Az embernek néha olyan érzése támad, hogy kihullott az időből. Nézi, nézi, ami körülötte történik, de alig ért belőle valamit; mintha éveket-évtizedeket aludt volna át, s miközben szunnyadt, a világ szédületes sebességgel robogott el mellette.
Engem főként akkor kerít hatalmába ez az érzés, amikor véletlenül egy szappanopera vagy egy showműsor tűnik fel a képernyőnkön. Bevallom, a Dallas volt az utolsó folytatásos tévéregény, melyet még úgy-ahogy képes voltam követni. A Vad angyalból akkor négyéves unokahúgom magvas magyarázatai nélkül már nem értettem volna egy kukkot sem, s önfeledt tudatlanságban tengettem napjaim, mialatt a fél ország a Big brother és a Való világ lázában égett…
Ily mély bugyraiban a pallérozatlanságnak aligha lehet csodálkozni meghökkenésemen, midőn a Mónika-show egyik részébe pillantottam bele. Antik sorstragédia tárult elém, shakespeare-i izzású szereplőkkel: két lány, egy fiú. A drámai csomó: az egyik leányzó elszerette a fiútól a másikat, aki mindezt jól megérdemelte, ugyanis nem volt őszinte… Mónika feszülten figyel és lelkesen helyesel, amint az analitikus dráma szabályai szerint feltárul a múlt. Én, nem lőn képes kiállni az izgalmakat, másik csatornára kapcsolok. Vesztemre. Itt egy transzvesztita átváltozóművész (sejtelmem sincs, miért hívják így a nővé dekorált fiatalembert) magyarázza a műsorvezető őszinte érdeklődésétől kísérve, hogy a magyar közvélemény mennyire éretlen még annak befogadására, amit ő képvisel, szemben Németországgal, ahol ennek már 50 éves KULTÚRÁJA van…
Ez volt az a pillanat, amikor gondolkodni kezdtem. Nem azon, hogyan lehetne betiltani az efféle műsorokat, mert historia est magistra vitae, s akkor előbb-utóbb minden szabad gondolatot be fognak tiltani. Nem is azon, hogyan lehet valaki biszexuális, meleg vagy transzvesztita; ha önmagában ezért nem tiszteljük is, azért értsük meg és viseljük el a másságot. Afölött kezdtem el töprengeni, hogy mialatt én az igazak álmát aludtam, ijesztő valóságra ébredt egy másik, szépnek lefestett álomkép: a posztmodern társadalomról és kultúráról.
Ha jól emlékszem, ennek kiindulópontja az volt, hogy miként az emberek, az életformák is egyenlőek, egyenrangúak. Olyan társadalmat kell tehát létrehozni, amelyben nincsenek kitüntetett értékek, hanem sok-sok érték él békésen egymás mellett az élet minden területén… A posztmodern ideológia apostolai ettől az eszmétől vezérelve fordultak szembe a többség állítólagos ízlésdiktatúrájával, s vették védelembe mindazt, ami más, különleges, köztük természetesen azt is, amiről az említett műsorok szólnak.
Ám ma már úgy tűnik, mintha csak ilyesmiről lenne szó a legnézettebb és legolvasottabb médiumokban. Bár alighanem egészen más okok miatt. Korunk ízlésformálóinak többsége ugyanis ügyet sem vet holmi eszmei megfontolásokra. Őket elsősorban az üzlet foglalkoztatja, műsoraiknak és szenzációhajhász cikkeiknek pedig ma már önmozgásuk van; a felcsigázott idegzetű néző a másság új és új változatait szeretné megcsodálni.
Az amerikai mozi hajdanán megteremtette az amerikai csodát, a végtelen lehetőségek világába vetett hitet. Vajh mit érlel a magyar gagyi? Nem tudom, csak azt látom: nagyjaink figyelmeztetései ma rendkívül korszerűtlennek, elavultnak tűnnek. Babitsé, aki azt mondta, hogy az írástudó árulást követ el, ha nem mutat többé a csillagokra. József Attiláé, aki így fogalmazott: „társadalmunkba elme kell nagy fénybe’,/ mely igazodni magára mutat”.
Elavultnak, korszerűtlennek tűnnek, de alighanem sohasem voltak időszerűbbek. Mert maholnap felnő egy nemzedék, amely alig tekinthetett a csillagokba.
Legalábbis akkor, ha a korízlést követte.
(Kötődéseinkről és méltóságunkról. Pápa, 2005)