A sárba zuhant és a földből kimeredő ember
A későmodern kor istene
- Irodalomtanítás és istenhit
Miért tanítunk irodalmat? Úgy gondolom, gimnáziumban mindenekelőtt azért, hogy a művészet segítségével jobban megértsük önmagunkat és a világot. Hogy nagy műveken töprengve elmélyülten beszélgethessünk az élet fontos kérdéseiről, majd lélekben megerősödve térjünk vissza a hétköznapokba. Elvégre – ahogy Oscar Wilde írja – „azért van a művészet, hogy tönkre ne tegyen a valóság”.
Milyen művek vihetnek közelebb ehhez a célhoz? Mit tanítsunk? Nyilvánvaló, hogy elsősorban olyan alkotásokat, amelyek nem csupán szembesítenek bennünket létünk alapkérdéseivel, de a diákokhoz is közel hozhatók. Úgy mélyek, hogy a fiatalok számára is érdekesek. Vagy legalábbis azzá tehetők. Szellemi izgalom nélkül aligha van értelme az elemzésnek. „Amíg nincs élményem egy műről, nincs, mit értelmezzek” – mondja Németh G. Béla.
Kétségtelen: nem könnyű közel vinni a diákokhoz az Istenről és a hitről szóló alkotásokat. De meg kell kísérelni. Nagyobb szükség van rá, mint valaha. Az irodalomnak ugyanis itt nem egyszerűen kitágítania, tudatosítania kell a személyes tapasztalatokat, hanem sok esetben pótolnia, helyettesítenie. Istenélmény híján ugyanis aligha nyílik igazi kilátás az európai kultúrára, amely egészen a legutóbbi időkig ezer szállal kötődött a hithez. Ezért is hívjuk kereszténynek.
Madártávlatból szemlélődve, a posztmodernig az Istenhez való viszony két nagy korszakát különíthetjük el a Nyugat históriájában. Az első nagyjából a felvilágosodásig tartott. Nemegyszer drámai, de egyértelmű vallásosság jellemezte ezt a hosszú korszakot. A Mindenható léte és az isteni gondviselés szinte megkérdőjelezhetetlen volt a hitbe beleszületett ember számára. Ahogyan Berzsenyi megfogalmazta a Fohászkodásban: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,/ Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:/ Léted világít, mint az égő/ Nap, de szemünk bele nem tekinthet.”
A második korszak már a reneszánsszal elkezdődik, a fordulat azonban a felvilágosodásban következik be. Lényegét egy 1970-es Márai-naplóbejegyzéssel világíthatjuk meg a legszemléletesebben: „A XVIII. század felszámolta a vallást. A XIX. század felszámolta Istent. A XX. század felszámolja az embert.”
Mit jelentenek ezek a stációk?
A 18. század a felvilágosodásé, amely a hit helyett az észre és a tapasztalatra támaszkodott. Erőteljesen bírálta az egyházat és a klérust, de Isten létét nem vonta kétségbe, még ha kételkedett is az isteni gondviselésben. A deizmussal jellemezhetjük a valláshoz való viszonyát. Madách szavaival: „A gép forog, az alkotó pihen”
Isten létének megkérdőjelezésére, sőt tagadására csak a 19. század második felében került sor. Nietzsche mondta ki a legerőteljesebben: Isten meghalt, ezért nem érvényes már az az erkölcsi világrend sem, amelyet a kereszténységre támaszkodva felépítettünk. Úgy gondolta, az ember, ha önmaga tökéletesítésével felnő a feladathoz, boldogulhat Isten nélkül is. „Ne csak tovább, fölfele is plántáld magad!” – figyelmeztetett, amikor megalkotta az Isten helyébe lépő emberfölötti ember mítoszát.
Megszületett az Übermensch? Képes volt az ember Isten örökébe lépni? A 20. század irodalmának java inkább ennek kudarcáról árulkodik. Azt sugallja: Isten nélkül nem élhet hiteles életet az ember. Már a korábban élt Dosztojevszkij sejtette ezt, és a folyamat az abszurd drámával érkezett a befejezéshez. A Godot-ra váró Vladimirban és Estragonban, akik számára már értelmetlen a létezés.
E végkifejlet a modern kor utolsó szakasza. A későmodern időszaka, amelyet nagyjából 1930-tól 1970-ig számíthatunk. Nem hoz ez még olyan gyökeres fordulatot, mint a posztmodern, de jóval erőteljesebben mutatkoznak meg a modern kor problémái: az értékválság, a céltalanság, az elidegenedés. A krízis fokozódását jelzi a lírában az önmegszólító versek gyakorisága, az epikában a tudatfolyam és az önkéntelen emlékezet szerepének megnövekedése, az abszurd dráma és a groteszk komédia megszületése. Átalakul a művészi nyelvhasználat. A klasszikus modernség hozadékai az avantgárd időtálló eredményeivel és új leleményekkel egészülnek ki.
A magyar későmodern líra legnagyobb alkotói (akár a klasszikus modernséget képviselő Nyugat-nemzedék) lépést tartanak a világirodalommal. Nagy életművek, emlékezetes alkotások örökítik meg a kor válságát. Hosszan lehetne sorolni a neveket és a műveket Szabó Lőrinctől Weöres Sándoron át Nagy Lászlóig és Juhász Ferencig. Kezdve Az Egy álmaival, folytatva a Mahrud veszése, a Ki viszi át a szerelmet? vagy A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában című verssel…
Az Istentől való eltávolodás, mint a válság egyik legszembetűnőbb vonása, valamilyen formában mindenkinél tetten érhető, de talán József Attila kései költészetében és Pilinszky Harmadnapon című kötetében mutatható meg a legjobban. A középiskolák számára készült kerettanterv is erre nyújt leginkább lehetőséget. Ezért a továbbiakban József Attila Nem emel föl és Pilinszky János Apokrif című verséhez kapcsolódva igyekszem érzékeltetni, hogyan szoktam közelíteni ehhez a problémához.
- József Attila: Nem emel föl (1937)
József Attila föllépésétől kezdve folyamatosan írt istenes verseket; az Isten-motívum átszövi egész költészetét, megtalálható számos szerelmi és a forradalmi költeményében is. Mint Sík Sándor megállapítja, a költő gyermeki áhítattal közeledik a Teremtőhöz. A szeretetvágy viszi hozzá; benne látja „a mindenség melegének forrását”, a világ és „a maga szeretet-energiájának megújító erejét”. Istenélményének mélységét bizonyítja, hogy egyetlen gyöngébb alkotás sincs a Mindenhatót megidéző művek között. Remekmű azonban kettő is akad: a Bukj föl az árból és a Nem emel föl. Utóbbit szoktam a diákokkal alaposabban szemügyre venni. A verset ide másolom, az idősíkok megjelölésével. Kövérrel emeltem ki a jelent, a múltat aláhúztam, a többi a jövőről szól.
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
Hogyan érdemes közelíteni ehhez a vershez? Elsősorban a kulcshelyek jelentésének kibontásával. Nyilván elő lehet ezt készíteni, és talán elő is kell (akár úgy, hogy kérdéseket adunk fel a diákoknak otthonra, akár úgy, hogy az óra elején csoportokat alakítunk, s őket késztetjük gondolkodásra), ám az érdemi munkát a tanár irányításával folyó beszélgetés jelentheti. Néhány alapvető kérdés tisztázása után (a panaszzsoltárokat idézi, formája dalszerű, hangneme elégikus) az idősíkokra érdemes fókuszálnunk.
Elsőként a jelen léthelyzetét kell alaposan megvizsgálnunk. Különösen a nyitány mellérendelő következtető mondata fontos itt. Kiderül belőle: a részvétlenség az oka a sárba való belenehezülésnek (az „ezért” kötőszóval vezethetnénk ezt be). A kép azt sugallja: a beszélőt olyan világ veszi körül, amelyben nincs Isten és nincs szeretet, csak anyag és önös érdekek. Az indításban megfogalmazott gondolatot mélyítik el a vers további jelent idéző részei. A negyedik sor, amelyben magányát panaszolja a költő (a „kegyetlen árva” azt jelenti: kegyetlenül, azaz reménytelenül árva). A hatodik, ahol arra utal, hogy környezete feddéssel és dorgálással, tehát erővel akar lelket önteni belé. Holott neki őszinte együttérzésre, önzetlen szeretetre lenne szüksége – árulja el a kilencedik sor kisgyermek-metaforája, amely a beszélő ártatlanságát, tisztaságát is felidézi.
A múltról mindössze két sor szól: a negyedik szakasz eleje, egy magyarázó összetett mondat. Kinek volt mindegy már a kín? Istennek, ugyanis a beszélő nélküle próbált eligazodni; mintegy Isten helyébe lépve önmaga akart értelmet és reményt adni az életnek. Csakhogy ez a kísérlet kudarcba fulladt, tragikus magányhoz vezetett.
Ez az a szituáció, amikor újra Istenhez fordul a tőle elszakadt személyiség. A lezárás, az utolsó mondat teszi világossá: segítsége nélkül nincs már más lehetősége, csak az értelmetlen halál. Áldozata ugyanis gyökeres ellentéte a Krisztusénak; ő nem vált meg senkit, pusztán vereségét ismeri be – az Isten nélküli létezés hiábavalóságát. „Így éltem s voltam én hiába… s már halálom is hasztalan” – írja majd utolsó versében.
Most azonban még reménykedik egy értelmesebb életben. A felszólító mondatokban Isten irgalmáért könyörög. Mit kér tőle? Mire utalnak a sűrűn sorjázó igék? Hogyan vizsgálhatná meg ügyét az Úr? A választ főként a 15-18. sorban lelhetjük meg. Úgy, hogy emberi szeretet formájában megmutatkozik a világban. Oly módon, hogy az árnyékvilág árkaiban botladozó, vagyis a földi lét kiúttalanságával küszködő személyiség számára fölvillantja a létezés isteni arcát: a lelkében élő szeretet viszonzásra talál („legyenek jobb szívvel hozzám”)… Az isteni és az emberi, az evilági és a túlvilági szeretet szétválaszthatatlanul egybefonódik tehát. Egyik sem képzelhető el a másik nélkül; Isten a szeretet forrása – de hordozója, bizonysága itt a földön csak az ember lehet.
Innen kiindulva érthető meg a könyörgés többi fordulata. Csak az evilági szeretet megtapasztalva érezhetjük magunkat Isten gyermekének („Fogadj fiadnak…”). Ez fog bennünket össze jót és rosszat, erényt és bűnt megkülönböztetni tudó személyiséggé, aki a lét drámájában vallja is, tagadja is Istent. Hit és hitetlenség, remény és reménytelenség között hánykolódik tehát, lelke azonban nem vakul meg; az értelmes élet, a Teljesség lehetősége olykor megjelenik előtte, néha a mennybe lát, s ez újra erőt ad számára a küzdelemhez.
- Pilinszky János: Apokrif (1954)
Pilinszky világképét főként három mozzanat határozza meg: a láger-élmény, a nagyváros-élmény és a Krisztus-élmény. Az első kettő az ember kiszolgáltatottságára, magányára ébreszti rá. Mély hite pedig arra készteti, hogy a krisztusi szeretet felől szemlélje a világot: a Megváltó passiójában észreveszi az örök emberit, a modern emberében pedig felmutatja a krisztusit. A feszültség lírikusa ő. Kevés szóval, egyszerű eszközökkel is roppant energiákat képes fölszabadítani. Fontos szerepet tölt be nála a csend beszéde: a kihagyás, a hiány. Emellett sűrűn él paradoxonnal, merész szóképei és képzettársításai, bibliai utalásai pedig jelképessé teszik versszövegeit.
Életművének legsúlyosabb darabja az Apokrif, költészetünk egyik legnagyobb és legnehezebb verse. Ennek ellenére a középiskolában is lehet róla gyümölcsöző eszmecserét folytatni. Hogyan? Az első lépés itt a vers meghallgatása méltó eladásban. Felolvashatja a tanár, de elmondhatja egy jó művész vagy maga Pilinszky is. Bár a költemény nem könnyű, a diákok nem vonhatják ki magukat hatása alól. Megérinti őket a szöveg titokzatos ereje, amely a létezés ősi titkának megfejtésével kecsegtet. Célszerű, ha ezt tanári magyarázat követi. A cím jelentéséről, az apokaliptikus irodalomról, a szerkezetről, a hangnemről nyugodtan beszélhetünk mi, annál is inkább, mert így hamarabb elérkezhetünk a lényeghez: a mű néhány kulcshelyének megvitatásához. Ez nemesítheti eszméltető fölismeréssé az élményt.
Egy ódon zengésű, kiemelt sorral indul az alkotás: „Mert elhagyatnak akkor mindenek.” Ezzel kell kezdenünk a mű megbeszélését. Mikor, minek, mi által szakad vége? Nyilvánvaló, hogy az eljövendő végpusztulásról van itt szó, amelyet a beszélő gondolatban már átélt (ezt jelzi az „akkor”). A végítélettel összekapcsolódó apokalipszis uralja az első részt: a jövő eseményeit a második strófa foglalja össze, a többi a létezés minden kínját átélő beszélő szorongását állítja a középpontba.
Az utóbbit bevezető hasonlat érzékelteti, hogy nem egyszerűen személyes panaszról, hanem egyetemes világtapasztalatról van szó: „hányódom én, mint ezer levelével,/ és szólok én, mint éjidőn a fa…” Szóba hozhatjuk itt Vörösmarty Az emberek című versét is, amelynek tragikus vízióját e sorok nyitják: „Hallgassatok, ne szóljon a dal,/ Most a világ beszél…”
Néhány kiemelt sort pedig a magunk élettapasztalata felől érdemes megközelítenünk. Ez több sikerrel kecsegtet, mintha a Jelenések könyvére hivatkoznánk; a fiatalok is eltöprengtek az idő múlásán, találkoztak már tehetetlen öregemberrel, van fogalmuk a magányról, a kiszolgáltatottságról, amelyről a tragikus pátosszal tudósít a vers. A legfontosabb az első egység befejezése. Itt tudjuk ugyanis összefoglalni, hogy a költő az öregség, a halál, a reménytelen pusztulás felől szemléli a világot és az embert. Kiszolgáltatottságát tragikus irónia fokozza föl: bottal botorkáló rabként jeleníti meg magát, nincstelenségét az árnyékkal emeli ki:
„Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.”
A beszélő teljes kifosztottságát hangsúlyozzák a második rész bevezető sorai is: „Ezért tanultam járni! Ezekért/ a kései, keserü léptekért.” A reményvesztettség szituációja ez, amelynél érdemes megállni egy kicsit, hiszen ismert művek segíthetnek megértésében, például Ady Kocsiút az éjszakában vagy József Attila Reménytelenül című alkotása…
Mindazonáltal a második rész már a keresést állítja a középpontba. A beszélő indulóban van valahová: reményt keres. Az idősíkokat, a nézőpontokat és az alanyokat váltogató egységből főként három bibliai képet érdemes megvitatnunk: az éden elvesztését, a tékozló fiú történetét, valamint a Bábel tornyára utalót. Mindhárom számos asszociációt ébreszthet és több irányba elágazhat – de bármelyik utat választjuk is, a modern ember léthelyzetéhez érkezünk. Az elveszett paradicsom egyszerre jelzi a felhőtlen gyermekkor végét és az isteni gondviselésből való kiszakadást. A tékozló fiú történetének modern változata érzékelteti: az Istent faképnél hagyó ember számára nincs hazatalálás; a botladozó öreg szülők nem tudnak segíteni.
A képek közül a harmadik a legbeszédesebb. Igaz, csupán egyetlen sor utal rá („hangokat ad egy torony teste”) ám négy strófa részletezi jelentéssugallatát. Az egyes szám második személy, a „te” dominál itt. Kihez beszél a lírai én? Egy baráthoz? Szerelméhez? Istenhez? Úgy vélem, a helyes válasz itt az is, is. S talán ez lehet a költemény megfejtésének egyik kulcsa. Isten nem elvont fogalom a modern kor embere számára, nem gondolati úton juthatunk el hozzá, hanem emberi kapcsolatok, a szeretet és a szeretetet megmutató kommunikáció segítségével. József Attilát és Tóth Árpádot idézve szabadon: Hiába fürösztjük önmagunkban, csak másban moshatjuk meg arcunkat; csak így juthatunk el lélektől lélekig.
Bábel tornya az emberi kommunikáció csődjét jelképezi, de egyszersmind azt is érzékelteti: ha nincs önzetlen szeretet, nem alakulhat ki mély kapcsolat sem ember és ember között. Pilinszky istene ugyanis – éppúgy, mint József Attiláé – a SZERETET, amely tartalmas emberi kapcsolatokban nyilatkozhat meg. Ha ez eltűnik a világból, nem marad más: mint a szenvedő ember céltalan magánya. Ennek a szuggesztív erejű képe József Attila versében a sárba zuhanás, Pilinszkynél pedig a földből való kimeredés.
Hová lett Isten, ha eltűnt a modern világból? – ezt mutatja meg a költemény harmadik befejező része. Azt hangsúlyozza: Isten van, de egy tőle elidegenedett világon nem tud segíteni. Nincs, nem lehet megváltás, de ennek nem a Teremtő az oka, hanem a tőle elfordult ember… Megváltoztatva a megváltoztatandókat, a szituáció Ady A Sion-hegy alatt című versének lezárásához hasonlít; ott sem az Úr idézte elő a tragédiát. Illyés szavai kívánkoznak ide: „Ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja”. Az Apokrif megjeleníti a modern kor rettenetét, de nem tartja a létet eleve reménytelennek. Ha mi, emberek alakítjuk a jövőt, talán vissza is találhatunk Istenhez – a Szeretethez.
A modern korban Isten mindvégig viszonyítási pont marad. A legtöbb esetben a késői modernség embere sem tudja elképzelni a hiteles életet nélküle. Rá is illik Lázár Ervin aforizmája: „Ha távolodsz Istentől, akkor is közeledsz hozzá, csak a hosszabbik utat választod”. Ehhez képest majd a posztmodern hoz gyökeres változást. Istenkeresés helyett talán Isten-nélküliséget. Pátosz helyett talán az irónia egyeduralmát. A válságba került személyiség helyett talán a személyiség széthullását vagy szerepekre bomlását. Identitás helyett talán az önazonosság elvesztését. Talán.
Ez azonban már egy másik történet.
Hauber Károly
(megjelent a Magyaróra 2020/3-4. számában)