Vers: Ady Endre: A föl-földobott kő. Próza: Zrínyi Miklós: A török áfium ellen való orvosság
Ady magyarsága az egyik legnagyobb szellemi kincsünk: az igazi hazafiság felülmúlhatatlanul szép és fájdalmas megfogalmazása. Egyesül benne az eleve elrendelt, az aggódó és az ostorozó hazaszeretet. Rejtély, miért maradt ki az új Nemzeti Alaptantervből… Itt közrebocsátott verse: Intés az őrzőkhöz… Zrínyi Miklós politikai röpirata (1663) a barokk próza remeke, egyúttal a kor legjobb magyar politikusának és hadvezérének ma is tanulságos intelme kortársaihoz. Világos helyzetértékelés, majd a teendők kijelölése: csak a cselekvő hazaszeretet, egy önálló magyar hadsereg mentheti meg a hazát. Ady verse és a röpirat néhány szép részlete a Teljes bejegyzésre kattintva olvasható el, Zrínyi művének teljes szövege itt található:
https://mek.oszk.hu/06100/06115/html/gmzrinyi0002.html
Ady Endre: A föl-földobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
Zrínyi Miklós: A török áfium ellen való orvosság
(részletek)
Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul* és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professiom [hivatásom] a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz!
Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk, és ugy vessünk számot, hogy minékünk magunknak. Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, aki a mi kedvünkért örömest szerencséltesse a maga békességes voltát a mi veszedelmünkkel. A vizben haló embertül fél a hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával. (…)
Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est. [Itt győznötök, vagy halnotok kell.]
De miért kelljen elvesznünk avagy kétségben esnünk, mig csontjainkban velő, ereinkben vér, mig Isten mennyországban az mi bizodalmunk lehet, mig karunkban kopját, markunkban szablyát szorithatunk? Avagy különb compositióból [anyagból] vagyon-e az mi ellenségünk felépitve? vagy nem azoktul a vitéz magyaroktul származtunk-e mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányokat kergettek? Nincsen-e Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni? (…)
Boldog Isten, hiszen nagy vilitas ez; s mi vagyunk a magyarok? mi magyarok? De bár azoknak ne mondjuk magunkat. Ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélyt elvesztjük, ne is hadakozzunk bár azután, hanem avagy most avagy sohasem; fussunk ki az országbul, ha eztet resteljük. Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá.