A szállítóknál, Villám és esti tűz, Jamaica rum, Óriások
GELLÉRI ANDOR ENDRE: A SZÁLLÍTÓKNÁL (Nyugat, 1930)
Munka nélkül voltam; egy parkba vetettem magam, ahol álmosan figyeltem a zöld szín játékát a gyepen és a fákon. Mikor tizenegyet harangoztak: igen csinos kisasszony ment keresztül a sétányon, gyöngéden rezzenő mellel: egész részegen néztem utána… de a nő lebukott a park tulsó felén, mint a Nap; s bennem megint elsötétedett minden. Ebből a borúból egy trappolva vágtató stráfkocsi riasztott föl; ragyogó aranybarna ló verte rúdja mellett nagy patáit a flaszterhez; a kocsis ingujjban, mintha azzal fütyülne, folyton az ostorát suhogtatta; körülötte, az ülésbe fogódzva, kiabáló, heccelődő, borral-sörrel szeretkező transzporánsok álltak.
A fák felé ügettek, majd a járda mellé simultak kocsijukkal és az egyikük ráállt a szerszámok tetejére, látcsövet emelt a szeme elé, mintha a tengert nézné… – Ki akar két pengőt keresni? – kiáltotta és én mint valami zöld börtönből, kiugrottam a parkból, s fölhoppantam a stráfkocsira. Alig egyenesedtem föl, aki kiabált, odajött hozzám s belémnevetett derüsen: – Itt van döfi… előbb egyél, hogy el ne dülj… aztán kapsz két pengőt… két órai… trógerolás…
– Régóta luftolsz? – kérdezte vidáman a másik és az ő hangját épúgy széttördelte a robogó kocsi, mint a társáét. Én meg elfelejtve néhány keserves hetemet, teleszájjal csámcsogtam: – Hat… hete…
Egy márványlépcsős házban kellett az első emeletre fölhúzni a pénzszekrényt; bár adtam az okosat, magam is bámultam, amint a nehéz szekrény szépen lecsúszott a talpazatáról, majd mintha csak tíz kiló volna, röptiben ide-oda gurították két vasvalcnin, egész a lépcsőkig. Talán öt percig tartott. S mintha visszaszállt volna minden erőm, mikor a vakító fehér lépcsőkön, mint az emberlovak, odafogva a vaskos faszánkó elé, hatalmas «Hórukk!» ordítással megindultunk fölfelé a pénzszekrénnyel. A szánkó oldalán a vasgyűrük keservesen nyikorogtak a beléjük fűzött kötél húzásától; az előbb még vidám banda fujt, verejtékezett s pillanatok alatt vérvörös lett velem együtt. De odafönn; ahol ennivaló szobacica csipogott, majd egy pakompartos, francia kinézésű titkár mutatta az utat… s hetykén beljebb görgetve a kasszát: egy napfényszínű méltóságos asszony fogadott és goblének, metszett tükrök, amibe visszalátszott gőgös lépdelésünk s a komótosan arrébb guruló pénzszekrény… odafönn, úgy beleszerettem ebbe a szakmába, hogy mikor visszakozva ügettünk a standkocsmájuk felé: megfogtam a nagybajuszú Józsi bácsi kezét:
– Nem maradhatnék? – és belenéztem a szemébe.
A többiek is hallották s úgy bámultak a levegőbe, mintha oda lenne írva a válasz aztán ajkbiggyesztve rángatni kezdték húsos vállaikat rámtusáltak nem jól megy, nekünk is alig van mit enni… majd hirtelen a tenyerembe csaptak…
S azóta itt vagyok köztük: ülök, ha nincs munka egy-egy krigli sör habfellege mögött; vagy nézem, amint a magasan fekvő ablakban le-föl tünnek a test nélkül beszélő fejek. Ha munka van nyujtózom, ásítok s rákászálódok a kocsira; épolyan hányavetin fütyülöm végig az utcát s rázom kihízott testem, mint ők. A kislányoknak odakiáltjuk a disznóságokat s tovább porzunk. A Szepi köztünk a legerősebb; minden reggel súlyt emel; s mi hatan: mukkanás nélkül megraknánk vagy harminc diáksapkást.
Ha elvágtatunk egy-egy park mellett: én állok föl a szerszámokra és bekiáltok a munkanélkülieknek: – Gyertek… s ha olyan bújik elő, aki nagyon sovány vagy betegképű… máris visszaintem: – Nem hullák kellenek, öcskös… – s amint futunk aranybarna, kihízott Sári lovunkkal, látom, hogyan görnyed össze, akit otthagytam, milyen lassan szedi a lábát, még talán sír is.
Ezek meg direkt énrám bízzák az ilyesmit; megemlékeztetnek a cudar időkre.
Gyakran fölöntünk a garatra; tegnap este is a sárgahajú Tercsi, meg a szinte vereshajú Giza ez a két utcatyúk volt velünk. Nagyon forró este volt; sok sört ittunk, arra meg paprikás bort. Józsi bácsi erővel az asztalunk alá küldte a nagypucrú harmonikást, onnan sípoltatott vele, ő meg derékon kapva a vöröshajú cundrát, úgy táncolt az asztalon, mintha nem lenne már ötvenéves.
Ez a két nő aztán alaposan legyöngített minket a szállodában; ma reggel ólomképpel ültünk és csak nyeltük a szódabikarbónát, meg az erős paprikát. Egyedül Józsi bácsi nézegette büszkén az asztalt, még meg is simította a tánc helyét.
Kánikulaidő szállt; minden tele lett nagy dongókkal; nem bántuk, hogy a lábunk alatt föllocsolt padló hüsöl és hogy a kocsmáros Bodri kutyája kézről-kézre jár megharapdálni lusta ujjaink végét.
Szepi ültében elaludt és belehorkolt a Napba; mi is hol kinyitottuk, hol még jobban lecsuktuk a szemünket.
A nagy csöndességben megszólalt a telefon. A kocsmáros odaint nékem a hosszú pipájával; mindig engem hív, mert hát okosabb képű és szájú vagyok, mint a többiek. Nem valami nagy kedvel megyek és sóhajtva-fújva fülemhez veszem a kagylót:
– Halló, – dünnyögöm, – kezit csókolom, nagyságos asszony… parancsol… hányast tetszett mondani?… hetes számú a kassza… Trefort-utca 7, második emelet három alá… fölírtam kérem… egy órán belül ott leszünk… meglesz egy óra alatt… ha nem tetszik alkudni, az utolsó ára: ötven pengő… nagy munka ám… teljes felelősséggel… igen, ott leszünk… kezit csókolom…
Bent mennydörgőn összecsapom a kezem: Fránci, a kocsit hozd… nyujtóznak… s a kocsin ingadozva, lassan tanakodnak, hány kisegítőt vegyünk föl a parkból?
– Kettő, elég lesz hátra.
Ásítva haladunk át az utcákon. Minden tagunkban nagy a lustaság a derekunk nehéz kő: ki akar szakadni belőlünk; az ingünket egészen kigomboljuk, olyan nagy a hőség. Legjobb lenne aludni, nem pedig dolgozni. De ha az ötven pengőből leadunk négyet a segítőknek: marad annyi, hogy két-három napra elég lesz hatunknak.
– Betonos a kassza? – kérdi hirtelen Józsi bácsi és én megkaparom a fejem: – Azt bizony elfelejtettem megkérdezni.
– Mert ha betonos, akkor hat segítőt is vehetsz, nem kettőt. A pénznek meg fuccs!
Majd meglátjuk. S intek, mint nékem is egykor: öten futnak felénk lelkendezve. Izgatottan kinálkoznak… melyiket válasszam… ez a kis köpcös jöjjön, jó marka van… és még kit… ez a nyurga jobb fiúnak látszik, de sovány… na, jöjjön…
A kis köpcöst Palinak hívják; mingyárt cigarettát kér előlegül; s belekezd a disznókodásba, meg a káromkodásba. Nagyon tetszik mindenkinek. Ez a nyurga azonban vékony nyakával csak néz maga elé hunyorítva s a haját szétfújja a szél. Olyan képet vág, mintha autón ülne és élvezné a szél simítását. Jobb fiú, – gondolom, – hadd jusson neki egy kis pénz… de mikor leállunk a Trefort-utcában és a zsebébe nyúlva nikkelkeretű pápaszemet tesz föl: gondolom a többiek elzavarják, mert nagyon is finom a kinézése. Azonban szólni se kell neki, fogja a nehéz stulnikat, rögtön ott van a szánkónál, megtesz mindent szótlanul, nem úgy, mint a kis köpcös. Már örülök, hogy őt vettem föl.
– Ezek ketten hátul maradnak, – mondja Józsi bácsi és megkongatja a szekrény vasfalát, – betonos, no látod… Maga, Izsák, vagy hogy is hívják, – fordul megint hozzájuk, – veszi a vaspeijszert és vissza nem engedi csúszni a szekrényt, még ha bele is szakad. Te meg, Palkó, oldalt nyomod, de… keservesen.
Nagyon nehéz a kassza. S nagyon szűk a lépcső: a vasrácsokból kiállnak még a kovácsolt virágdíszek is. Aztán minden emeleten van egy nagy kanyar.
Odaállunk a kötél végéhez. Hó-rukk!
Meg se moccan. Megértően összesandítunk: jó lusták vagyunk, még nem ébredt föl a muszklink.
– A mindenit… hóóó-rukk… máris két lépcsőt csusszant… s most magunkba mindig hórukkokat kiáltva, görcsösen fogjuk tenyerünk közé a kötelet: húzzuk, hogy a nyakunk megduzzad.
Amint a húzás vérpirosságán átnézek: a kis köpcöst nem látom, az lent lazsál, de a nyurga legény szemüvegén átfolyik a veríték, a szája nyitva van, mint egy kapú, liheg az öcskös, s majd beleroppan, amint a szekrényt fölfelé nyomja a vasrúddal.
– Ez se kófic, – lihegi Józsi bácsi s megrázza ősz fejét: mintha kisebb zápor szakadna az arcából, úgy szóródik a verítéke. Az én ingem is kicsúszott a nadrágból és fölürül hűsen fújja húsomat a huzat. Fráncinak ki van görbülve a hasa és két rossz fogát kirakja az állára. Az orra beleremeg az erőlködésbe. Máskor tízszer ennyit tudnék cipelni, de ez a buta éjjel, meg az a vacak szőke sztriga kiszítta az erőm… meg a többiekét is… mintha csak a csupasz csontom húzna, az izmom meg nyügként lötyögne.
Szerencsére elérjük az első emelet pihenőjét. Csupa jézuskrisztus dörög, köpködünk, ingünkbe töröljük lóhússzínre főtt arcunkat; a hurutos Szepi fuldokolva rá akar gyujtani, de Józsi bácsi leüti a földszintre az egész cigarettagyárát: – Majd ha megvagyunk, – fújja – olyan sok a peislid?
A kis köpcös Pali nekidől a korlátnak, átköp a kassza fölött a falra s azt mondja: – Az istenit…
A nyurga szüntelenül a szemüvegét pucolja; beleemeli a napfénybe, rálehel, s egy szót se szólna, ha nem kérdezném: Ugy-e, nehéz?… Bólint: – Bizony…
Újra nekiindulunk. Már az is baj, hogy a pihenő linoleummal van borítva s azon úgy csúszunk a sarkainkkal, mint a jégen. Nagy kínnal érjük el a második emelet első lépcsőjét. Kevés bizony ezért ötven pengő. S a legjobb volna alaposan megpihenni vagy még emberért menni Egy emelet – az semmi. De a másodikon dupla súlyt nyer minden. De nem illik már hátrálni, ha belekezdtünk nyolcan. Egyikünk se nyitja föl a száját. Férfi szokás: húzni, még ha nem bírjuk is… de mégis fölhúzni.
Én úgy összenőttem ezekkel a druszákkal, hogy biztosan tudom ha nekem nehéz, ha én nem bírom: akkor egyikük se bírja. S ezért alaposan meghökkennek a második emeleti kanyarban. Húzom, majdnem kiáltva, de a lépcsők élén meg-megcsúszik a lábam, s alig kapok új talajt a talpam alá. S a kassza megáll makacsul és egy fokot rögtön visszacsúszik
– Józsi bácsi, – fújom, – hát fogja meg.
– Fogom! – s olyan bíboros, mint még soha.
Az a cudar két nő, meg az a sok bor tegnap éjjel. Itt vagyunk a pácban.
– Hát húzd meg! – bődül el Fránci is.
– Hó-rukk! – dörgi a mélyhangú Szepi és fölágaskodik a behemót, szinte lábhegyen van, mintha ki akarná tépni magát a földből… de remegve visszasüllyed anélkül, hogy a kassza megmoccanna. Pedig épp a lengő félkörben vagyunk: a pénzszekrény hátsója a levegőbe, visszabillenésre készen és még ha azok el is ugranak: ha visszafut, keresztültöri a lépcsőt.
Állunk vérvörösen, nehéz lélekzetünk száll s úgy tűnik, a kassza lassan kiemeli helyéből a derekunkat, meg a karjainkat. Az én kezemben már csúszott egy darabot a kötél s a szánkó ide-oda cicáz.
Hátranézünk. Nem bírjuk soká. A nyurga legény lihegve küzködik: a vállán fekszik a vasrúd, a szája elferdült, néha berogy, de újra fölemelkedik a szekrénnyel együtt.
Mi lesz itt? – gondolom s behúnyom a szemem. – Hórukk! kiáltom, – hórukk… embe… rek!
De elrémülve látom, hogy a köpcös Pali gyorsan kibukkan alulról, s mint egy csöpp fiú, rádől a síma korlátra és azon csúszik lefelé.
– Két pengőért nem döglök meg! – kiáltja vissza… s már eltünt.
Nincs erőm, hogy utána kiáltsam: mocsok gazember.
De a szőke fiú belesüketülve a harcba, csak áll, most lenyomja a szekrény a peijszerrel együtt, de mint a fuldokló, megint fölmerül, ránknéz üvegszemmel: – hát – hörgi – hát…
Nem hagyhatjuk, még ha belehalunk is. Inkább segítségért kiáltok, jöjjön az egész ház; de gyorsan. Hanem a nagy kiáltásból valami fulladt szükölés lesz: mintha csak kisgyerek nyögne a torkomból. Annak ott hátul vége. S ez a húsz mázsa körösztülfúrja az emeletet és mi is lezuhanunk.
Először mintha egy fölfujt fehér ing lépdelne fölfelé; ezt a fehér inget nagy pocak nyomja ki; most már látom kurta lábait is, amint szuszogva emelgeti fokról fokra. Mellette kiszőkül egy vékony cselédke arca, karján zöldséges cekkerrel. A kövér ránkpislog, megtorpan, ahelyett, hogy máris itt lenne. Úgy rákiáltok, mintha száz pengőt adtam volna neki: – Segítsen, mert magukra csúszik… mire ki nem esve lassúságából, lehántja a lüszterkabátját, sodor egyet a bajszán, s mint egy gombóc, odagurul a szemüveges mellé. Az nyögve átengedi a húsos vállra a vasrudat s karfogással ő is nekifekszik. A nagyhasú is kezd kipirulni, lihegni, meg van ő is rettenve, mikor minden billen. Mi meg, szinte a lépcsőkre feküdve, utoljára! meghúzzuk a szánkót.
Csikorogva megmozdul. Mintha leolvadt volna róla az a nagy súly, engedelmesen kullog utánunk lépcsőről lépcsőre Mikor a pihenőn vagyunk: ráülünk mindnyájan a szekrény szélére. Arcunkból dől a víz, s néha belenézünk véresre mart tenyerünkbe. Ülünk s nem bánnánk, ha így ránk esteledne… A kis ostoba cseléd kitátja locsogós száját: – Ha a Frey úr nem segített volna, mi lett volna magukkal… az ám…
– Ühüm – mondja szuszogva Frey, s a lüszterkabátját húzza abból meg hosszú virzsiniát vesz elő -, többen is jöhettek volna.
S Frey is elvonul nagy bögyösen, a vékony cselédlánnyal. Minket becsmérel, hallom, és a lány visszacsipog neki hízelkedve.
Aztán fényes szobákon gurul át a kassza. Mintha álomban tologatnánk, attól félve, hogy hirtelen leszakadunk.
S végre megvan az ötven pengő. Még alkudni is akart a nagysága.
Egyik kezemben szorítom a pénzt a másikkal meg bágyadtan fogom a szánkó vasgyűrűjét. Úgy cipeljük lefelé, mint nagy bogarat. A nyurga, mintha két puskát vinne a vállán: a két vasgörgőt.
Idekinn egész néptelen az ucca. Ebédelnek mindenütt. Egyedüli úr a fény, ez főzi-süti a házakat, mintha estére meg akarná enni. Sári nyihhizve fölnyerít a rúd mellett s a levegőbe rúg.
– Hőha – kiáltom fáradtan -, hőha.
A nyurga fiú szótlanul fölül a kocsira, s oldalt lelógatja a lábát. A vállán kék meg piros csíkok látszanak: a vaspeijszer nyomta bele. Sári trappol velünk Franci kezéből majd kiesik az istráng. Nem suhintgat, mint máskor, inkább igyekszik minél kisebbre összehúzódni, hogy ezzel is megtámassza fáradt tagjait. Az ingem, a nadrágom tiszta veríték, s mintha tócsa lenne a cipőmben. Ez a kocsi kirázza a lelkünket, mire a kocsmáig érünk.
A park előtt megállunk; ötpengőst mutatok föl és ők rábólintanak: megérdemli… de a nyurga fiú meg se moccan, csak csüngeti a lábait. Le van hunyva a szeme, talán elszundított.
– Elvigyük a kocsmáig? – kérdem.
Aztán: – Józsi bácsi, derék fiú ez, s ha egy kicsit kihízlalnánk…
De ép most fölriad, s meglátva a parkot, már le is ugrik. Zavartan ránknéz.
Hirtelen odanyujtom a pénzét s hallom: köszönöm, köszönöm… Fránci a Sárira csap… odébb ügetünk . : .
S megint itt ülünk a zöld abroszú asztaloknál. Majdnem nyögünk a fáradtságtól.
Guszti pincér parancs nélkül hozza a habos söröket; Józsi bácsi pörköltet rendel.
– Muszáj zabálni – mondja elkeseredten -, muszáj… – Iszom a sörömet; belebámulok álmosan napfényes levébe…
Köröttem lassan az asztalra hajlanak a fejek: elalszanak világos nappal. Az üres söröspoharak elhagyottan bóbiskolnak az asztalon.
A falon lógó tükörből visszalátszik az egész alvó társaság: kicsit kihúzom magam és fáradtan belenézek.
Sári nyeríteni kezd az utcán; meg kell itatni. A konyhában kölcsönkérek egy vödröt és a rúdnak dőlve, nézem a ló kinyílt száját, sárga fogait és habzsoló nyelvét. Mennyit iszik.
– Guszti – kiáltok be az ablakon -, hozzál ki egy kriglivel.
És iszok, a lóval együtt.
Gelléri: VILLÁM ÉS ESTI TŰZ
Már igazán megdolgoztak a segédek. Egyik cipészkalapács túlkotyogta a másikat, mint cseppet a csepp. A szakadt ingeken még beért a bordáikra valami kis huzat, de a szorgoskodás úgy tépte róluk a verítéket, mint ezüstvirágot a szél. S ezalatt a mesterné, a spárhejdnál állt a fakanállal, halat kavart a tűzön. Hátrébb, zöld köténnyel takartan egy hordócska bor. S az asztalon kikészítve a poharak. A segédeknek folyvást az orrukba pöfögött a finom ételszag, s nagyon igyekeztek a munkával. Már megvolt vagy százhúsz pár cipő s nem hiányzott az egész tételből sok, de este hatra Pesten kellett lenni mindnek. Ez volt a próbarendelés. S ezért mondta a mesterné asszony: ha készen lesztek gyerekek hatig, három jó pontyot adok s hozzá fehér kenyeret és bort.
Még világos volt: a nyári nap lámpás fénye a kék égen játszott s a mezők kedveskedve leheltek a magasba valami mézfű- és virágillatot. Alig lengett valami szél nyugat felől; nem volt ez a fuvalom több, mint lágy, könnyű simogatás. S tudja az ördög, honnan vágott elő egy fekete felhőkből álló bölénycsorda. Hja, nyár volt, igazi júli hónap: vihar és szivárvány ideje.
Még kellemesen is hatott a segédekre a feltámadt, zúgni kezdő hűvös huzat. Beszopták a levegőt s a homlokuk gyérebben csorgott, amikor megdördült az ég – úgy mintha bánya omlana. S a zuhogó omladékok között, cikázva, mint a tűzvészből szétpattogó izzó drót – úgy esett mindenre egy-egy villámcsattanás.
Ekkor tartottak a segédek az utolsó két párnál; néhányuk már pihent, amikor megnyílt a kissé betámasztott ablak s a műhelyhelyiség kénkő színben forgó és fényes lett.
Mindenki a nyaka közé húzta a fejét, amíg a beszisszent villám, mint lángmadár csapongó szárnyával felgyujtotta a cipészműhely függönyét, aztán mintha tíz fegyver dördülne el csattogva, pont a halaslábasba csapott s a piros paprikás lé lángok fátylára lebbent; és véres parázsban mintha gyémánt lenne, úgy reppent a plafon felé egy villámtól feldobott halfarok.
S a mesterné orra előtt elszállt egy lenyakazott ponty rubintos feje, míg a tűzhely lángja fehér és olvasztó hőségű lett. A felfüggesztett petróleumlámpák maguktól kigyulladtak és sisteregve lobogni kezdtek. Nikodém kezében meggyszínűre változott a szegelőkalapács feje s úgy orronvágta őt az égi szikra, hogy egészen kormos lett. Amikor a füst elment s a gyulladt holmikról is lecsapták a lángokat, még a falfehér mesterné is nevetni kezdett. Mert mindenfelé koromsötét lett és pernye röpült s benne halcafat, magányos halszem és széthasadó halfarok csillogott, ablakra, ajtóra és falra tapadva. Maga a lábas úgy elolvadt, akár a gyertya: hasonlított valami ló- vagy szamárfejre.
S ott állt egy gyermek az ablaknál, s látta, amint valaki a segédeknek ruszlit hozatott s hogy arra itták aztán a villámmelengette bort. S hogy az egyik segéd kenyeret harapott s a foga fehérebb volt, mint a szép fehér kenyér. Aztán újra felgyúlt a kályhatűz; mintha vörös függöny borítaná be a falat. És az esti homály belépett lassan a szobába.
– Mi lesz ebből a villámból? – kérdezte valaki.
– Cápa lesz – felelte röhögve a másik.
S a kisfiú szinte látni vélte már az ablakon át, mint szeli át ez a cápa gyorsan a tűzhabot.
S másnap kitört a háború.
Gelléri: JAMAICA RUM
Alacsony, köpcös, haragszik a szúnyogokra, nem bírja a fájdalmat, Negédes a neve. Él, eszik, iszik, kedvenc eledele az olyan főtt kolbász, amely zsíros verejtékben fürdik és gőzölög.
– Egy kis kadart – mondja, mert ez a kedvenc itala.
A pincér hozza, Negédes megissza, megfogja a pincér fehér kabátját: – Bánat ellen mit hozhat, kedves?
A pincér mondja: – Nő ellen… valódi jam-rum! Hólyagságok ellen – lebiggyed az ajka – gyomorkeserű, duplán!
– Miért, – faggatja Negédes a pincért – a jam-rum mit csinál a szívvel? az én szívemmel?
– Határozottan csitítja – véli a pincér.
Negédes a szívébe les. Mintha kulcslyukon kukucskálna be, úgy teszi. Olyan a szíve, mint egy piros szoba, piros a bútor benne, pirosak az ablakok, amelyen át vérszínű fény dől. Ha Negédes úr kihajol szíve ablakán, maga alatt a Körútat látja. Puha kalap, kemény kalap, tollas kalap… ide sétál, oda sétál… ez az emberiség.
– Kétszer három deci elég lesz? – szakítja félbe Negédes az emlékezéseit.
– Totál – mondja a pincér, sarkon fordul, mintha a padló vinné, a csaposnál van s mintha a léghuzam hozná, már Negédes úr elé tette a val-jam-rumot, az oldott hiacint tűzbarna színében.
– Ha szokatlan, cukorral tessék – tanácsolja a pincér.
Három kockacukrot tesz a vendég elé, hogy ezzel édesítse a rumot, ha nagyon marná a száját.
– Egy pipa is kéne – fogja meg Negédes a pincért.
– Angol vagy alföldi? – kérdi a pincér.
– Alföldi – mondja Negédes.
– Egy kis pénzbe kerül – véli a pincér.
Pénze van Negédesnek. Állásba jár, tesz, vesz, piszmog, sokat ásít, bekönyvel-kikönyvel, jön az elseje, felveszi a gubát, megeszik egy méter hosszúságú főtt kolbászt. És most elseje van. Negédes gyomrában mint egy elnyelt kígyó alszik a szokványos kolbászadag. Nem ettől ilyen felindult. Felhajtja az első három deci valódi jamaicai rumot s megint egy méla pillantást vet a szívébe.
Az ő szíve imént csupán egy piros szoba volt, piros ablakkal és fénnyel, de most már az Erzsébet körút 45 számú ház, nagy, magos, véres falakkal, visszhangos, ugyancsak vérbő kapualjjal és Natassával, aki felhúzza fitos orrát a magosba s azt mondja gunyorral a reávárakozó Negédesnek: – Na és? engedd el a karom, vagy rendőrért kiáltok! – Jó, elengedem – mondja tompultan Negédes, de odafönt számolunk! – Mit? ha? hahahaha! az én lakásomon? – De én fizetem – mormolja Negédes. – Tudod mit, szívem? – feleli a nő – ezentúl ne fizesd. Nagyon szépen megkérlek rá, hogy ne fizesd! – De miért ne fizessem? – riad meg Negédes – mit akarsz ezzel mondani? És miért nem szabad nékem megkérdezni azt, hogy hol jártál mostanáig? – Gyere – mondja néki Natassa – majd odafönt számolunk!
Negédes a rumot nézi. Mi lenne, ha belesírnék ebbe? Sírjak? Én, sírjak?
– Főúr, – hívja a pincért – mondja, mennyi nő van Pesten?
– Hatszáztizenháromezerhuszonkettő!
– Sajnos, a rum nem használ fiam, – mondja Negédes – látja a kérdésemből.
– Talán hoznék egy valódi havannaszivart, – mondja a pincér – engem operálni lehetne, úgy alszom tőle.
– Hozzon egy valódi havannát, – mondja Negédes – sajnos, rendkívül fáj a szívem.
A pincér megáll a fele úton: – Ne tessék havannázni. Tud még az úr járni?
– Megpróbálhatom, – egy pillanatig úgy tesz mint a madár, amikor a lenyesett szárnyaival kísérletezik – tűrhető. Na, mi a terve?
– Csak tessék kimenni a körútra és fütyörészni. Ha nagyon megnézi önt egy nő, akkor emelje mind a két kezét az arca elé. Az tíz pengőt jelent, Ezt aztán a nénikék leadják egymásnak dróton.
– Tessék kérem világosabban az adatokat – mondja Negédes.
– Tetszik tudni, vannak olyan futárok. Odaszól neki a nénike: Tízpengős, italos pasas… fut a futár s mondja: tízpengősitalospasas, dekcsi sehol! Mire uraságod a Király uccáig ér, kivilágítják a mennyországot!
– Hat deci volt, – mondja Negédes – látszik?
– Négy a hatból – mondja a pincér s gyengéden belekarol Negédesbe s az ajtóig kíséri: – Ha valami baj érné útközben, tessék azt mondani: oppá!… az segít!
Sajátságos dolog ez a valódi jamaicarum! Az ember a villamos elé áll s azt mondja: Oppá! A fék csikorog, az utasok egymásra esnek, egy úrnak a tenyerébe hull a hamis fogsora, a kocsivezető megtörli a homlokát s kifújja az orrát s azt mondja: – Hű a mindenit!
Negédes megemeli a kalapját s azt mondja: Oppá! A villamoskocsivezető utánaszól: Máskor vigyázzon… De Negédes mögött már elmaradt annak az úrnak az arca, aki a fogsorával fenyegette meg a villamoskocsi ablaka mögül. Az oldalasok, disznófülek, sonkacsontok és kolbászkígyók gőzébe bámul, mint egy jós, aki tanácsot akar adni Nagy Sándornak: – Hol vagyok? – kérdi a fehérköpenyes hentessegédet – borbélynál? – Nem beretva ez, kérem, – mondja a segéd – hanem bicsak! Mit parancsol!
– Kolbász ez? – kérdi a valódi jamaicarum.
– Kolbász, nagyságos úr, tíz deka harminchat vagy huszonnyolc!
– Hát két méter mibe jön?
– Két méter? Megmérjük, kérem. Szaladj, Samuka – mondja a hentesbojtárnak a segéd – a Kohnékhoz, hogy küldjenek gyorsan egy centimétert!
– Lehet három méter is – mondja zordan a jamaicarum.
– Tíz méter még több – röhögi a segéd.
– Gondolja? – kérdi Negédes s a jamaicarum kinyitja hirtelen mind a két szemét, mint két, eddig ködös ablakot: – Mit röhögsz rajtam, te hentes, – mondja s már a küszöbre lebben – edd meg a kolbászodat.
Megbántották, határozottan megbántották. Mintha egy pincér elébehozná a bántó szavakat.
Natassa áll előtte, lehúzta a ruháját s úgy mondja neki: – Ki vagy te? Megmondjam?
Negédes tudja, hogy egy rettenetes sértés következik, kitágul a két szeme: – Nikszli vagy, pikszli vagy, punktum!
S az a kocsivezető is az imént odajött hozzá: – Mit áll itt, maga marha! Fene azt a részeg pofáját az ilyennek!
S az a fogsoros utas is kihajolt egy kissé a kocsiból: – Rúgja hasba a gyalázatost!
– Mindenki bánt, mindenki sért – mormolja Negédes, – a szívem szétzúzták, lemarháztak, kiröhögtek, piha, hat deci jamaicarum.
A szívét mintha citrom húzná össze. A feje, mint az ólom, a mellére ereszkedik. Megáll, mint az árva marabu!
Aztán… mintha ráütne a varázsló, feléled, mosolyogni kezd. Szőke a kisasszony, a púdernál is fehérebb a bőre, a szeme zöld mint a kecskéé, magos sarkon jár s a derekát riszálja. Egyet jobbra, – kis szünet – aztán egyet ismét balra riszál. Fátyol úszik az arca előtt, ajaka mint a vér… s a mosolyában van valami lágy, édes szeretet.
– Kétszer tíz, gondolja Negédes, csak simogassa meg a fejemet.
– Harminc, gondolja Negédes, de sírni fogok a vállán.
– Negyven, ha elmondja az élettörténetét.
– De van-e nálam annyi? – kérdi a jamaicarum.
Számolni próbál, nem megy, abbahagyja: – Minden a magáé – mormogja Negédes s a hölgy után indul. – Feleségül veszem – fortyogja amint egyre jobban megközelíti. – Kisztihand! – akarja mondani, de éppen lekésett egy pillanattal. Más szalutál s a nőbe karol egy hirtelen támadt, fene tudja honnan előbújt vasutas.
Elvitték. Nemcsak Natassát, de ezt is elvitték előle a végső pillanatban. Visszafordul s az ösmerős pincér fogadja.
– Tizenkettőt – mondja Negédes úr.
– Tizenkét decit a valjam-rumból?
– Huszonnégyet, – tör ki Negédes úr száján – én meg akarok ma dögleni, édes fiam.
Az asztalra bukik keservesen… s a pincérnek úgy rémlik, hogy a vendég hiácintszínű tűzvörös, égő, fájó könnyeket ont.
Kosztolányi Dezső emlékének
Mi volnánk a két herkules, kikről annyit beszél a phrügymenti nép. Mink heverünk naphosszat, míg körülöttünk víz felé megy a sikló, virágra a méh és méz után a barnamedve. A mi szemünkön lángol, ha baltát csap villámként tölgyekbe az ég; s mi védjük ama öreg fákat, kiknek a gyökere úgy mozog mint a rossz fog. Sűrű, sötét viharban láthatnak minket, amint nekifekszünk az őszilombú fának s míg nekiront a szél: erősen fogjuk törzsét s lecsillapítjuk dobogó szívét. Ha kidőlt mégis valamely vénhedt fa: vállunkra vesszük éjjel s míg gömbként libegő baglyok kísérnek, elcepeljük a szakadékhoz, ledobjuk a mély verembe és törő csontjai, zúzódó ágai zengik a gyászéneket. Mi vagyunk, kik meztelenül a folyóba állunk és sziklás emelkedőn úszunk fölfelé fokról-fokra. Mi heverünk holdtöltén püspökarcú kövek között, mikből halk pattogással beszéd pattan s ha megindul a kövek szava: óriási sziklák jajgatnak föl és kis kavicsok nyögnek köröskörül halkan. A levegő ismer minket és fehér köpenyében sokszor odaáll hozzánk beszélgetni. A csillagok, ha setét az út, a tenyerünkre ereszkednek, a hold az asztalunkra száll és könyökére támaszkodva hallgatja, hova indulunk s miért? Néha, ha gonoszság üli meg a szívünket, tüzet akarunk látni: fáklyásan járjuk be az erdőt és csakhamar vörös lesz a fák törzse és áttetsző. Szép a tűzipompa, mi fölött ijedten imbolyognak a baglyok, gyulladtan ügetnek a medvék s elrémülve bámulnak fényébe az ágbogas szarvasok.
Minap egy kis öregasszony jött hozzánk. Már sírva-sírt messziről s a kezét tördelte, „Óooó, kegyelmes óriások, a pedert bajuszú Lacfi elvitte az Irmát… ohohooó, pedig ő már a Károly katonáé… juhuhu, jahi, mi történjék velem?”
– Csak térj haza, szegény asszony, – mondtuk neki – nálunk az igazság, a szívünk veled érez, add ide a köcsög tejet, meg a zacskó dohányt, amit hoztál nékünk. Lacfi szívét bedobjuk az udvarodba holnap.
Nekünk is volt anyánk, úgy rémlik s ezért, ha anya jő hozzánk fájdalmával, megenyhül furcsaságunk, erőnk is bágyadtabb lesz és ha szava mögül igazság cseng, szavára mint parancsra indulunk.
Hűs éjjelen lépdelünk át: fejünk felett sötét felhők szaladnak. Fülünk kitágul, hogy beleférjen minden hang, szemünk előttünk repül, akár a madár. Vállunknak nyilnak a lombok, megússzuk a folyót, megmásszuk a csúcsot, őz rohan előttünk, mókusok fönt, kígyók hanyatlanak le lábunk alatt. Mondja is a társam: – Ne ménjünk-e föl az égbe, hátunkat nekivetni az éjnek, mintha bársony lenne?
Kacsintok: testem kellemes huzatban áll, lábam alatt ropog a kő és övemhez leszorítva elől s hátul egy fűrész acélfogakkal csillog.
Azon tünődök, hogy mit is teszünk mi Lacfival, ha rátalálunk. Elfujjuk? Kipöcköljük az erdőből, hogy falujába röppen?
Így akadunk rájuk. A leány alszik, aléltan, kimerülten s fölötte, fának dőlve Lacfi áll. Ébenhajú ember, fekete bajusszal, csillogó szemekkel. Oldalán neki kard van, övében pisztoly, léptünkre felriad s ránk elhűlve bámul. Kardjához kapna, de lefogom és néki csendet intek. Aztán átlépünk vele egy erdőt s ott leülünk vele társalogni.
– Minek vitted el ezt a leányt, le, Lacfi? – mondom neki kellemes szigorral.
– Te, – mondja nékem – tudom, hogy amit tettem, tilos. De úgy kértem az anyját, adja… Nem adom, mert egy katonáé, mondta. Kértem a leányt is: jöjjön, mert nélküle nem lehet élnem. Nem szeretlek, mondta. Ez az oka, hogy lóra vettem, hogy erdőbe vittem s ha ti elvennétek tőlem: inkább öljetek meg.
Bólintunk erre a beszédre: – Megölünk szegény kis ember. Azért jöttünk és semmi másért… de ha már így van, imhol a kulacsunk s egyél szalonnánkból.
– Igen, igen, – suttogá Lacfi poharazás közben – ti az egyik anya szánalmáért csak megöltök engem… de nékem talán nincs anyám?
Ennél a szónál nyugtalan lett a lelkünk. S különben is oly édesen, búsan bírt beszélni, hogy még elbeszélte volna tervünket a semmibe.
– No Lacfi, – mondám – most állj be derékig ebbe a verembe. Képzelj annyit, hogy fa vagy, kihez eljöttek a favágók, baltával, fürésszel és néki végetvetnek.
– Ej, nagyságos urak, hol vannak hozzá rólam a lombok, hol vannak rólam a háncsok s hogyan lehetne gyenge lábaimat gyökereknek nevezni? Mikor vágtak ki ilyen gyenge fát az erdőn? s mikor sírt még így egy fa, mint én fogok, ha fürészeltek?
Így beszélt, de bennünk zengett, amit ígértünk. Tudja a phrügymenti nép, hogy a két herkules szava törvény, ígérete beteljesülés.
Ezért hát szelíden homlokon vágtuk Lacfit, de az suttoga tovább is: – Ki tehet róla, hogy vakká tesz a vérem, hogy amit kívánok, akarom, s hogy ennyire szeretni mertem.
– Ki tehet róla, – mondtam – hogy elfűrészeljük a derekad, hogy bedobjuk az asszony udvarába a szíved és hogy nékünk ezt kell tenni.
Mert ekkor már húzta ő és húztam én a fűrészt. – Gyenge törzs – sugá a társam.
– Csak gyorsan, gyorsan, – sürgettem őt.
S ledőlt íme Lacfi: mielőtt ledőlt, még jajgatott egyet, aztán csak a vére patakzott búsan. Én a szívével kimentem a hegyfokra s onnan elhajítám. Röpült a szív, vére csöpögve s odahullt az udvarra, ahova ígértem, Aztán felkaptuk a lányt s levittük a falu aljáig. Vöröshajú lány volt, valamitől kábult, ráhagytuk egy vén parasztra, hogy haza vinné.
S amerre mentünk, meghajoltak az erdők, csendesebben csobogtak a folyók és úgy zúgtak alattunk a szakadékok, mint a viharos álom.