csak dohányszálak. Leült a díványra. És szinte megint hallotta azt a hangot. Na, öreg, nem bírod már?
Apa húslevest evett, amikor a mentők jöttek. A gyógyszerész felesége húslevest készített. Úgy hozta be ezüsttálcán.
– Tegye csak le! – intett apa. Sötétkék ruhában ült az asztalnál. Körülötte Bonyhádi, a gyógyszerész.
– Többet kellett volna utaznom. Az utazás mindig jót tett nekem. – Egy pillanatra fölmerült a levesből. – A zürichi szálloda… Esett az eső, és én csak néztem a szálloda ablakából.
A gyógyszerész engedte be a mentőket. János akkor már teljesen elzsibbadt. Aztán egyszerre csak ott ült a kocsiban apával. Apa valósággal összezsugorodott abban a kopott, barna kabátban. Most már nem beszélt. A kesztyű ujjait húzogatta. A tekintete olyan hártyás. Mint amikor egy seb behártyásodik. Szája hangtalanul kinyílt, az álla remegett.
János ezt a remegő állat nézte az egész úton.
Azért apa még egyszer kihúzta magát. Ahogy ott állt a kőfolyosón, egy fehérköpenyes előtt.
– Zsámboky Gyula, hírlapíró!
Körülnézett, mintha várná, hogy feltűnjenek a többiek. A régi társak a redakcióból, kávéházból vagy csak utcai beszélgetésből.
Behúzta a vállát, megint elkezdett remegni az álla. Kicsit közelebb ment az ápolóhoz, és most már olyan görnyedten állt előtte. – Kérem, itt tévedés van. Engem nem ide kellett volna behozni… ez egy rendőrségi ügy a bogarak, a fertőzés miatt.
– Nincs tévedés. – Az ápoló rátette a kezét apa vállára.
Apa még egyszer hátranézett Jánosra. Valami furcsa elismerésféle volt a tekintetében.
– Ezt elintézted, öreg.
Kissé rádőlt az ápolóra, ahogy elindult vele a folyosón.
Ezt elintézted, öreg.
Mit akart ezzel?
Zsámboky kinyitotta az ablakot. Szellőztetni! Szellőztetni! Mióta apát bedugta oda, szenvedélyesen szellőztetett.
Az igazság az, hogy nem intézett el semmit. Apa egy darabig úgy feküdt abban a sötét kórteremben, mint akit kiütöttek. János meg ott ült az ágya mellett. Ha apa felnézett, megint az a hártyás tekintet. Olykor felemelte a kezét, legyintett.
A télikabátja az ablakkilincsen. Az a néhány holmija az ágy vasán. A cipőjén olyan rákövesedett főzelékféle.
Egy látogatási napon az ápoló diadalmas képpel jött János elé. – Foglaljon helyet! Mindjárt jön apuska!
Helyet foglalt egy padon, a gyalulatlan faasztal mellett. Mellette egy lógó fejű, kórházi ruhás férfi. Fejkendős nő bögrét tartott eléje. Az csak a fejét lógatta, és belebámult a bögrébe. Jött apa. Megint úgy rádőlve az ápolóra, mint aki végre megtalálta a barátját. Az ápoló áttolta János kezébe. Ő meg lerakta a padra. Apa csak hallgatott. Riadt mosoly jelent meg az arcán, ahogy végre megszólalt.
– Még mindig nincs egy rendes szalagod?
– Szalagom?
– Írógépszalagod. Nem tudják elolvasni a gépelést, egyszerűen lehetetlen. Vagy már géped sincs? Á, úgyse mondod meg!
Valósággal jajongott.
– Menj, teremts elő valami kis pénzt!
János megérintette a vállát. – Jól van, apa! – Otthagyta a padon. Ahogy visszanézett a társalgó ajtajából, apa még utánaszólt.
– De igazán vegyél egy rendes szalagot!
Zsámboky kint volt a konyhában. Két barna zacskó az asztalon. Kedvetlen, kórházi staniclik. Fél kiló alma, fél kiló citrom.
És aztán, amikor apa már kint fogadta a kertben! Igen, valósággal fogadta. Egy padon ült. Körülötte néhány kórházi köpenyes, félkaréjban. Egy zömök, fehér bajuszos férfi János felé fordult. – Hogy az ön édesapja mi mindent produkált!
– Mi mindent?
– Ó, hát ő finanszírozta a Burgtheatert!
– A Burgtheatert?!
– Micsoda film volt! Művészi alkotás!
János megmerevedett. És csak nézte apát ott a padon.
– Vidd csak be azokat a vacakokat, öreg! Aztán majd bemutatlak az uraknak.
Beügetett a csomagokkal, lerakta az éjjeliszekrényre. Az üres ágyat nézte. A párnát, a sötétbarna kórházi takarót. Jó hely, hogy elnyeljen valakit. Apa mindenesetre fölkelt. Itthagyta az ágyat, kiment a kertbe.
A Burgtheater!
De apa, hát együtt láttuk a Phőnix moziban! Ötvenfilléres helyár. Igen, igen, ott ültünk a negyedik vagy ötödik sorban.
Te finanszíroztad! Mit finanszíroztál? Azt mondd meg, mit finanszíroztál te valaha?
Zsámboky a konyhában állt. Dühödten nyomogatta a zacskókat. Hirtelen megmerevedett. Valaki nézi. Valaki kint áll a konyhaablak előtt. Egy kabát árnya, egy kalapé.
A gyógyszerész beintett.
János visszaintett. Aztán valahogy nem tudott elmozdulni a konyhaasztal mellől. Majd apa is így megy el az ablak előtt. Megáll egy pillanatra és benéz.
Hiszen már volt itt, a házban. Igen, azóta már volt itt. Ide nem csöngetett be. A gyógyszerészt is elkerülte. De a Mógerékhez beállított, pedig azokat alig ismerte.
– Nagyon kedvesen eldiskuráltunk – mondta az öreg Móger. – A feleségem egy üveg kompótot adott az édesapjának.
Üveg kompót a Mógeréktől. Hegedüséktől egy kalapot kért. Miért kellett neki kalap? Mindenesetre itt járkál a házban.
– Jobban van az édesapja…
Bemegyek a professzorhoz. Talán viszek neki egy könyvet. Majd beírok valamit… Á, nem, azt hiszi, hogy csak azért… Esetleg, ha végre kijön az a nyomorult novelláskötet!
A lépcsőn vágtatott lefelé a két zacskóval.
Egyszer innen cipelte vissza apát. Úgy hajnal felé egyszerre csak fölébredt. Apa nincs a másik szobában. Semmiféle zajt nem hallott. De mégis tudta, hogy apa elment. Szétdobált takarók, párnák odaát. Apa sehol. Ő pedig magára kapott valamit, elindult a szürke, homályos lépcsőházban. Apa valahol a harmadik emeleti lépcsőfordulóban, szorosan a falhoz húzódva. Fekete télikabát, kalap, sál. Valami olyan rémület a tekintetében. János néhány lépcsőfokkal fölötte.
– Mit csinálsz itt?
– Elmegyek, öreg! El kell mennem.
– Akkor meg mit ácsorogsz?
– Gondoltam, hogy…
– Mit gondoltál?
János elhallgatott. Az újságos ment el mellettük. Különben senki más nem volt a lépcsőházban. Ahogy az újságos eltűnt, odament apához. – Azt gondoltad, hogy úgyis utánad jövök. Azt hiszed, nem tudom?
Apa, ha lehet, még jobban a falhoz húzódott. Majd váratlanul nekiiramodott. Az ormótlan cipők szinte egymásra csúsztak. Valahogy, mintha önmagát akarná kicselezni. Két kezét zsebre dugta, ahogy lefelé igyekezett.
János a második emeletnél érte utol. Elkapta a vállát. – Most aztán elég volt!
Apa két kézzel kapaszkodott a rácsba. János megtelt a télikabát szagával. Apa vállát nem is lehetett érezni a kabát alatt.
Az emeleten megint feltűnt az újságos. Apa elengedte a rácsot. Úgy baktattak fölfelé, mintha csak éppen jártak volna egyet a ház körül.
Apa később teát csinált magának. De akkor se tette le a kabátját, úgy szürcsölte a teát, a konyhaszéken, kalapban, kabátban.
Remek vicceid voltak, apa! Te aztán mindig kitaláltál valamit!
Zsámboky már a buszban ült. Kivett egy citromot a zacskóból. Forgatta, nézegette, mintha itt helyben akarná fölszeletelni.
Volt, amikor csak úgy eltűntél. De volt, amikor benéztél hozzám. Mégis, hogy elbúcsúzzál, úgy éjszaka. Ott álltál az ajtóban. Én pedig fölkeltem, és akkor elölről kezdődött az egész. – El kell mennem… a bogarak, a szemem körül… nézd meg, legalább legyen annyi türelmed!
Volt annyi türelmem. Éjszakánként néztem az arcodat. A homlokodat, az árkokat a szemed körül. Cirkusz, micsoda hülye cirkusz! Nem, apa, hát ebből elég volt!
Fák között futott a busz. Kiért a térre.
Zsámboky leszállt.
Azért a Barbarába még benézek. Különben se árt, ha iszom egy kávét. Egy jó, erős kávét.
Mióta jár ebbe a presszóba? Mikor bukott be először? Apró, kis asztal odafönt az emeleten. Itt rakta ki a cetliket, ha odahaza már semmihez se tudott kezdeni. Egy darabig csak maga elé meredt, aztán esetleg elkezdett valamit. Mindenesetre nagyszerűen lehetett üldögélni.
Ott állt a Barbara fénytelen fénybetűi alatt. A szürke ablaksor alatt. Lehet, hogy apa odabent van? Kávét iszik, és az egyik kisasszonnyal beszélget.
Benyitott. Gyanakodva körülnézett. Szemüveges, kopaszos férfi a földszint nagy üvegablaka alatt. Előtte lottócédulák. Távolabb egy cowboykalapos nő, üres kólásüveg mellett.
Lányok integettek a süteményespult mögül. Akárcsak labdát dobálnának. A terem végén a kávéfőző pultja. És végig a faburkolatú falak.
Felment az emeletre. Utolsó előtti asztal az ablak mellett. Lerakta a zacskókat. Szétnézett. Egyelőre még ő az egyetlen vendég. Mindjárt jönnek a lányok. Nevetgélnek, hajlonganak a tálcáikkal.
Valaha talán gyerekelőadást tartottak itt. A kis lordot adták vagy valami ilyesmit. A különteremben lehetett az öltöző. Összedobált kabátok, sálak, sapkák. Előadás után pedig nagy uzsonna. Felköszöntötték a szereplőket. Aztán átültek egymás asztalához.
– Ma nem dolgozunk?
Szőke kontyos kisasszony hajlongott előtte csúfondáros mosollyal.
– Csak éppen benéztem.
A kisasszony kihozta a kávét. Majd ott állt mellette, leeresztett tálcával.
– Még mindig kórházban van a papája?
– Még mindig.
Lassan, megfontoltan szürcsölgette a kávét. Egyszerre csak kibökte.
– Tudja, hogy szállodában laktunk? Persze, még régebben.
– Szállodában?
– Egy olyan ronda kis szladiban, a pályaudvar mellett.
És akkor már benne volt. A szálloda. A Hotel Adria. Apa, aki ócska házikabátjában az ágy szélén ült, szivarozott meg hegedült. A kották szétdobálva az ágyon. De hát nem nagyon törődött ő a kottákkal. Tulajdonképpen nem is hegedült. Inkább csak úgy két ujjal pötyögtette a húrokat. Szép az icipici női cipő, női cipő, női cipő, dúdolgatta, amikor a fiú megállt előtte.
– Apa, én nem megyek holnap iskolába.
Közben a körme hegyével vonalakat húzogatott a nadrágján. Hülye, lötyögős bricsesznadrág, az egyik szára mindig lecsúszott. Az ágy takaróját nézte, a félig lecsúszott kottát. Akkor már hetek, hónapok óta nem volt iskolában. Nem, ezek már nem is csak olyan lógások. Ezt már nem lehetett csak úgy elintézni.
Ködös téli reggel. Az osztály feláll, ahogy Pázmán tanár úr megjelenik. Vigyázzban állnak a tanár úr előtt. A napos jelenti: Tanár úrnak jelentem! Osztálylétszám harminchat fő, hiányzó három: Barasics, Márk, Zsámboky. Egyéb jelentenivaló nincs.
– Nem megyek iskolába.
– Hát nem mész. – Apa fel se nézett.
– De nemcsak holnap… aztán se.
Apa most ránézett. Valami mosolyféle indult el a szeme sarkából. A szivarhamu lepottyant a kottára.
– Tudod, apa, én írok… mutattam is neked azt a novellát, ahol valaki elalszik a padon. – Ráhajol az ágyra. – Azt mondtad, az már maupassant-i…
– Na igen, olyasféle.
– Szóval inkább novellákat írok.
Apa felemelte a vonót. Úgy könnyedén rácsapott vele a fiú vállára. – Hát persze hogy novellákat írsz!
Zsámboky felnézett a tálcás lányra. – Ez neki egészen természetes volt! Kimaradok az iskolából, abbahagyok mindent, és csak az a kockás füzet, tudja, abba írtam az első vacakjaimat.
Vendég jött fölfelé a lépcsőn. Több fej is felbukkant. Tétován imbolyogtak a korlát mellett. Volt, amelyik visszahúzódott és eltűnt.
– És a mama? – A lány megpörgette a tálcát. – A kedves mama?
– Anya…
Váratlanul belökték anyát abba a szállodai szobába. Ott állt apa előtt elfehéredett homlokkal. – Mi lesz a fiából?! Gondolt arra, Gyula, kérem, hogy mi lesz a fiából? – Apa azon az öreg, barna ládán ült. A kollégiumi ládáján. Olvasott valamit. Talán meg se hallotta anyát. Az meg csak kiabált. – Egyáltalán, tudja, hogy nem jár iskolába?! Hogy már hónapok óta nem is látták?
– Tudja, anya akkor már nem lakott velünk.
– Ó, elváltak! – bólintott a kisasszony.
– Egy nyáron történt. Balatonról jöttünk haza anyával.
A vonat ablakánál ültek: anya és a fiú. Már alkonyodott. Borúsan csillogott a tó vize, aztán eltűnt. Vékony fák árnyai. A töltés oldala. – Jövőre is eljövünk, anya? – Az átfogta a vállát, nem felelt.
Ott álltak a pályaudvaron. – Na, öreg, jól lesültél? – Apa lehajolt hozzá.
– Nézze csak meg – mondta anya.
– Nem nagyon látom, ahhoz már kissé sötét van. – Magához húzta Jánost. – Én egyébként soha nem sültem le.
Körülöttük bőröndök, csomagok. A pályaudvar nyüzsgése. Bágyadt fények az oszlopcsarnokban. Az egész olyan álmosító. De azért mégis nagyon tisztán lehetett hallani apát. – Jancsi hazajön velem, maga pedig, Ilonka…
Anya nem jött haza velük a Gyár utcába. Apa felpakolta egy konflisra, és a nagynénjéhez irányította. Sírt? Kiabált? Az biztos, hogy apa benyomta a konflisba.
– Később azért mégis összekerültek.
– Később? – A kisasszony rákoppintott a tálcára.
– Valamivel a háború után apa megjelent nálunk. Tudja, én akkor már évek óta anyával laktam, már vége volt a szállodai korszaknak, és egyáltalán a szállodáknak. Egy délután anya éppen a konyhában melegített valamit. Az ablak nyitva. És egyszerre csak ott áll apa! Mintha már rég ott álldogált volna abban a kissé félrecsúszott kalapjában. – Na, Ilonka? – Anya még szólni se tudott, csak nézte apát. Az pedig behajolt az ablakon. – Egyelőre itt maradok. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Mindössze néhány napról van szó. – Közben egy kis csomagot lóbált. – Süteményt hozott, Gyula? – Na nem, borotvapamacs meg ilyesmi.
Zsámboky elmosolyodott. – Anya azt hitte, hogy sütemény… akármi is történt vele, ő valahogy mindig ilyesmit várt.
Fölnézett.
A kisasszony eltűnt.
Barna zacskók a széken. Két türelmes vendég, akiknek nem jutott külön hely.
Vette a zacskókat, indult. Útközben egy kötény zsebébe csúsztatta a pénzt.
– Viszlát!
– Viszlát, Jánoska!
Még egy út a busszal. Egy kert, egy folyosó, egy szoba. Lehet, hogy az ápoló eléje jön. – A papát keresi? Ó, a papa!
Igen, apa kint császkál a városban. Benéz valahova, fölugrik valakihez. És persze a Mélyvizet se hagyja ki. A pincérek már többször látták. – Itt volt a papa! Hogy milyen remek színben… Már otthon van? – Ő pedig valami furcsa, hivatalos hangon: – Nem, még nem jöhet haza. Hiszen bármikor visszatérhetnek azok a kényszerképzetek.
A kényszerképzetek! Ezt többször is hangsúlyozta. A pincérek meg a ruhatárosnő csak hallgattak. Tudják, hogy haza kéne vinnem. Hogy már régen haza kellett volna vinnem.
Akkor majd megint ott áll mögöttem, ha gépelek. Sajtot rágcsál, és belebámul a kéziratba. – Ez rettenetes, öreg, miket írsz te a barátodról?! – Miféle barátomról? – Tudod te jól! Mennyit jártál hozzá meg a feleségéhez, mindig nyitva állt előtted az ajtajuk, és akkor most…! Ezt nem lehet… a vendégbarátsággal így visszaélni! – Még hogy vendégbarátság! – Te is tudod, hogy ezt nem lehet! – Hallgass, apa! Hallgass!
Zsámboky kinézett a busz ablakán.
Egy színész fekszik apa mellett. Eddig kétszer lett öngyilkos. De most apa talpra állítja. A szivarjait mindenesetre elszedi.
Mondd, apa, te mindenkit kifosztasz?
Kezdjük talán velem. Hogy learattál mindent a könyvek, a novellák után! Tisztességes munkát végeztél, az biztos. Mindig megszagoltad, hogy mikor van utalás. Ott álltál a pénztár mellett, rádőlve a pultra. Vagy felmerültél a folyosón. Esetleg a kapuban vártál.
Aztán egyszer csak egy vasat se kaptál. Az ám, apa, egy megveszekedett fillért se. Pedig akkor is elmondtad a szövegedet. Hogy ha te nem vagy, anya bedug a postára. (Nem is vitás.) Hogy te helyezted el az első írásaimat, valósággal verekedned kellett a szerkesztőkkel. (Nem is vitás.) Csakhogy mégse adtam neked semmit. És később se. Ez csúnyán letört. Akkor kaptad az első horogütést.
Anyát viszont derekasan elintézted. Eladtad a ruháit, a könyveit. Tudod, azokat a sorozatokat, amiket egyébként annyira lenéztél. Mit csináljunk? Anya valahogy szerette az ilyesmit. Ha megjelent egy sorozat, tüstént megrendelte. Te pedig lecsaptál rá. És még le is toltad. Na, nem, Ilonka, ilyesmit nem lehet kézbe venni!
Amit pedig Lux Olgával műveltél!
János majdnem felállt a buszban. Majdnem felállt, hogy le-föl sétáljon.
Jó ég, de hát Lux Olga várt ránk odahaza! Úgy bizony, amikor a pályaudvarról hazavittél. Szóval, amikor benyomtad anyát abba a konflisba. Vékony, szomorú tekintetű nő. Egy ékszerész lánya. Akkoriban nagyon sok felemelő történetet meséltél nekem az ékszerészekről. Valahogy, mintha ők lettek volna az első aranyásók. Az biztos, hogy a Luxok falkában kísértek téged. Az a dühös, kövérkés alak, Sándor, a Lux Sándor… „Azt hiszi, nem tudjuk, mire utazik?! Normális ember nem vesz el egy ilyen penészvirágot! Ez nem nő, ezt én mondom, a bátyja!”
Olgát elvetted. Úgy kellett hívnom, hogy Tini… „Majd a Tini vigyáz rád, majd a Tini elvisz az iskolába.” Tini vigyázott rám. Akkor is velem volt, amikor te szürke sportsapkát nyomtál a fejedbe, és világ körüli útra indultál. És hogy kivel? Egy szerelmeddel, apa. A kis Bőhm legalábbis így mondta, tudod, az az öreg újságíró. „Apád útra kelt egy szerelmével.” Talán egy hónapja, hogy összeakadtam a kis Bőhmmel, nem is tudta, hogy odabent vagy, majd meglátogat. Ő is ismerte azt a nőt, akivel elindultál, azt mondta, kenyereslány volt az Abbázia kávéházban. Azért rólam sem feledkeztél meg. Nem, azt igazán nem lehet mondani. Papírkatonákat küldtél. Dragonyosokat, ulánusokat, kürasszírokat, fehér sisakos angol gyarmatiakat, tollas sapkás olaszokat. A Luxok pedig fölosontak hozzánk a Gyár utcába. Homályos szobában ültek, nagy megbeszéléseket tartottak. Tini sírt. Tini sokat sírt.
Üres mező a busz mellett, egy hatalmas ponyvával letakart épülettel.
Sokat sétáltunk Tinivel. Elvitt a nővéreihez, a Terihez meg a Margithoz. Teri egy villában lakott, kőlépcsőn kellett felmenni hozzá. Nem lehetett sokáig maradni, mert nagy fejfájásai voltak, és már délután lefeküdt. Teri szőke volt. Magas és szőke. Nem is emlékeztetett a Luxokra. Margitnál addig lehetett maradni, ameddig akartunk. Néha ott is aludtunk. Abban a kopott, sötét lakásban, valahol a Körút mögött. Férje, Simi, egy lecsúszott tőzsdés, mindig olyan riadtan mosolygott. Lánya, Duci dominózott, és rengeteg kompótot evett. Lefekvés előtt párnacsatákat vívtunk.
Tini a szüleihez is elvitt. Mélyen lehúzott lámpa alatt ültek. Néztek bennünket és sóhajtoztak. Sándor ingben, leeresztett nadrágtartóval, benézett a másik szobából. Éppen csak benézett. Aztán bevágta az ajtót és eltűnt. „A gyereket mindig elhozhatod – mondta Tini apja –, de a Gyula nem lépheti át ezt a küszöböt.” Fehér szakálla volt, reszketett a keze. De én tudtam, hogy aranyásó volt meg prémvadász. Kutyaszánon robogott a havon.
Melyik szállodából vágtad ki Tinit? Alighanem a Hotel Adriából… „Csak pofákat vág meg nyöszörög, de hogy egy kis kedély lenne magában…” Nem, Tiniben nem volt kedély. Ott ültünk a lépcsőn. A Hotel Adria harmadik emeleti lépcsőjén. Rámeredt a kopott szőnyegre, és elkezdte rendezgetni a rojtokat. Tudod, miről beszélt? A Nagyszállóról! A Nagyszállóról, a szigeten, ahova nászútra vitted. Mert te aztán impozáns nászutat rendeztél, ugye, apa? Csak meg ne kérdezzük, kinek a pénzén. „A pálmák a hallban… kinéztünk a parkra, ahogy a sétányok, a bokrok áznak az esőben. Apád mondta, hogy nézzük az esőt.” Hiába, te szeretted nézni az esőt.
Tini hirtelen rám nézett ott, a lépcsőn, azzal a megöregedett, elpusztult arcával. „Beszélj apáddal… engedjen be, miért nem enged be?” Én meg átfogtam a vállát. „Megpróbálom, Tini.” Csakhogy veled nem nagyon lehetett beszélni, apa. „Savanyú alakok között élek! – Egyre csak ezt ordítottad. – Az az én bajom, hogy örökké ilyen penészpofákat kell látnom… de most már elég!”
Meddig gubbasztott Tini a lépcsőn? Még utánahajítottad a kabátját meg néhány holmit. Mégis, hogy ne menjen el úgy. De hát ő egyáltalán nem akart elmenni. Nem is tudom, hogy vakartad le a lépcsőről.
Azért ez nem volt olyan egyszerű dolog. Tini olykor még visszajött. Visszamászott, ahogy te mondanád. Megállt odalent, az utcán, a szállodával szemben, felkiáltott. „Jancsi! Jancsi!” Le kellett mennem. Sétálnom kellett vele az utcán meg a téren. Az iskoláról kérdezgetett meg persze rólad. Tudod, hogy néha még most is álmodok róla? Ahogy ott áll az utcán, és felnéz az ablakra. Hallom a hangját. Azt a kétségbeesett, éles hangot. „Jancsi! Jancsi!”
Volt úgy, hogy feljött. Nem nagyon törődtél vele. Az ágy szélén ültél és hegedültél. Körülötted szétszórt kották. Tini néha összefutott anyával, aki szintén feljött. Az se izgatott túlságosan. „Egyék meg egymást!” Nem ették meg egymást, mintha inkább összebarátkoztak volna. Tini egyszer megkérdezte: „A maga családját is pumpolta?” Anya a vállát vonogatta. Te meg biztattad. „Na, Ilonka, halljuk, csak pakoljon ki!” Közben egy pillanatra se tetted le a hegedűdet. Aztán még más nők is jöttek. Magyaráztak, kiabáltak vagy éppen sírtak, de te csak hegedültél.
Zsámboky leszállt a buszról.
Egy bódé mellett állt. Cipőpertlik és vállfák lógtak előtte. Tükrök, noteszek, ridikülök a bódé lapján.
Bódék vették körül. Kis kertes házak. Távolabb egy szürke, kaszárnyaszerű épület. Olyan első világháborús kaszárnya.
Beszélnem kell a professzorral. Be kell jutnom hozzá.
Elindult a szürke épület felé.
Beköszönt a portára. Aztán már bent volt az udvaron, a pavilonok között. Néhány lépés – és megállt.
Apa!
Igen, apa ott ült az egyik pavilon előtt. Egy kidöntött fatörzsön ült és olvasott. Sötétkék ruhában, a felső zsebében zsebkendő. A szemüvegtok mellette, a fatörzsön. Barna papírban néhány szivar. Egyik kezével szórakozottan végigsimította a haját. Lapozott. Majd visszalapozott, hogy újra megnézzen valamit. Közben éppen csak úgy odaszólt:
– Mi az, öreg?