Élmény és értelmezés
Miért elemzünk verset? Nem azért, hogy ezzel is megkísérelük elűzni unalmunkat. De nem is azért, hogy megnehezítsük a diákok életét. Hanem abból a célból, hogy jobban megértsük önmagunkat és a világot. A verssel való foglalkozás ugyanis a legkevésbé létfelejtő tevékenység – tudjuk Heideggertől.
Hogyan közelítsünk az alkotáshoz? Mivel a művészet az élményszerű élettapasztalat rögzítésének és átadásának legfőbb színtere, az első lépés az élmény. „Amíg nincs élményem egy műről… addig nincs, mit értelmezzek, nincs mit elemzéssel bizonyítani törekedjek” – mondja Németh G. Béla. Nagyon fontos tehát, hogy a diákok számára jelentőségteljes legyen egy-egy nagy verssel való találkozás. Az érdeklődés fölkeltését szolgálhatja az órai eleji motiváció és a vers meghallgatása – méltó előadásban. Ha jó az előkészítés, bízhatunk abban, hogy a tanulók képesek lesznek koncentrálni a későbbiekben is.
Az elemzés lényege az élmény megvilágítása, kibontása, tudatosítása. Közelebb kell hoznunk a mű világát a sajátunkhoz, s ahogy Gadamer mondja, a két horizont találkozhat egymással, még ha nem is olvadhat össze. Fontos itt, hogy világos szempontok segítségével munkálkodjunk. Olyan kérdéseket kell megfogalmaznunk az alkotáshoz, amelyek megkönnyítik az elemzést. Ha így cselekszünk, gyümölcsözőbb lehet a műről folyó beszélgetés, és hasznosabb az azt esetleg előkészítő csoportmunka vagy a pármunka is.
Miként válasszuk ki a szempontokat, kérdéseket? Bár igaza van József Attilának, a műalkotás minden pontja archimédesi pont, érdemes hallgatnunk azokra is, akik azt hangsúlyozzák: minden vers más-más kulccsal nyílik. Akárhonnan indulunk, eljuthatunk a célba, ám tanácsos a legrövidebb, legegyszerűbb utat választani. Például Verlaine Őszi chansonját vizsgálva főként a hangzásra figyelni, Balassi Hogy Júliára talála című költeményét analizálva a képalkotásra összpontosítani, vagy Ady Bujdosó kuruc ritmusa című szerepdalát értelmezve kiemelni a beszélő pozícióját.
A verselemzés iskolája című könyvemben sorra veszem a szóba jöhető szempontokat, és meg is világítom valamennyit – jellemző alkotások segítségével. Ennek alapján készítettem el ezt az összefoglaló táblázatot.
Mikor figyeljünk a mondatra?
Látjuk, a táblázat nyolc aspektust emel ki. Az elemzés során természetesen fölösleges mindegyikre kitérni; ez nemcsak unalmassá tenné, hanem meg is nehezítené a munkát. Ám az első szempontot nem hagyhatjuk el sosem: a témával való foglalkozást. Sőt. Akkor cselekszünk helyesen, ha mindig innen indulunk és ide is térünk vissza, mintegy elemző körmozgást végezve az egész és a részek között.
Mikor kaphat itt kiemelt szerepet a mondatok számbavétele? Elsősorban akkor, ha a vers mondatai nem szokványosak, ha már a mű olvasásakor megérezzük, hogy különleges szerepük van a téma megformálásában – a jelentésteremtésben. Ha például a vers egyetlen mondatból áll, mint Vörösmarty A Guttemberg albumba vagy Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse. Vagy ha a mondat minduntalan átfut a vers következő sorába, a sok az enjambement, mint Szabó Lőrincnél oly gyakran. Vagy ha egy-egy mondatfajta átveszi az uralmat, mint például Petőfi vagy Kölcsey költeményében a kérdőmondatok (Minek nevezzelek?, Elfojtódás). Vagy ha a befejezetlen, hiányos mondatok dominálnak, mint azt sokszor Pilinszkynél is láthatjuk… Az alábbi táblázat összefoglalja, mire érdemes a mondat kapcsán figyelnünk.
| VERSSOR, SZÓREND, SZERKEZET | A MONDAT MODALITÁSA |
| soráthajlás (enjambement): „elmaradtál/emlékeimből” | kijelentő mondat: „Most lettem öreg.” |
| inverzió (szócsere): „vigaszt bús elme talál” | kérdő mondat (figyelemfelkeltő, tűnődő és szónoki kérdés) |
| hiányos mondat: „Hamar a/ Madarat!… El kell venni tőle!” | felkiáltó mondat: „Oh, irgalom atyja ne hagyj el!” |
| egyszerű mondat: „A másik gyorsabb. Övé a vita.” | óhajtó mondat: „Óh! csak Lillát hagytad volna/ Csak magát nekem!” |
| mellérendelő összetett mondat: „Bú szállott fejemre,/ Bánat a szívemre.” | felszólító mondat: „Ne ily halált adj, Istenem!” |
| alárendelő összetett mondat, körmondat |
Valamennyit bemutatni természetesen messzire vezetne, de nincs is rá szükség. Inkább azt szeretném szemléltetni néhány költemény rövid analízisével, mikor, hogyan érdemes foglalkoznunk a mondattal. Ennek érdekében néhány Tandori- és egy Oravecz-verset választottam, hogy költészetünk újabb tendenciáiból is fölvillanthassak valamit.
Hiány a nyitottság szolgálatában
A magyar lírában valamivel előbb következik be a posztmodern fordulat, mint az epikában (amelyet Esterházy Péter 1979-es Termelési regényéhez szokás kötni). Jelképes esztendeje 1973. Ekkor jelent meg Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című kötete, amely a posztmodern magyar irodalom kezdetének tekinthető. Ez a kötet már a neoavantgárd hatását mutatja, főleg a konkrét költészetét, amely magát a nyelvet teszi meg a költészet témájául.
Talán a kötet sakk-versei jelzik a legszemléletesebben, hogy Tandori új módon gondolkodik a versről: jelnek fogja föl, amelyet nem csak a szöveg közvetíthet. A bethlehemi istállóból egy jószág kinéz című alkotás versteste mindössze ennyi: HC3 – azaz egy sakkjátszma nyitólépése a huszárral. Miről szól ez a mű? Talán a betlehemi istállóban született Krisztus utáni történelemről, valamint az újszölött előtt álló lehetőségekről, amit a kedveskedő cím is érzékeltet…
A sakk-versek legfőbb sajátottsága a nyitottság: messzemenőkig számítanak az olvasó együttműködésére. S ugyanez áll azokra a rövid szövegversekre is, amelyeket szintén a hiány éltet, mégpedig többnyire nem az ellipszis (amikor a hiány a szövegösszefüggés alapján megszüntethető), hanem az elhallgatás – vagyis a hiánynak az a típusa, amikor lényeges információkat titkol el a beszélő. Emlékeztetnek ezek a művek Örkény egyperceseire, amelyeket írójuk matematikai egyenlethez hasonlított: az egyik oldalon a közlés minimuma, a másikon az olvasói képzelt maximuma. S akár nála, Tandorinál is nagyon fontos a cím. Többnyire ez hozza mozgásba a befogadó fantáziáját.
De lássunk két konkrét alkotást! A damaszkuszi út szövege mindössze ennyi:
Most, mikor ugyanúgy, mint mindig,
legfőbb ideje, hogy.
Kötőszók, névmások, határozószók, egy melléknév és egy főnév – ige nincsen. Négy tagmondat, s mindegyik hiányos. Az elsőt (amelyikbe beékelődött a 2. és a 3.) még akár teljesnek is érezhetjük (Most… legfőbb ideje), hiszen pusztán a létige maradt el belőle. Mindössze a kötőszót és az utalószót leljük meg a másodikban, ám a „mint mindig” hasonlító mondat fényében mindkettő fölöttébb beszédes. Valami olyat sugall, hogy a jelent ugyanaz jellemzi, mint a múltat: az egyformán ismétlődő események monotonitása. E helyzetből vonná le a következtetést a negyedik mondat (csupán a „hogy” kötőszó jelöli ezt, azt is érzékeltetve: következményes mellékmondat kívánkozik ide). De hogy mi lenne az, a verstest alapján nem tudnánk eldönteni. De ott a cím: Damaszkuszi út. Itt lett a kereszténységet addig üldöző Saulus Paulussá, Krisztus legodaadóbb hívévé… Ha idáig eljutunk, megérthetjük: nekünk is meg kell találnunk a magunk damaszkuszi útját, azt a szerepet, amelyben hűek lehetünk önmagunkhoz. S ezen aztán tovább is töprenghetünk, hiszen a mindenki által elfogadott eszmények tovatűntével már nincsenek kész életreceptek; sorsunkat éppúgy nekünk kell megformálnunk, mint ahogy magát a verset is csak mi magunk vonatkoztathatjuk önmagunkra. Így kapja meg értelmét, jelentését a hiányos, nyitott szöveg…
A verseskönyv egyik legismertebb darabja a Horror, amelyről annak idején Jelenits István írt szép elemzést:
akkor inkább el
gat-getek
Rémületemben
Az alkotás egy hiányos alárendelő összetett mondat főmondata, hiszen utalószó van benne („akkor”), amelyhez azonban nem kapcsolódik mellékmondat (feltételes illene hozzá). Három sorra tagolta a szerző, nyilván azért is, hogy kiemelje ezeket a részeket; és hasonló szerepe van a kisbetűs és a nagybetűs írásmódnak is. Itt is nagyon fontos a cím, amely tüstént a témára irányítja a figyelmet; arra a megdöbbenésre és rémületre, amivel főként a horrorfilmekben találkozunk. Mit mond erről a szövegtest? Kétségtelenül elutasítja a beszélő, hiszen valami mást ajánl helyette. Hogy mit, azt nem nevezi meg, csupán azt jelzi a gyakorító képzővel és az el igekötővel: ha már az idő eltöltéséről van szó, számtalan hasznosabb tevékenység akad. Miért ne lehetne helyette elsakkozgatni, elteniszezgetni, elkártyázgatni vagy éppen elbeszélgetni? Leleményes nyelvi megoldás ez a neologizmus, miként a kisbetűs mondatkezdés is vagy az utolsó szó nagybetűs kiemelése. Előbbi azt sejteti, hogy a kijelentésnek vannak előzményei (talán valóban meg akart nézni a beszélő egy horrorfilmet, de kimenekült a filmszínházból), utóbbi pedig magát a rémületet helyezi egy másik dimenzióba; mintha itt már nem a horrorra, hanem a horror vacui-ra, az emberi sors törékenységére, a létszorongásra utalna, amelytől különböző létfelejtő tevékenységekkel igyekszünk megszabadulni.
Mondatformálás az idill érdekében
Alig néhány évvel Tandori után lép az irodalomba Oravecz Imre. Mindegyik verseskötete más: egyszerre újrakezdés és betetőzés. Közös azonban bennük, hogy többnyire személyes élményeken át világítja meg az élet nagy kérdéseit. Legkiemelkedőbb verseskötete talán a Halászóember. Szülőfalujának elsüllyedt paraszti kultúráját kelti itt életre, amelyet gyermekkorában még megtapasztalt. Joggal hasonlítják a Puszták népéhez. Egész gyermekkora ott kavarog a versekben: tájak, házak, emberek, érzések, történetek. „Az eltűnt idő nyomába ered, mint monumentális regényciklusában Marcel Proust, de a feltárt anyagot nem veti alá elemzésnek” – jellemzi Grendel Lajos. A kötet 1998-ban jelent meg. Alcíme: Szajla. Töredékek egy faluregényhez (1987–1997), amelyet meg is írt Oravecz; párját ritkítóan nagyszerű regénytrilógia lett belőle: A rög gyermekei.
Oravecz 530 oldalas verseskönyve megjelenésekor nem csupán elismerést váltott ki. Voltak, akik idegenkedtek tőle, főként a hétköznapihoz közelítő beszédmódját és terjengősségét bírálták. Radnóti Sándor ezzel szemben épp azt tartotta az alkotás egyik fő erényének, hogy a beszélő képes mindent poétikus tárggyá emelni, ami Szajla kapcsán eszébe jut, miközben alig él poétikai eszközökkel. Ezért szerinte „nem is annyira poétikailag, mint inkább retorikailag lehetne elemezni ezeket a műveket. Mindegyik egy-egy rövidebb-hosszabb beszéd, amelyen egyébként a szerző beszédmódja nagyon határozottan felismerhető. Mindenekelőtt épp a kopárságáról, a költőietlenségéről, azt mondanám, a mindenfajta költőiség előli meneküléséről.”
Itt természetesen nincs terünk a Szajla-versek részletes elemzésére. Egy költemény erejéig azonban felvillanthatjuk a műveknek azt a vonását, amely talán leginkább művészi szöveggé teszi őket. A Dédnagyapám végez című alkotást választottam ki, amely a 136. oldalon tálható; a címadó ciklusban, a Halászóemberben:
Dédnagyapám végez
Még javakorabeli ember,
nyár van, éjjel három, a tizenkilencedik század utolsó harmada,
leszáll az ágyról,
felöltözik a sötétben,
nadrágot húz,
most jön divatba a bő gatya helyett,
kapcát nem csavar,
egyelőre csak meztelen lábát dugja a bakancsba,
és vállig érő hosszú haját is később fésüli meg,
aztán kilép a szabadba,
derült az éjszaka,
az égen ragyognak a csillagok,
a Hold már nagy utat tett meg,
enyhén vörös, és nemsokára lenyugszik Lak felett,
farkcsóválva hozzá megy a kutya,
megsimogatja,
ciripelnek a tücskök,
különben csend van,
körülnéz,
valami gyanúsat lát a csűr falánál,
de megkönnyebbül,
mert rájön,
hogy a vadonatúj galambdúc az,
melyet tegnapelőtt állíttatott fel,
annak árnyéka vetődik oda,
átvág az udvaron,
mikor az árpával érő körtefához ér,
puffanva lehull róla egy körte,
benyit az istállóba,
meggyújtja a mécsest,
szénát vesz ki a szénatartóból,
és megrakja vele a lovak jászolát,
megveregeti a deres farát,
és nekilát kiganajozni,
utána csutakol, vakar,
ez sokáig tart,
mert egy fiatal tinó belefeküdt a piszkába, és rászáradt,
mikor megvan vele,
megnézi a pej jobb mellső lábát,
mert előtte való nap, mintha sántított volna,
nem pókos,
csak meglazult rajta a patkó,
és kovácshoz kell vinni,
talicskára hányja, és kitolja a trágyát,
többször fordul,
az utolsó fordulóban megbotlik egy kiálló kőben,
de nem káromkodik,
most ad a teheneknek,
mert azoknak később kell,
villán szalmát hoz be a szérűről, aljaz,
felsöpri a placcot,
elteszi a szerszámokat,
éles szeme van, rögtön észreveszi,
hogy a szalmakötél vége levált a rugófáról,
visszacsavarja, visszaerősíti a helyére,
szereti a rendet, a tisztaságot,
kint elsőt kukorékol a kakas, virrad,
a félszer alatt a katlanba önti a moslékba való krumplit, és alágyújt,
vizet húz a kútból a vályúba, itat,
alig loccsant mellé a vödörből, mikor átfordítja fölötte,
betereléskor a másodfű csikó felveti a farát,
elvágtat a kapu irányába,
és nehezen tudja megfékezni,
a marhával nincs semmi gond,
az engedelmesen visszaballag a helyére,
már világos van, de még nem kelt fel a Nap,
már turbékolnak a galambok,
csivitelnek a verebek az eperfán,
kornyikálnak a malacok a hidasban,
mikor megfőtt a krumpli, darát hoz a komrából,
moslékot kever, és megeteti a disznókat,
mikor a Nap első sugarai az ablakszemekre esnek, megáll,
leoldja a surcát, leporolja a ruháját
és bemegy a nyárikonyhára mosakodni, früstökölni,
mert közben mindenki felkelt,
dédnagyanyám kieresztette az ólból a tyúkokat, libákat, kacsákat, pulykákat,
szemet szórt nekik, és megfejt,
nagyapám is előbújt már,
kisgyerek még, és ott tolong a testvéreivel,
már kész, a kemence-tűzhely szélén gőzölög a tejeskávé,
csak ki kell merni a tányérokba,
és kenyeret aprítani bele,
már mindenki az asztalnál ül,
és csak a családfőre vár.
Ha elsősorban a mondatszerkesztés fényében akarjuk megvilágítani a témát, a következő kérdésekkel közelíthetjük meg ezt az alkotást:
- Miről szól a vers? Mire utal, mit emel ki a cím?
- A mű szabadvers. Nincs kötött ritmus, nincs rím, és hiányzik a strofikus tagolás is. Mivel magyarázható ez?
- A költemény egyetlen mondatból áll? Miért?
- Hogyan épül fel ez a hosszú mondat? Milyen viszonyban vannak egymással a tagmondatok?
- Feltűnő, hogy a versben nincsen soráthajlás (enjambement). Miért?
Vegyük sorra ezeket a kérdéseket! A vers témájának megfejtéséhez érdemes a címből kiindulnunk. Miért a munka befejezésére irányítja a figyelmet a szerző? Hiszen nem azt, hanem a dédapa egy napjának első óráit részletezi: felkel, felöltözik, körülnéz az udvaron, bemegy az istállóba, megeteti, megvizsgálja az állatokat, kitrágyáz, moslékot főz, odaadja a disznóknak, majd megmosdik és asztalhoz ül… Miért? Mert ez a vers voltaképpeni témája: az általa végzett munka is itt kapja meg a maga jelentését. A dédnagyapa tevékenysége ugyanis családi idillbe torkollik. Nincs ebben semmiféle pátosz vagy mesterkéltség; mondhatni természetes állapota az életnek. De éppen ez teszi igazán eszményivé. Érezzük: ebben a világban mindennek megvan a maga rendje. Nemcsak a munkának, hanem az emberi kapcsolatoknak is, amelynek legszebb és legteljesebb közege a család. Itt kapja meg igazi értelmét a munka, ez ad mélységet és távlatot az életnek, amit az ott tolongó kisgyermekek folytatnak majd. Köztük a beszélő nagyapjával – nyomatékosítja a perspektívát a vers.
Ezek után már viszonylag könnyen megadhatjuk a választ a többi kérdésre. A mű minden eleme ezt a keresetlen, pátoszmentes idillt támogatja. Mi az oka, hogy nincs kötött metrum, rím, hogy hiányoznak a versszakok? Az, hogy így igazán természetes; bármelyik alkalmazása emelkedettebbé tette volna a szöveget. Ennek szolgálatába szegődik a mondatformálás is. A 86 soros alkotás egyetlen mondatból áll, ami a legtöbb versben a heves érzelmek kifejezésének eszköze, itt azonban nyugalom árad belőle. Azt sugallja: ez a dolgok rendje, meg kell adni módját mindennek: munkának, étkezésnek – és az emberi kapcsolatoknak. Ezt fejezik ki az egymás után sorakozó zömmel mellérendelő tagmondatok, amelyek se nem sietnek, se nem késlekednek; általában egy mondat egy sor, a szöveg soráthajlások nélkül bomlik ki előttünk. A természetes beszéd ritmusában halad előre a vers.
E nyugodt tempójú, kiegyensúlyozott versépítés észrevétlenül is arra készteti az olvasót, hogy maga is sietség nélkül haladjon előre, hogy sorról sorra megszemlélje az időben felépülő versvilág építőelemeit. Azt is, amit a dédnagypapa csinál, azt a gondos türelmet is, ahogy csinálja (mindenre figyel, mert „szereti a rendet, tisztaságot, „megbotlik egy kiálló kőben,/ de nem káromkodik”…), s persze a környezetet is, ahol mindez megtörténik. Ha erre is vetünk egy pillantást, észrevesszük: a dédnagyapa munkája s vele együtt a család élete a természet rendjébe illeszkedik. Még ragyognak a csillagok, és látható a hold is, mikor megkezdi tevékenységét, s már világos van, s felkelni készül a nap is, mire asztalhoz ül. S mindeközben felébred a körülötte elhelyezkedő világ is: „farkcsóválva hozzá megy a kutya”, „ciripelnek a tücskök”, „elsőt kukorékol a kakas, virrad”, „már turbékolnak a galambok,/ csivitelnek a verebek az eperfán,/ kornyikálnak a malacok a hidasban”…
Hosszú fejtegetéseket lehetne fűzni a költemény e részleteihez, hiszen jó néhány költői toposz található közöttük (milyen gazdag asszociációkat ébreszt pl. a tücsökzene). Fontosabb azonban arra rámutatnunk, hogy e képek is feszetelenül, könnyedén simulnak bele az egységes versvilágba, amely ennek is köszönhetően szimbólummá emelkedik. Persze nem úgy, ahogy a szimbolista mozgalom hirdette, hanem ahogy Goethe elgondolta. Aki szerint a szimbólum a művészi ábrázolás egyik alapformája, amely akár előre megfontolt szándék nélkül, mintegy önkéntelenül is létrejöhet, ha a vers képsora messze túlmutat önmagán, és olyan távlatokat nyit, amelyek szavakkal kifejezhetetlenek.
Oravecznél is erről van szó. A Halászóember című kötet reprezentatív darabja a munkaszeretetben és a családszeretetben mutatja be az emberi élet szépségeit. A maga természetes módján. Illik rá a goethe-i szállóige: „Bilder, Künstler, rede nicht!” Költő, képekben, ne szavakban beszélj! S illik rá Görömbei András bölcs megállípítása: „A költészetben valami semmi másképpen el nem mondható kap egyedi kifejezést.”
Irodalom
Burdorf, Dieter: Einführung in die Gedichtanalyse. Metzler Verlag, 1997.
Gelfert, Hans-Dieter: Wie interpretiert man ein Gedicht. Reclam Verlag, 1994.
Görömbei András: Irodalom és nemzeti önismeret. Budapest, 2003.
Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Budapest, 2010.
Hauber Károly: A verselemzés iskolája. Szombahely, 2019.
Jelenits István: Az ének varázsa. Budapest, 2000.
Németh G. Béla: Írók művek, emberek. Budapest, 1998.
Oravecz Imre Halászóember című kötetéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Radnóti Sándor és Németh Gábor= http://beszelo.c3.hu/cikkek/oravecz-imre-halaszoember-cimu-verseskoteterol
Vasy Géza: Az 1945 utáni magyar irodalom alkotói. Budapest, 2003.
Hauber Károly
A képek forrása:
Tandori Dezső: https://litera.hu/hirek/a-petofi-irodalmi-muzeum-megvette-tandori-dezso-es-felesege-hagyatekat.html
Oravecz Imre: https://mandiner.hu/cikk/20191116_oravecz_imre_a_mandinernek