A csinovnyik halála
Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövén keresztül gyönyörködött a Corneville-i harangok-ban. Gyönyörködött, és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen… Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a „hirtelen”-nel. Igazuk is van az íróknak: az élet olyannyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt… leeresztette szeme elől a látcsövet, előrehajolt és… hapci!!! Amint tetszett látni – tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt, némelykor még a titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem is jött zavarba, megtörülközött zsebkendőjével, és mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit a tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye első sorában, az előtte ülő öregúr kesztyűjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az öregúrban Brizzsalov államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban levő főtisztviselőjét ismerte fel.
„Ráprüszköltem! – gondolta röstelkedve Cservjakov. – Nem a főnököm, más hivatalban szolgál, de mégiscsak kínos. Bocsánatot kell kérnem.”
Cservjakov köhécselt, felsőtestével előredőlt, és a tábornok fülébe súgta:
– Bocsásson meg, mélts… uram, leprüszköltem… nem szándékosan tettem…
– De kérem, semmi az egész…
– Bocsásson meg, az istenre kérem. Igazán nem… igazán nem akarattal!…
– Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!
Cservjakov még jobban zavarba esett, bambán elmosolyodott, és felnézett a színpadra. Nézett, nézett, de előbbi boldogsága nyomtalanul eltűnt. Nyugtalanság gyötörte. A szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy darabig szaladt mellette, majd félénkségét leküzdve, megszólította:
– Az imént leprüszköltem, mélts… uram… Bocsásson meg… Én igazán… Nem azért, hogy…
– Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig ugyanazt hajtogatja! – szólt rá a tábornok, és türelmetlenül mozgatta alsó állkapcsát.
„Azt mondja, elfelejtette, a szeméből meg csak úgy árad a gyűlölség – gondolta magában Cservjakov, és gyanakodva pillantott a tábornokra. – Szóba se akar állni velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szántszándékkal tettem… hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd később eszébe jut!”
Cservjakov hazaérkezvén, előadta feleségének akaratlan udvariatlanságát. Úgy vélte, hogy az asszony igen könnyedén fogja fel a történteket; előbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.
– Tudod mit, mégiscsak menj el hozzá bocsánatot kérni – ajánlotta azután. – Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendően viselkedni jó társaságban.
– Éppen erről van szó! Bocsánatot kértem tőle, de valahogyan furcsán fogadta… Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idő, hogy megbeszéljük a dolgot.
Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját, megnyiratkozott, és elment Brizzsalovhoz, bocsánatot kérni. A tábornok fogadószobájában már rengeteg kérelmezőt talált, s közöttük megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány kérelmezőt meghallgatott, Brizzsalov végre Cservjakovra emelte tekintetét.
– Tegnap az Árkádia-színházban, ha méltóztatik rá emlékezni, mélts… uram… – kezdte meg előadását a hagyatéki végrehajtó. – Tüsszentettem és véletlenül… lefröcsköltem… Bocs…
– Hát ezek meg miféle… Ilyen semmiséggel zaklat… Nos, mit kíván? – fordult a tábornok a soron következő kérelmezőhöz.
„Szóba se áll velem! – gondolta Cservjakov elsápadva. – Tehát haragszik… Nem, ezt nem hagyhatom annyiban… Meg kell neki magyaráznom…”
Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett, és megindult belső szobái felé, Cservjakov utánavetette magát:
– Mélts… uram! – motyogta. – Ha zaklatni bátorkodom a mélts… urat, úgy az kizárólag a bűnbánat érzületéből fakad! Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni!
A tábornok bosszús arcot vágott, és lemondóan legyintett.
– De hiszen ön csúfolódik velem, tisztelt uram! – recsegte, és azzal eltűnt az ajtó mögött.
„Már hogyan csúfolódnék? – morfondírozott Cservjakov. – Szó sincs itt semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagyúr, aztán mégse érti meg! Nos, ha így van, bezzeg nem kérek többé bocsánatot ettől a nagyképű alaktól! Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem megyek el hozzá többé. Nem én!”
Ekképpen gondolkozott Cservjakov hazafelé menet. Ámde nem írt levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégiscsak személyesen kellett elmennie hozzá, kimagyarázkodni.
– Tegnap nem azért zaklattam mélts… uram – motyogta, amikor Brizzsalov kérdő tekintetét ráemelte -, hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefröcsköltem mélts… uramat… Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is mernék én csúfolódni egy olyan nagyúrral, amilyen mélts… uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé… hová lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete… egyszóval…
– Takarodjék! – hördült fel a táborok, elkékülve, és egész testében remegve.
– Tes-séék? – kérdezte suttogó hangon, a rémülettől ájuldozva Cservjakov.
– Takarodjék!! – ismételte a tábornok, és dobbantott lábával.
Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára, és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért, a vadonatúj egyenruháját le sem vetve, végigfeküdt a díványon és… meghalt!
Csehov: Kaméleon
Ocsumelov rendőrfelügyelő átvág a piactéren. Új köpeny feszül rajta, kezében kis csomag. Vörös hajú rendőr lépked a nyomában, egy szitát visz, telis-tele elkobzott piszkével. Körül csend… Egy lélek se jár a téren… A boltok és kocsmák nyitott ajtói csüggedten tátongnak az Isten világába, mint megannyi éhes száj; még koldusokat se látni körülöttük.
– Hát harapsz, te bitang! – hallja egyszer csak Ocsumelov. – Ne eresszétek, gyerekek! Majd adok én neki harapni! Fogjátok meg! Hé-é!…
Kutyavonítás. Ocsumelov körülnéz és látja: Picsugin faraktárából, három lábon sántikálva, hátra-hátranézve, egy kutya szalad ki. Keményített ingű, kitárt mellényes ember a nyomában. Kergeti a kutyát, törzse előredől. Elvágódik a földön, és estében elkapja a kutya hátsó lábát. A kutya megint vonít, újra felhangzik a kiáltás: „Fogjátok meg!” Álmos ábrázatok jelennek meg a boltajtókban, s egykettőre, mintha a földből nőtt volna ki, tömeg verődik össze a faraktár előtt.
– Ez rendbontás, nagyságos uram!… – mondja a rendőr.
Ocsumelov félfordulatot tesz balra, és megindul a sokadalom felé. A raktár ajtaja előtt ott áll az imént említett kitárt mellényes ember, s jobb kezét a magasba emelve, véres ujját mutatja a tömegnek. Réveteg arcára fenyegetés van írva: „Szíjat hasítok belőled, bitang!” Ujját úgy emeli a magasba, mint valami győzelmi zászlót. Ocsumelov felismeri a férfiban Hrjukin aranyművest. A csoport közepén, mellső lábait szétterpesztve és egész testében remegve, ül a földön a botrány okozója – egy hegyes pofájú fehér agárkölyök. Háta közepén sárga folt. Nedvező szemében szomorúság és rémület.
– Mi történik itt? – kérdi Ocsumelov, utat törve a tömegben. – Mi ez? Mi van az ujjaddal? Ki kiabált?
– Megyek, nagyságos uram, mit sem sejtve… – kezdi Hrjukin, markába köhintve – Mitrij Mitriccsel a fa miatt… Ez a gyalázatos meg egyszer csak se szó, se beszéd, beleharap az ujjamba… Engedelmet, én becsületes dolgozó ember vagyok… Kényes munkát végzek. Fizessenek nekem kártérítést, mert én ezt az ujjamat talán egy hétig se tudom mozdítani… A törvény se mond olyat, nagyságos uram, hogy az embernek mindent el kell tűrni az állattól… Ha mindegyik harapna, jobb volna az embernek a föld alatt…
– Hm!… No, jól van… – mondja Ocsumelov szigorúan. Köhint, felrántja a szemöldökét. – Jól van… Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom ennyiben! Majd adok én nektek, megtudjátok, szabad-e az utcára ereszteni a kutyákat! Ideje, hogy felfigyeljünk az olyan urakra, akik nem hajlandók alávetni magukat a rendeleteknek! Úgy megbüntetem azt a kötélrevalót, hogy megtudja, mi is az a kutya meg a többi kóbor állat! Megtanítom kesztyűbe dudálni!… Jeldirin – fordul a vörös hajú rendőrhöz -, járj utána, kié a kutya, és vedd jegyzőkönyvbe! A kutyát pedig agyon kell lőni! De rögtön! Biztosan veszett… Kinek a kutyája ez, azt kérdeztem!
– Úgy hiszem, Zsigalov tábornoké! – mondja valaki a tömegben.
– Zsigalov tábornoké? Hm!… Húzd csak le, Jeldirin, a köpenyemet… Szörnyű ez a hőség! Alighanem eső lesz… Hanem én csak egyet nem értek: hogy haraphatott meg téged ez a kutya? – fordul Ocsumelov Hrjukinhoz. – Fel sem éri az ujjadat! Olyan aprócska, te meg hatalmas szál ember vagy! Biztosan szög hasította fel az ujjadat, s csak aztán jutott eszedbe, hogy ezt füllentsd. Tisztában vagyok én az efféle alakokkal! Ismerlek benneteket, gazfickók!
– Az úgy volt, nagyságos uram, hogy ez szivart dugott a kutya pofájába tréfából, az meg nem volt bolond, hogy tűrje, megharapta az ujját… Nem fér a bőribe ez az ember, nagyságos uram!
– Hazudsz, félszemű! Nem is láttad, hát mit jár a szád? A nagyságos úr okos ember, és keresztüllát mindenkin, tudja, ki hazudik, és ki szól igaz lelkéből, mintha az Isten előtt beszélne… Döntse el a bíró, hogy ki hazudott. Írva van a törvényben… Manapság minden ember egyenlő… Az én bátyám a zsandároknál szolgál… ha tudni akarjátok…
– Ne fecsegj annyit!
– Nem, ez nem lehet a tábornok kutyája… – jegyzi meg bölcsen a rendőr. – Neki nincsenek ilyenfajta kutyái… Kopókat tart.
– Bizonyos vagy ebben?
– Egészen bizonyos, nagyságos uram…
– Magam is úgy tudom. A tábornoknak drága kutyái vannak, fajtiszta kutyái, ez meg – ördög tudja, miféle! A szőre, a formája… nézni is utálatos! Ilyen kutyát tartani! Elment a józan eszetek? Tudjátok, mi várna erre a kutyára Pétervárott vagy Moszkvában? Ott nem néznék ám a törvényt! Egy pillanat alatt lepuffantanák! Te, Hrjukin, károsult vagy, s ne hagyd ennyiben a dolgot!… Móresre kell ezeket tanítani! Éppen ideje…
– Lehet ám, hogy mégis a tábornoké… – gondolkodik fennhangon a rendőr. – Hiszen nincs a pofájára írva… Éppilyet láttam a múltkor az udvarán.
– Mondtam én, hogy a tábornoké! – szólalt meg az előbbi hang.
– Hm… Terítsd csak rám, Jeldirin, a köpenyemet… Szél támadt vagy mi… Fázom… Elvezeted a tábornokhoz, és megkérded, az övé-e ez a kutya. Megmondod, hogy én küldtem, az utcán találtam… És mondd meg, hogy ne eresszék ki az utcára… Lehet, hogy drága kutya, s ha mindenféle disznó szivart dug az orra alá, nem jósolok neki hosszú életet. Kényes jószág a kutya… Te meg, fajankó, ereszd már le a kezedet! Senki sem kíváncsi az ostoba ujjaidra. Magad vagy az oka!
– Itt jön a tábornok szakácsa, majd ő megmondja… Hé, Prohor! Gyere csak ide, kedves! Nézd meg ezt a kutyát… A tiétek?
– Hogyisne! Mink ilyen korcsokat nem tartunk! – Mit is kell ezen annyit tanakodni? – vág a szavába Ocsumelov. – Kóbor kutya ez! Nem kell rá annyi szót vesztegetni… Ha én azt mondom, kóbor kutya, akkor kóbor kutya!… Agyon kell lőni, punktum!
– Nem a mi kutyánk – folytatja Prohor. – A tábornok öccséé, aki nemrég érkezett. Az én gazdám nem kedveli az agarakat. Az öccse, az igen…
– Hát megérkezett a tábornok úr kedves öccse, Vlagyimir Ivanics? – kérdi Ocsumelov, s egész arcán nyájas mosoly ömlik szét. – Ó, istenem! Én meg nem is tudtam! Vendégségbe jött?
– Vendégségbe…
– Ó, istenem!… Látni kívánta a bátyjaurát… Én meg nem is tudtam! Hát az ő kutyája? Nagyon örvendek… Vidd haza… Helyes kis kutyuska… Eleven… Hogy megkapta ennek az ujját! Hahaha!… No, hát mit remegsz, kutyuska? Hrr… hrr… Haragszik a kópé! A kis haszontalan!…
Prohor füttyent a kutyának, s kifordul vele a faraktár udvarából… A tömeg neveti Hrjukint.
– Gondom lesz még rád! – fenyegeti meg Ocsumelov. Aztán belebújik a köpenyébe, és továbbmegy a piactéren.
Rab Zsuzsa ford.