Vannak-e ma még igazi ideálok? Létezik-e olyan embereszmény, amelyet példaképül lehet állítani mindenki elé? Vagy csupán idényjellegű hősei akadnak posztmodernnek nevezett korunknak: konzumidióták és divatmajmok, karrierlovagok és haszonlesők, celebek és polkorrektek? A kérdésre a pedagógus kizárólag igennel válaszolhat. Hivatásunk ugyanis abból a hitből táplálkozik, hogy a ránk bízott fiatalok olyan személyiséggé formálhatók, akiknek sikerül elkerülniük a rájuk leselkedő veszélyeket. Mi derék embereket szeretnénk nevelni, s nagyjából tudjuk is, mit takar ez a kifejezés. Első renden emberszeretetet, családszeretetet, hazaszeretetet, valamint a munkaszeretet, amely bizonyos mértékig feltétele és következménye a másik háromnak.
Ha megfogalmazhatók a derék ember leglényegesebb tulajdonságai, akkor magától értetődően beszélhetünk ideális iskoláról is. Olyan intézményről, amely a maga módján a lehető leghatékonyabban segíti a gyermekben és az ifjúban rejlő pozitív lehetőségek kibontakozását. S amely persze csak vágyainkban létezhet; ott viszont jelen kell lennie, hiszen eszmények nélkül céltalan és reménytelen volna fáradozásunk. A valóságban csak jó iskolák vannak. Ezek azonban nemcsak jelenünk realitását fürkészik, hanem időnként fölnéznek a csillagokra is, hogy a tökéletes alma matert se tévesszék szemük elől.
Milyennek képzelhető el az eszményi iskola? Hosszan lehetne taglalni a nagyszerű tárgyi feltételeket, a kitűnő tantestületet és a tudás lázában élő diákokat. Nekem mégis valami más jut eszembe, amikor reá gondolok. Egy közel 170 éves esemény bukkan elő bennem. 1848-ban, amikor a pápai Református Kollégium diáksága nagy lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz, Bocsor István professzor így búcsúzott a hadba induló tanulóktól: „Önök a hazáért harcolni indulnak, s ha Önök nem azt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkát, széttépném irataimat, s darabokra törve katedrám, mint tanári működésem hitvány emlékét, irataimmal együtt elhamvasztanám.” (1)
Igen, a történelem azt tanúsítja: a Petőfit és Jókait is felnövelő pápai Kollégium ideális iskola volt. Volt ugyanis lelke, szelleme. Valami olyasmivel bírt, ami nem könnyen önthető szavakba, mégis rendkívül fontos. Lényegesebb, mint a tárgyi feltételek, s jelentősebb az eredményességi mutatóknál is. Jelleme és kisugárzása van. Aki egykor ilyen iskolában végzett, évtizedek múltán is tisztelettel emlegeti, s ha valakiről megtudja, hogy szintén oda járt, máris jó véleménnyel van róla.
Vajon miből fakadhat ez? Hadd kíséreljem meg körbejárni! Három elemi tulajdonságát, a fegyelmet, az igényességet és az életközelséget világítom meg röviden, majd részletesebben szólok az oktatás kulcsszereplőjéről, a pedagógusról. Noha óriási eltérések figyelhetők meg az egyes iskolatípusok és iskolák között, észrevételeimet bizonyos mértékig mindegyikre érvényesnek gondolom.
Közülük az első, egyszersmind a legalapvetőbb: a fegyelem, a rend. „Fegyelem nélkül nincs figyelem, figyelem nélkül nincs tudás” (2) – foglalta tömör aforizmába ezt az összefüggést a pápai Türr Gimnázium híres igazgatója, Galántai István, aki az 1950-es, 60-as években nagynevűvé formálta az egykori bencés intézményt. Könnyű belátni, mennyire igaza van. Levelező tagozaton nemegyszer találkoztam már olyan, a szakközépiskola nappali tagozatáról kimaradt diákkal, aki ámultan jegyezte meg: – Itt lehet érteni, amit a tanár magyaráz, lehet tanulni! S hányszor hallhattuk elítélően vagy dicsérően egy-egy tanárról: Nem tud fegyelmet tartani! Nála nincs fegyelmezési probléma! A fegyelem már egymagában sokat elárul az iskola szelleméről. Ahol nem a káosz, hanem a rend uralkodik: ott feltehetően világosak a szabályok, s betartja őket tanár is, diák is. Ott minden bizonnyal serény munka folyik az órákon, amelyek nem unalmasak, hanem érdekesek, változatosak. Ott azzal foglalkozik mindenki, ami a dolga: az önépítést szolgáló tanulással és tanítással, nem a gyakorta meddő rendcsinálással.
A fegyelem természetesen összefügg az igényességgel, az észszerű és kiszámítható elvárásokkal is, hiszen nélkülük lehetetlen volna rendet tartani. Az ideális iskola annyit kér a tanulóktól, amennyit adni képes; nem emeli a mércét sem túl magasra, sem túl alacsonyra. Jóindulatúan, de reálisan bírálja el a diákokat; egy ötös jegy jeles, egy hármas osztályzat közepes tudásról árulkodik. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert meglehetősen elkeserítő tendencia figyelhető meg itt. Tapasztalataim szerint egyre több helyütt és egyre gátlástalanabbul értékelik túl a diákokat. Volt olyan kilencedikes tanítványom, aki ötös volt ugyan nyelvtanból az általános iskolában, de elemi hiányosságai voltak leíró nyelvtanból („Nagy volt a zaj, és a tanár egész órán kiabált”). Érettségin pedig olyan tanuló feleletét értékelte dicséretesre a vizsgáztató, aki képes volt ugyan elmondani a saját szavaival két Petőfi-vers tartalmát, de fejből semmit sem tudott tőle idézni. Ismerek intézményt, ahonnan már menekítik gyermekeiket a pallérozottabb szülők, mert felfedezték: a jó jegy nem takar igazi tudást…
Az igazán jó iskola harmadik ismérve az életközelség szavával ragadható meg. Igaz ugyanis a közhely: az életnek tanulunk, ámde annak része az iskola is, s amíg az iskolában vagyunk, az az életünk. Személyiségünk jórészt itt formálódik. Aki itt hozzászokik a fegyelmezett munkához, az igényességhez, valószínűleg később is lételemévé válik. Az életközelség persze túlmutat a fegyelmen és az igényességen. Valóságismeretet, az élethez való rugalmas alkalmazkodást jelenti mindenekelőtt; azt hogy az iskola lehetőségei szerint ezt szem előtt tartva szervezi meg az életét – a szabadidős programokat mindenképp, de bizonyos mértékig az oktatást is. Az eszményi alma mater ugyanis olyan szellemi műhely, amelynek kisugárzása van. Hogyan jön ez létre? Úgy, hogy a pedagógusok igazi értelmiség módjára vesznek részt a település szellemi életében. Úgy, hogy a szabadidős programokból (diáknapok, kulturális bemutatók stb.) magától értetődő módon sok szülő vagy egykori diák is kiveszi a részét. A mindennapi munkában pedig úgy, hogy a tantestület nem szüntelenül az oktatásirányítás támasztotta teljesíthetetlen feltételek miatt méltatlankodik, hanem ahol lehet, megoldja a problémákat. Ha alaposabban szétnéznénk, valószínűleg észrevehetnénk: rendszerint azok siránkoznak a leghangosabban a túlméretezett, ezért elsajátíthatatlan tananyag miatt, akik a keveset is csak gyatrán, tökéletlenül szokták megtanítani.
S ezzel el is érkeztünk a pedagógusokhoz. Az iskolának ugyanis ők a legfontosabb szereplői. Közöttük is kiemelt helyet foglal el az igazgató, aki pozíciójából fakadóan a legtöbbet teheti az intézményért. Az az iskola, amelynek kiváló igazgatója és jó tanárai vannak, még akkor is sikeres lehet, ha mostoha feltételek között, túlzsúfolt, omladozó épületben folyik az oktatás, ereje, értéke ugyanis – akár egykor az egri váré – a lélekből eredeztethető.
De milyen a jó pedagógus? Látszólag könnyű helyzetben vagyunk itt, hiszen ismerjük azokat a kompetenciákat és indikátorokat, amelyek jelzik a minőséget. Ám most többre megyünk, ha három régi meghatározást elevenítünk föl, hiszen sok bába közt elvész a gyermek. Vas Gerebentől ered „a nemzet napszámosa” meghatározás, amely a pedagógust elsősorban az alapvető ismeretek átörökítőjének tartja. A Németh Lászlótól származó „gyémántcsiszoló” megnevezés a tehetséggondozást emeli ki. A Gárdonyi kisregénye nyomán elterjedt „lámpás” pedig még többre becsüli: értékhordozóként és értékátadóként tekint reá.
Az igazán jó pedagógus természetesen egy személyben jó napszámos, gyémántcsiszoló és lámpás. Álmaink alma materében csupa ilyen tevékenykedne, ha ma létezne. De nincs, jelenünkben ez elképzelhetetlen (egykor talán valóban volt, például Arany János tanárságának idejében Nagykőrösön, amikor a fél Akadémia ott tanított). Olyan iskola azonban szép számmal akad, amelyben a becsületes napszámosok mellett akad jó néhány gyémántcsiszoló és egy két lámpás is. A napszámosból fejlődhet ki az utóbbi két tanártípus. Előbbi úgy, hogy nem sajnálja az időt és az energiát a tehetséges diákok istápolására. Utóbbi pedig úgy, hogy tudásának, kiemelkedő személyiségének köszönhetően sok diák példaképként tekint reá.
Úgy gondolom, minél több gyémántcsiszoló és lámpás található egy tantestületben, annál erősebb a jelleme, annál magával ragadóbb a szelleme – annál közelebb van az ideálishoz. De már az sem kis dolog, ha mindenki megüti a becsületes napszámos színvonalát. Hiszen ha egy tanár hatékonyan közvetíti a tudást, tapasztalataim szerint már becsülik tanítványai (s akkor már van belőle valami a gyémántcsiszolóból és a lámpásból is). S ha nem rí ki senki látványosan a sorból, akkor – jó igazgató mellett – alighanem megvan a szükséges összhang is a kollektívában; nem mutogatnak egymásra a nevelők, s nem kell a szülőkkel sem hadakozni. Ez esetben még a motiválatlanabb tanulókat oktató intézmények is képesek hatékonyan tevékenykedni, noha nyilván sokkal nagyobb erőfeszítésre van szükségük.
A baj csak az, hogy egyre gyakrabban találkozunk olyan tanárral, aki a napszámos munkáját sem tudja vagy akarja elvégezni lelkiismeretesen. Az iskolák, ahol lehet, még igyekeznek őrizni az értékeket, de nem állnak nyerésre. Mivel az elmúlt három évtizedben szinte folyamatosan romlott a pálya presztizse, az iskola pedig a tudás átörökítésének stabil színhelye helyett a (sokszor felelőtlen) kísérletezés terepévé vált, egyre több iskola lesz képtelen megfelelni a kihívásoknak. Minderre ráadásul akkor kerül sor, amikor növekvő számban kerülnek az oktatásba problematikus gyerekek.
Van-e kiút? Szerintem igen, ám annak megtalálása a politika nélkül elképzelhetetlen. Meg kell erősíteni a pálya tekintélyét, hogy az ideálokra tekintő kitűnő tantestületek, amelyek képesek fegyelmezett, igényes, életközeli munkát végezni, ne szűnjenek meg érdeklődés hiányában.
Dr. Hauber Károly magyar-német szakos tanár
Pápa, Türr István Gimnázium és Kollégium
Jegyzetek
- Mezei Zsolt: Bocsor István professzor és a magyar szabadságharc http://www.refdunantul.hu/hir/mutat/18129/
- Hauber Károly: A Türr Gimnázium néhány jeles tanáregyénisége az 1950-es, 60-as években.=Két konferencia 2. A Pápai Művelődéstörténeti Társaság 2004-2005. évi konferenciáinak előadásai. Szerkesztette: Mezei Zsolt és Hermann István. Pápa, 2006. 37.oldal