Vers: Karinthy Frigyes: „Struggle for life”. Kispróza: Kóbor Tamás: Borbála kutyája
A „Struggle for life” (jelentése: küzdelem a létért) önmegszólító vers; a beszélő belső vitáját jeleníti meg, aki alulmaradt a létért folyó küzdelemben. A csattanó groteszk következtetése érzékelteti: értelmetlen az élet, ha önző módon mindig csak az érdekeinket hajszoljuk.
Kóbor Tamás (1867-1942) nagy hatású újságíró volt, a zsidók asszimilációjának egyik apostola. Szépíróként főleg a városi kisemberrel foglalkozott. Egyik legszebb novellája a Borbála kutyája, amely a „leghűségesebb állat” választásával érzékelteti az önzés hatalmát, a kisember kiszolgáltatottságát.
Karinthy Frigyes: „Struggle for life”
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint –
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.
Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el –
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.
Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton –
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.
Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.
Kóbor Tamás: Borbála kutyája
A vén cseléd szomorúan baktatott a lépcsőn. Durva kötélen egy kis kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig foxterrier, különös vegyülete a kutyaszépségnek és alávalóságnak.
– Úgy, úgy csak dörgölőddzél hozzám – motyogta hozzá Borbála -, tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát miért nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal több bajt csinál, mint a kutya. Mármost mi lesz? De nem hagylak el, ne félj semmit, kis kutyám, majd viszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó krajcáromból.
A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gondtalanul virgonckodott az öregasszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan, mint a gyerek. Gondot csinál, de ő maga nem tudja, mi a gond.
Borbála fakó kendőjébe gyűrte piszkos szürke haját. Barázdás, háromszögletű arcán végigcsorgott a könny, és gyámoltalanul megállt a nagy bérház kapujában.
– Nem használ semmit – motyogta a kutyának -, akár visszamegyek a régi szerzőhöz, akár újhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek, s a vége mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.
Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védence kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amúgy is olyan szomorú az élet, s a mészároskutya nagyon jómódúnak látszott.
– Szegények vagyunk mi az ilyesmihez – korholta Borbála -, azt se tudod, lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy ilyen könnyelmű kiskutyával.
De midőn ez virgonc hízelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arcát, fölkapta a karjaiba, és sírva és nevetve ölelte magához:
– Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörűségem, ne félj semmit, a jó Isten nem hagyja el, akik szeretik egymást.
És ormótlan nagy, hasadt félcipőjével elszántan csoszogott az utcákon végig, ölében a kutyával, aki lenyalta pergő könnyeit. Nincs a jó Istennek más teremtése, aki a Borbála ványadt, háromszögletű bagolyarcát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.
A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.
– Most eredj le – szólt komoran a kutyához -, és ha kinevetnek, ne törödj vele.
– A kutyás Borbála! – sivalkodtak a lebzselő konyhahölgyek, és körülfogták őket. – Bodri, psz, psz, kell cukor, Bodri? Hát mi lesz, Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?
– A nagyságák – véli egy kirizsporozott szobamacska – még látogatóba se tűrik az ismerőst, nemhogy a házukba fogadják.
Borbála tűrte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki a gúny jutott, de Bodrinak jó dolga volt, kapott cukrot, kenyeret, sőt még egy kis szalámihéjat is, melyre morogva vetette rá magát.
– Legjobb lenne – szólt mérgesen a kifutó -, ha a pecér elvenné a dögöt, legalább helybe állhatna.
– Jézus Mária! – sikoltott Borbála. – Nem hagyom én, inkább térden csúszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.
– Márpedig amíg a kutyához tart, addig nem kap helyet.
Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó az Isten!
2
Hát jó is volt. Megint csak megkisérlették, megint csak elvitte egy kifutó egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt rajta, és az előszoba tele volt aggatva koszorúkkal, szalagokkal, mint halottak napján a virágos bolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni, főzni, nagymosást végezni, a súrolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a vasalást is, ha
ez a fő, mert tud ő ám úgy vasalni, mint a pucerájban. Hanem megremegett a szíve, mikor a nagysága mondta:
– Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide magához senkinek sem szabad járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?
Borbála elszontyolodott, a könny is végigpotyogott az arcán.
– De bizony van – motyogta, és már fordult is az ajtónak.
– Nem szégyelli magát! – kiáltotta a nagysága, de aztán elkacagta magát.
– Ó, kérem – szólt közbe a kifutó -, félreérteni tetszik, egy kutyát szedett föl egyszer az utcán, és attól nem tud megválni. Pedig tessék elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten, s a kutyája sem csinál semmi bajt.
A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor megértette, hogy szegény asszony inkább koplal, semhogy pártfogoltját elhagyja, nagyon meg volt hatva.
– Hát jól van – szólt -, fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá tanítani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne ugasson, ha valaki jön.
Borbála szegény térdre esett, úgy csókolgatta a nagysága kezét és török ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan okos, mint az ember, meg sem fog az mukkanni, és aztán tiszta is, a nagysága tudni sem fogja, hogy kutya van a háznál.
– Hát hol van az a csodakutya? Hadd lássam – kiváncsiskodott a nagysága, aki már igen jót mulatott ezen az eseten.
– A gangon van a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha ki lesz majd kefélve, szép állat is lesz.
Behozta a gangról, s Bodri fiatal kutya módjára, farkcsóválva, egyenesen a török ruhának tartott, s kezdett a szélével játszani.
– Milyen hercig! – sikongott a nagysága. – Hiszen ez nagyon kedves állat, jaj, be örülök neki! Tudja Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája nincs? Hisz így elviszi a sintér? Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.
A vén Borbála megint térdre hullott az aranyos nagysága előtt, s megeredt a szeme boldogságos könnye.
– Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.
– Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?
– Tud – mondja mély meggyőződéssel Borbála. Mikor rátaláltam, és éhesen, fázva nyöszörgött az utcán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát csak úgy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó Isten, mondtam neki, de a jó Isten a kutyáját sem hagyja el. Én fölvettem s magammal vittem, s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát ott hagytam a helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz, Bodri.
S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya a hátsó lábára ült, s a fejével bólogatott mindaddig, míg Borbála áment nem mondott.
– Egy kutyáért – csodálkozott a nagysága – otthagyta a helyét, és azóta sem kapott másikat, hisz ezt gyerekért sem teszi meg más. Nagyon derék asszony maga, Borbála, ne féljen semmit, amíg jól viseli magát, a kutyájának is jó dolga lesz.
3
Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt és súrolt. Reggelikészítés után a piacra ment Bodrival, aki csak úgy feszített szájkosarában és márkájával, s szinte szeretett volna kutyapecérrel találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig boldogan, és Bodrinak igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, hanem a nagysága, aki, ha a színháznál nem volt dolga, s vendégei sem voltak, órák hosszat a szalonjában tartogatta, és játszogatott vele. Nagyokat mulatott a kis állat virgoncságán, s mindenféle huncutságra tanította, hogy szegény Borbála csak úgy hízott, milyen okos az ő kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a belső szoba ajtaján kaparászott, szívesebben volt a szalonban, mint a cselédszobában.
– Azért ne hordd fenn az orrodat – korholta Borbála -, mégiscsak szegény kutya vagy, és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a jó életnek, s mehetünk megint ázni-fázni az utcára.
Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel, és azzal sem törődött, mikor Borbála szemére vetette gőgjét.
– Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a nagyságánál vagy, tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol, s én a te cseléded vagyok? Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan úri sorban.
Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem tetszett Borbálának.
– Megkövetem a nagyságát – szólt – , ne tessen ezt a kutyát úgy elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégiscsak szegény kutya az istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.
– Menjen a dolgára – szólt mérgesen a nagysága -, és ne törődjék a kutyával. Úgy tartom, ahogy nekem tetszik.
Borbála nem mert szólani, de este megint a szívére kötötte Bodrinak, hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás, és benne lesznek a nyomorba. A nagysága az utóbbi időben már nem is olyan, mint azelőtt volt.
Bodri az ifjúság könnyelműségével, a tisztelet minden megadásával végighallgatta az oktatást, de csak olyan szemtelen meghittséggel ugrott a nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És a nagysága meggyúrta finom kezével, és a paplanába burkolta. Ettől még el is lustult a kutya, s sehogy sem tetszett neki éjszaka a kuckóban való alvás.
A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat szidta, kergette, korholta a szegény cselédet, aki akárhogy iparkodott, nem tudott a nagysága ízlése szerint főzni. Végre is bekövetkezett, amit már előre látott, a nagysága fölmondott neki.
– Ugye, megmondtam? – panaszkodott Bodrinak. – Van egy kis pénzecském, ne félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az úri módnak vége, és ha megint oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás is.
Bodrit azonban a küszöbön lévő nyomor sem tette komolyabbá, sőt még jobban húzódott a nagyságához, aki vele szemben úgy viselkedett, mintha nem is mondott volna föl neki.
Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes holmiját, és beállított a nagyságához:
– Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.
A nagysága ekkor fölpattant:
– Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is csavarogni? No ilyet: a kutyáját megkedvelteti velem, hogy nem is tudok nélküle élni, s most elvinné.
Borbála magánkívül kiáltotta:
– A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel keservesen, én dolgoztam érte, engem szeret a legjobban, nem hagyom itt.
– Én váltottam neki márkát, az én nevemre van írva, s ha mindjárt nem takarodik, rendőrt hívatok.
Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem védheti meg a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát. Fél szemmel intett Bodrinak, aki megértette, s mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen iramodással kint termett a folyosón.
– Bodri, Bodri! – kiáltotta a nagysága, de már késő volt, az öreg Borbála már kint volt szintén, és diadalmasan szaladt a kutyája után.
– Te édes, hűséges, drága fiacskám, te, nem hagytad el vén anyádat, mindig mondtam, hogy te hű, becsületes kutya vagy, ödafönt tejbe-vajba fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.
S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi kvártélyát, ahol szívesen látták, mivel megmondta, hogy helyben volt, és van pénze. Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan környezet, s csak nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott, s mikor esteledett, kínosan szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz, és kaparászott rajta.
– Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám – magyarázta neki Borbála -, de azért ezentúl is imádkozunk a nagyságáért, mert jó volt hozzánk.
Másnap reggel az első ajtónyílásra Bodri kiiramodott, és nem jött többé vissza.