Két, megfigyelésen alapuló tény a magyar oktatásból: 1. Minél távolabb vagy a gyerekektől, annál nagyobb hivatalos elismerésre számíthatsz. 2. Minél közelebb vagy hozzájuk, annál kevesebb bizalom és megértés áramlik feléd fölülről.
Óvónőként, tanítőként vagy tanárként tevékenykedsz? Se jutalom, se cafeteria! A Klebelsberg Központ alkalmazottjaként segíted a nevelést? Már csurran-csöppen valami! Netán OH vagy államtitkári magasságokban látsz el fontos hivatalt? Sajnos a magyar pedagógia Olymposára nem látni föl az iskolából!
Ami pedig a bizalmat illeti, mindennél többet elmond róla a már jó néhány éve működtetett minősítési, tanfelügyeleti és önértékelési rendszer. Kétlem, hogy valaha is kitaláltak ennél bonyolultabb és haszontalanabb mechanizmust. Nos, ennek bölcsőjénél a bizalmatlaság bábáskodott. Az a meggyőződés, hogy a pedagógus (kivált ha szakértőként is tüsténkedik) nem képes az egyenes beszédre, a nyílt véleménymondásra (ami amúgy is veszélyes). Körülbástyázták hát kompetenciákkal, kérdőivekkel, indikátorokkal, és hozzárendelték a teljes iskolai dokumentációt házirendestül, pedagógiai programostul, igazgatói beszámolóstul – szőröstül-bőröstül. Az eredmény pedig lehangoló. Többnyire idegőrlő látszattevékenység, s akkor még az ablakon kidobott milliárdokról nem is beszéltünk.
„Virulnak az adminisztráció rituális ceremóniái!” – mondott ítéletet hajdan egy kiváló tanár a késő Kádár-kor oktatásáról. Ja dakladuvajú tavárisi: soha nem virultak még ily szemet gyönyörködtetően. Mert az értékelési rendszer csak a jéghegy csúcsa. Új és új glosszákat lehetne írni a munkaidő-nyilvántarástól kezdve az évtizedek óta változatlan bizonyítványok kiállításán át a kis aranyos KRÉTÁIG, amely kisgömböcként falt magába valamennyi iskolatípust, s bár minden benne van, mégis a pedagógustól kéri az összes információt a vezetés is, a fenntartó is.
Magyarból érettségiztettem emelt szinten a minap. A vizsga végeztével mindenkinek feltettem a kérdést: – Mi szeretnél lenni? Noha titkon reménykedtem, a „magyartanár” szót nem hallottam. – Miért kommunikációval akarsz foglalkozni? Miért nem leszel magyartanár? – kérdeztem meg egyiküket. Így felelt: – A magyartanárom beszélt le róla. Szerinte értelmes ember ma nem megy el tanárnak…