Kispróza: Tolnai Ottó: A ruhaszárító kötél. Vers: Kozma Andor: A karthágói harangok
Tolnai Ottó (Magyarkanizsa, 1940) a mai magyar irodalom egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb alakja. Novellája a Prózák könyve című kötetében olvasható (1987). Szívbemarkolóan szép alkotás a honvágyról és a hazaszeretetről.
Kozma Andor (1861-1933), akárcsak édesapja, Kozma Sándor (az első magyar főügyész) a pápai Református Kollégiumban érettségizett. Pesten jogot végzett, később az Első Magyar Biztosító Társaság vezető tisztviselőjeként dolgozott. Elismert költő volt, a Kisfaludy Társaság és az Akadémia is tagjai sorába választotta. Hazafias versei közül kiemelkedik a Karthágói harangok, amely a szabadságharc leverését követő légkört idézi meg, Bocsor István történészprofesszor és a diákok bemutatásával.
Tolnai Ottó: A ruhaszárító kötél
Mint minden hajnalban, Vermes azon a szép kora tavaszi hajnalon is fölsöpörte a ház előtt a járdát és a fél kocsiutat. A kerti söprű már jócskán megkopott, de őszig talán még kibírja, persze minden attól függ, hogy ezután milyen rendszerességgel, lendülettel és szakértelemmel söprögetnek majd. Vermes alapos volt (ez az alaposság egész nemzedékére jellemző), de mégsem lehet azt mondani, hogy gyilkolta a söprűt. Az sincs kizárva, hogy Borsoséknál majd az asszony feladata lesz a söprögetés, jóllehet Vermes számára nem feladat, nem kötelesség volt a hajnali söprögetés, hanem inkább valami kellemes, bódító-frissítő reflexmozgás, titkos átváltozás. Szerette nézni, ahogy a kopott, homorú-domború, tömény-lyukacsos tégladarabok, mert egy sem volt köztük már egész, letisztulnak, s rózsaszínen, sárgán vagy szürkén mutatják magukat, akár egy-egy tenyér. A föld a téglák között söprés előtt mindig porhanyósnak tűnt, söprés után viszont kemény, fekete ébenfoglalatnak. Szegedi és kikindai téglák is voltak a járdában, de ha mindenki olyan rendszerességgel és alapossággal söprögetett volna, mint Vermes, talán még más, távolabbi téglagyárak jelei is előtűntek volna az utcácska kövezetén.
Vermes előző este odaajándékozta Vargának orosz pénz- és bélyeggyűjteményét, a helyi újság egy régi példányát pedig elküldte az éppen üdülő Újhelyi Györgynek. És ezzel be is fejezhetett mindent. Csak az utolsó hajnali söprögetés maradt még hátra.
Vermes Imre 1930-ban született, és lakatosmesterként dolgozott az egyik vállalatban, de közben már átképezte magát szabóvá. Munkaidő után néha éjfélig is segédkeztek feleségével rokonánál. Nadrágot már szépen ki tudott szabni, és meg is tudott varrni. Fordítva nem ment volna ilyen könnyen: szabóból nehezebben képeztem volna át magam lakatossá, mondogatta. Szerette a tisztán, erősen csillanó fémfelületeket, de a szabóság, az újonnan kitanult mesterség mintha még precízebbé, még aprólékosabbá tette volna azt az utolsó hajnali söprögetést. A szél fűrészport és angyalhajszerű forgácsot hozott az asztalosoktól, és a fák is mintha éppen azon az éjszakán túrták volna le magukról a felesleges, elhalt, pikkelyszerű, fekete kéregdarabkákat. És valóban, abszolút tisztává sikerült felsöpörnie a járdát és a közvetlen kocsiút felét. Házát, volt házát két kis épület, két kis kert választotta el a töltéstől, amely már teljesen zöld volt. A ház azon a kora tavaszi hajnalon már nem volt Vermes tulajdona.
Nyolckor indult velük az autó Belgrádba, tizenegykor pedig a repülő Rijekába, majd pedig a hajó – Anconán, Nápolyon, Tangeren keresztül – New Yorkba.
Igen, azon a kora tavaszi hajnalon már sem az udvarban kaparászó tyúkok, sem Dandár, a kutya, nem volt az övék, de nem volt az övék a viaszosvászon asztalterítő, a fakanál a konyhában, nem a kopott kerti seprű, nem a ruhaszárító kötél a vécé és a körtefa között. Komplett eladtak mindent.
Az első amerikai, rocklandi év gyorsan elmúlt. A ruhagyárban Vermes a szabóskodáson kívül szállítóként, áruátvevőként, villanyszerelőként és asztalosként is dolgozott. Munkaidő után pedig nadrágfelhajtással foglalkoztak. Igen, az első év gyorsan elmúlt, akár egy színes kisfilm. Különben is Amerikában minden olyan, mintha éppen most festették volna be egy reklámfilm forgatásához. Vermes is csak akkor csodálkozott el, amikor az első színes – polaroid – fényképeket küldte Vargának és Újhelyi Györgynek. Yes, mondta magában, a képeket nézegetve. Alig múlt el egy év, és ők is éppen úgy néztek ki, mint a többiek, mintha csak az ő házukat, pázsitcsíkjukat, autójukat, arcukat is átfestették volna. Amikor megvette az autót, azt mondták Vermesnek: mivel Ford-hitele van, most már igazi amerikainak érezheti magát. Yes, mondotta Vermes. Yes.
A második évben történt, hogy Borsos, otthoni házikójuk új gazdája, egyik levelében említést tett a ruhaszárító kötélről. Tulajdonképpen egy vicces megjegyzésről volt szó, pontosabban arról, hogy minden rendben van, minden szépen működik, csupán a ruhaszárító kötél van tele felesleges, kibogozhatatlan csomókkal. Vermes felesége valóban viccnek is vette az egészet. Vermes azonban erős ütést érzett a bal felén: a ruhaszárító kötél! Azonnal írt Borsosnak, hogy tegye dobozba a kötelet, és küldje el, majd ő szépen kicsomózza, és azonnal visszaküldi – a következő nagymosásra már ott lesz, hiszen nincs is olyan nagyon messze ez az Amerika (Maine állam) stb.
Valójában könyörgött Borsosnak. Egy hónap sem múlott el, és az ötméteres ruhaszárító kötél ott volt rocklandi asztalán. Kissé jobban megkopott, kifehéredett, mint gondolta. Egy-két tél, és tönkrement volna. Az utolsó pillanatban mentette meg.
Jól emlékezett még arra a napra, amikor elment a zeneiskola utcájába a köteleshez, hogy ruhaszárító kötelet vásároljon. Egyéves házasok voltak! A köteles és inasai, akiket Vermes már gyerekkorábban is annyira irigyelt kenderszaguk miatt, éppen kint dolgoztak az utcán, állványaik között, akár a hangszeren, úgy feszültek az aranyszínű zsinegek…
A ruhaszárító kötél valóban tele volt felesleges csomókkal. Egyáltalán nem emlékezett rá, mikor és miért csomózták össze ennyire. Otthon sosem tűntek fel neki a csomók.
Titokban, hogy az asszony ne tudja, mert már a kötél kikunyerálása is megbotránkoztatta, egy gyönyörű, lila műanyag kötelet küldött haza Borsosnak.
Vermes estelente kiült az óceán partjára, és egyenként bogozgatta a csomókat – úgy osztotta be, hogy jusson is, maradjon is egész életére. Megnyugodott. A nehéz, sós hullámok néha egészen felcsaptak hozzá a magas sziklapárkányra. A kötél vége, különösen, ha enyhült a szél, beleért az óceánba. Vermes fehér rózsafüzére ilyenkor végtelen, víz alatti kábelnek tűnt, és az otthoni körtefáig kigyózott…
A gyerekek mind intenzívebben sportoltak, és felfedezték az amerikai irodalmat is. Az asszony pedig a szó szoros értelmében beleszeretett az autóba, mind hosszabb túrákat tett. A kanadai határ 200, New York pedig 600 kilométerre van Rocklandtól.
A vállalatban, amelyben otthon dolgozott, és ahol alaptalanul meggyanúsították, megvádolták, változások történtek, és erről a változásról már Vermes is tudott valamit, ugyanis Varga és Újhelyi György leveleikben többször is említést tettek róla. Vermes nem mutatta, hogy örül a változásoknak, pedig hát ezek a változások valamiképpen őt is igazolták, az ő ügyét is tisztázták. Igen, valamiképpen, mivel Vermes nem harcolt az igazáért, nem, mert ahogy abban az időben mondotta, őt nem az igazság szintjén sértették meg, nem, sokkal mélyebben: emberi magházát törték be, s ilyen betört magházzal már nem lehet az igazságért harcolni. Vermest most sem az igazság kérdése foglalkoztatta, jóllehet örült győzelmének, hanem azon tűnődött mind hosszabban, miképpen kerülhetett olyan helyzetbe, hogy valóban nem tudta hirtelen igazolni magát. Azon, hogy hogyan állhattak össze olyan váratlan képletté azok az apró, mellékesnek tűnő dolgok, hogy teljesen megbénították…
Boldog lehetett volna, hiszen nagy megszégyenítése, megalázása mégiscsak jól végződött, igazsága, anélkül, hogy valóban küzdött volna érte, győzött. És künn Amerikában is sokkal jobban sikerült minden, mint más ismerőseinek. Gyerekei és felesége minden jel szerint új életet tudnak kezdeni…
Boldog is volt a maga módján: néha éjszakánként nehéz vasakat emelgetett, reszelt ismét tűvel kivérezett ujjaival, s hajnalonta ismét úgy ugrott ki az ágyból, mintha söprögetni menne – látta a járda minden egyes tégláját mint rózsaszín női, sárga, beteg és szürke halott kezeket. Persze nem ment söprögetni, mert nem is volt járda, nem is volt kocsiút, Amerikában nem is volt kertisöprű. Most már hajnalonta is vette a ruhaszárító kötelet, és kilenc óráig, amikor a gyárba indultak feleségével, kint csomózott az óceán feletti sós kőpárkányon. De kilenc órakor sem vitte vissza a házba, hanem derekára csavarta, s mint egy rongyos, kopasz tarkójú barát, vagy egy agg hippi dolgozott estig a ruhagyárban, rendületlenül.
Kozma Andor: A karthágói harangok
A pápai öreg kollégyiom terme
Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.
Ajkuk néma, mint a faragott képeknek,
Pedig verekedő vad fickók lehetnek:
Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek,
Kemény hideg-vasra valló emlékjelek;
Van, kinek hiányzik félkeze, féllába…
Ilyenek is járnak Pápán iskolába.
Ki históriában kutat világeszmét,
Tudós Bocsor István professzor tart leckét.
Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,
Alig egy féléve még tömlöcre vetve,
Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,
Megint katedrán a hatalmas elme.
Tilalmas részére a honi történet,
Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet.
Ím, beszél is bőven ékesszavú ajka,
Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.
…”S a dicső Karthágó, mondja a professzor,
Végső viadalra keseredett ekkor.
Ezer éves múltját üti vala arcul,
Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul.
Maga dölyfös Róma egyedül ha támad,
Nem győz hős haragján Karthágó hadának.
Barbár Maszinissza, gaz numid szövetség,
Ez pecsételé meg Karthágó elestét.
Ám Karthágó népe a bús végveszélyben
Nagyszerű halálra buzdult föl kevélyen.
A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,
Tódultak alájuk, nőtt a had naponta,
Karthágói férfit asszony ne marasztott,
Hont védeni mentek urak és parasztok,
Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám
Nem kötött le többé, beálltak ezerszám.
S a zsönge diákok az iskola padját
Fegyverért esengve önként odahagyják…
Ó, a boldog ifjak, ép erős legények,
Mint irigylik őket rokkantlábú vének!
S ezek is elmentek, nem sújthatva mással,
Sújtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.
Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat!
Nincs kard? Egyenesre igazítsd kaszádat!
Nincs elég húr íjra, hogy nyilad röpítsed? –
Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed!
Lelkes honleányok örömest lenyírják, –
S szereli aranyhúr a harcosok íját.
De a hadhoz pénz kell, s Karthágónak nincs már,
Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.
Karthágói delnők, híres csodaszépek
Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket,
Smaragdot, rubintot, zafirt, amethisztet,
Napkeleti topázt, díszét minden dísznek –
S most leszedik sorra, ami rajtuk drága,
S közkincsül teszik le honuk oltárára.
Ó szent hazafiság magasztos tűz-láza!
Az egész Karthágót felgyújtja, felrázza.
Mindent a hazáért!… S kiki egyetértett:
Sem isten, sem ember, – első a közérdek!
Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek,
És a harangokból ágyúkat öntöttek!…”
Mily prelekció ez? Úgy zeng, mint az égbolt…
Eszmél a professzor, elhallgat, – elég volt.
Hogy is volt? – Karthágó, harangok és ágyú…
Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!
S mégis: a teremben nem mosolyog senki,
Csönd van… tüzes arcok… s könnyezik mindenki.
Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán
Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.
Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:
„S Karthágó – elesett.”