Tóth Krisztina: Tolltartó, Falkavezér, Tímár Zsófi muskátlija
Tóth Krisztina: Tolltartó
Az indigókék iskolaköpenyek és indigókékbe csomagolt füzetek és könyvek korában voltam gyerek. A hatalmas iskolaépületet mindig betöltötte az ebédlőből felszivárgó főzelékszag, ami elkeveredett a tornaterem pállott gyerektest- és tornacipőgumi-szagával. A földszinti visszhangos, neonfényes hodály egyébként óriási mérete ellenére se tudta kiszolgálni az ide járó több száz diákot: ha egyszerre több osztálynak volt testnevelésórája, az egyik csapat mindig lépcsőzött. Az épület jobb oldalán libasorban futva felmentünk a másodikra, majd a széles és hosszú összekötő folyosón átszaladtunk a hátsó lépcsőhöz, és a baloldalon ismét le. Aztán újra. Hatszor, hétszer, nyolcszor, kilencszer, amíg a dupla tornaóra véget nem ért, amíg az egykedvűen futó szürke műkőlépcső fokai csípős izzadtságtól elhomályosuló szemük előtt össze nem futottak egyetlen végtelen mozgólépcsővé. A köröket az újra és újra feltűnő minták és kopások jelezték, hat, hét, nyolc, kilenc, hatodszorra látom a hasadékot, hetedszer jön a levált sarkú fok, nyolcadszor a kutyafej, kilencedszer a bölcsőforma kiöblösödés. A felső emeleten a hátsó lépcső előtt megtorpanva mindenki pihenhetett pár másodpercet, sípolva fújtattak még a legjobb futók is, a tizedik körnél pedig már senki se simogatta meg Nógrádi Sándor bronzfejének kifényesedett búbját, ami egyébként olyannyira kézre esett a fordulóban.
A végén felsorakoztunk az udvaron, osztály vigyázz. Kivörösödött combok, szederjesre pirult arcok, lecsúszott zoknik. A lányok az oldalukat fogták, a fiúk káromkodtak, a Gulyás a betonra köpött. Igazodj, egy vonalba sorolódott a cipők gumiorra a két nagy gesztenyefa között. Egészségetekre. Pihenj, oszolj.
A jobb oldali, ebédlő felé eső fa gyökerei felnyomták a burkolatot, a repedésekben megtelepedett pár szál fű, szünetben azzal piszkálgattam a hangyákat. Itt esett el tavaly a Rudas. Fogóztunk, rohangáltunk a méteres törzs körül, aztán én átfutottam a túlsó oldalra, ahol a magas téglafal fölött a szomszéd bérház gangjára lehetett látni. Rudas Roland kibukkant a fa mögül, ruháját gyerekkezek próbálták elérni, de ő meglódult, és hirtelen kanyarral irányt akart váltani, amikor egyensúlyát vesztve végigvágódott a földön. Rögtön felállt, hátranézett, és közben mintha nevetett volna, szétnyílt a szája, de aztán messziről is látható volt, ahogy hirtelen elönti az arcát a vér. Döbbenten bámultam, egyre többen gyűltek köré, papír zsebkendőt nyújtottak neki, ő meg a száját fogva hajlongott: úgy figyeltem a zsibongó jelenetet, mint valami lassított némafilmet, amelynek valami véletlen folytán az összes szereplőjét ismerem. A letört fog helyére később egy nagy, sárgás, gyerekfogaihoz egyáltalán nem illő korona került. Amikor huszonöt évvel később felnőttként összetalálkoztam vele, fürkészve kerestem az arcában a gyerekkorunkból ismerős disszonanciát, hiányzott az aránytalan és fénytelen fog, ami a balesettől kezdve hozzátartozott a mosolyához.
Ki lökte el a Rudast?, kérdezte Vera néni. Hirtelen elcsöndesedtünk, húsz megszeppent gyerek bámult egymásra, hogy akkor most mi lesz. Rudas fölemelte vértől és könnytől maszatos arcát, végignézett rajtunk, tűnődött, ide-oda ugrált a tekintete, mint máskor a két szemközti kőfal között pattogó bőrfoci. Álltunk körben, a tekintet még mindig bizonytalanul hintázott a fejek felett, aztán megállapodott rajtam. Hosszú, kitartott pillanat volt, farkasszemet néztünk az üres levegőn át, és közben nem éreztem semmit, hacsak azt nem, hogy vannak történetek és közben van sors, s hogy ennek a bizonyos sorsnak olykor semmi köze sincs magukhoz a történetekhez, hogy a sorsnak saját történetei vannak és saját ideje, s hogy ez az idő megállt, csak a szívem dobog erősen, már nem a futástól, nem, inkább attól a valamitől, amit az előbb sorsnak neveztem, de amit akkor még sehogyan, inkább csak afféle sejtelem volt, megérzés, amely nem engedte se lesütni, se elkapni a szemem az alatt az órákig tartó pillanat alatt. Aztán a fehér gyerekkar váratlanul a levegőbe emelkedett és a kéz rám mutatott. A nevemet hallottam, azt a nevet, amire általában fel kellett állnom a padból, ki kellett lépnem, és a névhez tartozó test hangján meg kellett szólalnom: jelen. Ez hát a jelen, ez a valószínűtlenül tág udvar a gesztenyefákkal és a levegőn át rám mutató kézzel, a név pedig immár örökre és megváltoztathatatlanul azt a személyt fogja jelölni, aki a Rudas Rolandot fellökte, aki hallgatott makacsul és egyre csak a szétfutó gyökereket nézte, mert sose tudta elképzelni, amit biológiaórán tanultak, hogy a felszín alatt a fáknak ugyanakkora gyökerük van, mint maga a korona. Sose tudta elképzeli ezt a tükörvilágot, hogy a kártyalapok szimmetriája szerint hogyan terül szét a föld alatti ágbogas televény, a férgektől és hemzsegő lárvákkal teli túlvilági árnyéklomb. A névhez tartozó test később is hallgatott, a tanári kérdésekre megátalkodott csönddel és rezzenéstelen, üres tekintettel válaszolt, a nevét pedig olyan rendetlenül és feledékenyen kezdte viselni, mint a kardigánt és tornazsákot, amelyeket minduntalan ottfelejtett valahol. Szereplője lett annak az iskolaudvaron látott fura filmnek, amelyet az Én látott, amelyben Ő bűnösnek találtatott, s amelyet immár nekem, a névnek kellett folytatnom az egyformán indigókék napok során át.
Énekórán a hozzám tartozó nevet énekelni kellett. Röhejesnek és megalázónak találtam, semmi hangom nem volt, de elénekeltem, ha szólítottak. Márpedig szólítottak, a Szilágyi után én következtem. A padon egyvonalban feküdt egymáson az Ötfokú zene és a Háromszázharminchárom olvasógyakorlat. Ma énekkari próba lesz, jelentette be Laci bácsi, mind a három osztály itt marad. Lemegyünk a tornaterembe.
A holmiját mindenki odafent hagyta, bezsúfolódtunk odalent az ugrózsámolyok és összetekert gumiszőnyegek közé. Hangoskodtunk, vártunk, voltak, akik elkezdtek a bordásfalra mászni, valahonnan előkerült egy medicinlabda is. Készülnünk kellett az év végi műsorra, a kerületi iskolák közül minket ért az a megtiszteltetés, hogy műsort adhattunk a Vörös Csillag moziban a kitüntetések kiosztása előtt. Osztály vigyázz. Sorakozó. Itt nem lehet próbálni, mégiscsak visszamegyünk a fönti terembe, majd behozunk a többi osztályból székeket.
Leültem fönt az egyik hátsó padba. Tömeg volt, negyedóra is beletelt, amíg mindenki becsoszogott a székével és helyet talált. Feri bácsi a nyitott ajtó előtt sustorgott, mellette állt Magdi néni, a másik énektanár, meg a Janák Kinga a céből. Valamiért nem jöttek be. A Kingát mindenki ismerte, az apukája híres ember volt, politikus. Sokszor eljött az iskolánkba, az igazgató nénivel együtt koszorúztak, a Kingának pedig csupa olyan holmija volt, ami nálunk az ában is csak keveseknek. Volt például kijelzős karórája, illatos radírja, színes műanyag füzetborítói, amiket az apukája hozott külföldről. És volt mágneses tolltartója, ami nálunk csak a Mártának. A mágneses tolltartó híre egyébként előbb ért el hozzánk, mint maga a tolltartó, és én valamiért azt képzeltem, hogy az ilyen tolltartóba mágnessel kell berakni a ceruzákat. De nem: a mágneses tolltartó egy műanyag dobozka volt, aminek a fedelét kis mágnessel lehetett rögzíteni. Belül apró fakkok voltak, külön a tollnak, külön a ceruzának és a radírnak. A fényes műanyagon felül egy kép volt, a Mártién egy sárga kacsa, a Janák Kingáén pedig Walt Disney Hófehérkéje a törpékkel. Ez lehetetlenül szép volt, elképzelhetetlenül, pazarul elegáns. És ahogyan szünetben elpakolta a cuccait: amikor az ő termükbe mentünk, egy hanyag mozdulattal betette a tollat és rákattintotta a tolltartóra a fedelet, mint a nagyon elegáns felnőtt nők, akik végtelen bájjal helyezik napszemüvegüket vissza a kis piros műbőrtokba. Rózsaszín papírzsebkendő-tartója is volt, mindig abból vette elő a papírzsepit, és persze szőlőzsírja, amivel szünetben zsebtükörben rúzsozta a száját.
Mért nem jönnek már. Feri bácsi benézett, az arca komoly volt. Aztán bejöttek libasorban, a Kinga a két tanár között, kezében a táskája. Megálltak elöl, végignéztek a három osztályon, a vigyázz után pedig állva kellett maradnunk.
Hogy nagyon komoly dolog történt. Ami mindnyájunkat érint, sajnos. Hogy szomorú dolog ez, de közösen kell megbeszélnünk, hiszen ez a három ötödikes osztály volt csak itt, amikor levonultunk a tornaterembe. A Janák Kingának ugyanis eltűnt a tolltartója. Ellopták.
Na, a próbának annyi. Ültünk némán a teremben, Feri bácsi végeláthatatlan ritmusban járt fel-alá, és közben magyarázott. A bűnös itt ül közöttünk. Ha bevallja, amit tett, számíthat a többiek megértésére és bocsánatára. Mindnyájunknak vannak gyenge pillanatai, de kellő önfegyelemmel, önkritikával és a közösségbe vetett bizalommal ezek a kísértések legyőzhetők. Mindnyájan hibázhatunk, a gyöngeség önmagában még nem megbocsáthatatlan, ha azonban további hazugsággal tetézzük a becstelenséget, örökre eljátszhatjuk pajtásaink és tanáraink bizalmát. Hogy ő lehetőséget adhatna a bűnösnek, hogy miután hazamegyünk, a tanári asztalra tegye vissza a tolltartót, de éppen azt a lehetőséget szeretné felkínálni a tolvajnak, hogy a közösségtől nyerjen bűnbocsánatot és mindnyájunk előtt gyakoroljon önkritikát. Addig innen haza nem megyünk, mondta Feri bácsi, amíg a tolltartó meg nem kerül.
Az énekkari próba elmaradt, ültünk a csukott ablakok mögött. Egy pisszenést ne halljak. Melyik volt az. Nekem van időm, én már ebédeltem. Közben elmúlt egy óra, az ebédlőben ott álltak a műanyagkancsók és a hűlő leves, mi pedig hátra tett kézzel ültünk a teremben, és közben kétszer is kicsöngettek. Helyes, mondta Feri bácsi, ha ezt akarjátok, ám legyen. Ha valaki tudja, hogy ki a bűnös és fedezi, az maga is bűnt követ el, és méltó a közösség megvetésére.
Én ráérek. Ma egyébként mákos tészta volt, biztosan nem szeretitek. A hatodikosok kint vannak az udvaron, ti is lemehetnétek focizni, ha végre észre térnétek. Ne firkálgass, mert letöröm a kezed. Töltőceruza? Na ezt most szépen elteszem, majd bizonyítványosztás után visszakapod.
Nos, van valakinek ötlete?
A Janák Kinga hátul ült, ő is meg volt szeppenve, láthatólag bánta már az egész tolltartóügyet. A teremben fülledt volt a levegő, izzadtunk, egyre többen kéredzkedtek ki pisilni, Feri bácsi az órájával mérte, hogy két perc alatt visszaér-e az illető. Táncoltak a csillogó porszemek a levegőben, nézegettem a kezemet, a firkákat a padon, a keresztszemes hímzést a függönyön, a sápadtan futó, kevés levelű pletykát a foltos cserépben. Dőlt be a májusi forró fény az ablakokon, a túloldali udvar zsongása és az utca zaja összekeveredett a fejfájdítóan hosszú benti csenddel, elviselhetetlen volt a kovácsoltvas virágtartó, a lemezjátszóállvány, a fekete tábla, elviselhetetlenek voltak a padlón a linóleum félméterenként ismétlődő zöld, amorf figurái, elviselhetetlen volt a jelen, a jövő, a múlt, elénekelt nevem a füzetek vignettáján, elviselhetetlen volt a levegőtlen émelygés, a zacskóba fülledt tízóraik és a verejtéktől átitatott nejlonköpenyek szaga, a nyolcvan gyerek lélegzetétől súlyos, krétaporos, meleg levegő.
Utoljára kérdezem, mondta Feri bácsi, és az órájára pillantott.
Nem tudtam, hány óra lehet, de azt valahogy megsejtettem, hogy az idő megállt, hogy soha többé nem lehet visszaforgatni a perceket, hogy valami titokzatos erő az örök jelen terébe zárt bennünket, és ha mindez nem is fogalmazódott meg akkor ilyen világosan egyre elnehezülő fejemben, annyit azért megsejtettem, hogy a hozzám tartozó név erő, amely véget vethetne ennek a kimerevített pillanatnak, hogy az események nagyobb láncolatában elvész a személy jelentősége, hogy aki bűnös, az bűnösnek született, cselekedeteit tekintve szabad hát, mert bármit tesz is, a történetek térképen mindig egyazon úton halad úgyis. Hogy akár én is lehettem volna, ki tudja. Hogy talán valamikor, egy másik történetben, én voltam az.
Hosszú pillanatnak tűnt, ahogy felállt a hozzám tartozó idegen test a padban, megvárta, amíg minden szem rászegeződik, majd idegen hangomon kimondta, hogy végre véget érjen a levegőtlen jelen, és hazamehessünk:
Én voltam az.
Tóth Krisztina: Falkavezér
Másodjára, mondtam az asszonynak, már olyan kutyát veszünk, amelyik nem ugrál át a kerítésen. Elsőre rosszul választottunk. Van ilyen. Nem tudtuk, hogy a menhelyi kutyák mind idegbetegek, mindnek van valami lelki baja. Az egyik behúzott farokkal menekül, a másik meg a gazdájára támad. Vagy elszökdösik, mint a miénk csinálta. Pedig még ez tűnt a legnormálisabbnak, és elég nagy testű is volt. Mindenképp olyat akartunk, mert ahol nagy testű kutya van, oda nem jönnek be, az eleve egy olyan visszatartó erő, vizuálisan is. Érted. Szóval ez a keverék elég normálisnak látszott, csak később, itthon derült ki, hogy gond van vele. Mindjárt első héten háromszor meglépett, kocsival keringtünk a sáros mellékutcákban, hogy megtaláljuk. Szerintem rajtunk röhögött az egész környék, még jó, hogy hangosbeszélőt nem dugtunk ki az ablakon. Amikor meglett, nagyon megvertem, de nem használt az se. Csak a fiam tudott vele szót érteni, rá hallgatott valamennyire. Odaült mellé a gyerek a kőszegélyre, és dünnyögött bele a fülébe. Kajla füle volt egyébként, láttam már a menhelyen is, de persze megdumáltak, hogy csak azért lóg így neki, mert még félig kölyök. Lófaszt, kajla volt az, csak akkor még nem értettem hozzá. Látszott, ahogy a gyerek dumált neki, hogy a kutya érti, mert nem volt buta állat egyébként. De amikor harmadszor is megszökött, elegem lett. A feleségem kitalálta, hogy csináltassunk magasabb kerítést, azon nem bír majd átugrani. Semmi baja a kerítésnek, feleltem, nem fogom szétbarmolni csak azért, mert hülye a kutya. Éjszaka betettem a csomagtartóba, elvittem jó messzire az erdő mellé, és kiraktam. Onnan tuti, hogy nem jön vissza, legalább húsz kilométert kéne futnia. Na, mondtam neki, itt ugráljál, bazdmeg, nem fogsz te nekem az agyamra menni. Jó dolgod lett volna,de nem becsülted meg magad, hát így jártál.
A gyerek reggel nagyon kereste, telekiabálta pizsamában a kertet. Mondtuk neki, hogy megint megszökött a Buksi, nem megyünk utána. Majd visszajön, ha akar valamit. Azóta ide-oda buszozik a környéken. Erősködik, hogy egyszer látta is a gyógyszertárnál, de mire sikerült jeleznie és leszállni, már nem volt sehol. Nem akartam mondani neki, hogy ébredjen már fel, biztos nem az volt: hadd higgye csak, hogy a miénket látta. Nem is tudom egyébként, mért hívtuk Buksinak. Ez a név jutott eszembe. Gyerekkoromban az utcánkban volt egy Buksi, egy olyan kis fekete korcs. De az nem szökdösött, csak ugatott.
Eltelt pár hét, és akkor azt gondoltam, nem kockáztatok többet, veszek valami tenyésztőtől egy rendes kutyát. Nem baj, ha drága, csak normális legyen. Harci kutyát nem akartunk, az olyan prosztó dolog. A szomszéd tavaly vett egyet, visszavágatta a fülét is, hogy még ijesztőbb legyen. Hát, mit mondjak. Pár éve még nagy divat volt staffit meg pitbullt tartani, mostanra lefutott ez is, csak a cigány stricik nyomulnak ilyen széles pofájú dögökkel. Nekem amúgy fazonra se nagyon jönnek be, rövid a lábuk. Másodszorra már nagyon körbejártuk a témát, kérdezősködtünk, és úgy döntöttünk, legyen német juhász. A németek azért tudnak valamit, nem véletlen, hogy a táborokatis ilyen kutyákkal őriztették. Jó, ennek is van fajtára jellemző hibája, állítólag egy idő után tönkremennek a csípőízületei, de hát ez van. Kocsit se örökre vesz az ember, tíz évnél tovább az se tart, de egy BMW azért nem Suzuki. És tíz év az sok idő, a fiatalabb kutyákkal meg, azt mondják, nem szokott gond lenni. Az biztos, hogy ha bejön ide valaki, azt szétkapja. Nem kölyköt hoztunk, hogy ne ásson meg rágjon összevissza, hanem egy kifejlett kant, hatvanötös marmagassággal.Tavaly itt is próbálkoztak a betörők, pedig be volt riasztva. A kertbe bejutottak azért, elvittek pár szerszámot, meg a gyerek empénégy lejátszóját, amit kint felejtett a medencénél. Hányszor téptem a szám, hogy ne tegye le, vizes lesz. Mindene megvan, az a baj. Elvitték a Fiskars ágvágómat is. Mi addig bent aludtunk, gondolhatod. A szomszéd is akkor vette magának azt a kurva kutyát, mert hiába, hogy nála is van riasztó, azértcsak körbenéztek ott is. Megfújták a lakókocsi alkatrészeit. Szerintem azt se tudták, mi az, csak vitték, amit találtak.
A szomszéd három évvel ezelőtt hozatott magának egy lakóautót, azóta azt egészítgeti ki mindenféle alkatrésszel. Amint kisüt a nap, kint buherál az udvaron, szerintem hamarosan ki is költözik a házból, és a lakókocsiba hordatja majd ki az asszonnyal a kaját. Nem rossz egyébként belülről, egyszer áthívott, megmutatta. Mármint a lakókocsi, ne vigyorogjál. Emlékszem, gyerekkoromban láttam először ilyet, amikor a város határában cirkuszosok táboroztak. Nagyon tetszett nekem, ahogy viszik a lakásukat, mint a csiga, be is kukucskáltam néhány ablakon. Azok rozsdás, zsúfolt, mindenféle ronggyal teletömött kis odúk voltak, de a szomszédé egész lakályos. Van benne rendes kis konyhapult, még fotelt is tett be, lehet tévézni. Kulturáltan van előadva az egész. Két ágy, plusz felül még két lehajtható, mint a couchettes vonatokon. Olyannal utaztunk a velencei karneválra. Négy ember simán elfér benne. Kissrác koromban volt ilyen játék utánfutós lakókocsim, akkor is mindig elképzeltem, hogy majd gurulok vele ide-oda a világban, aztán megállok a tengerparton, meg minden. A feleségemnek is tetszett, mondta is, hogy vegyünk mi is egyet, de most, hogy a szomszédnak már van, nem lehet. Az olyan lenne, mintha meg akarnánk mutatni, hogy nekünk is telik rá. Sokkal jobban illene hozzánk az egész cucc, a szomszéd nem is szereti a természetet. Tavaly kiszáradt az összes tujája, mert nem locsolt. Elég nagy tahó, hiába van pénze. Abból is látszik, hogy mekkora bunkó, hogy milyen kutyát választott.
Vendéglátós, állítólag több étterme is van. Eredetileg pincér volt, lúdtalpas pincér. Nem azt mondom, hogy én olyan nagyra vagyok a szakmámmal, de ahhoz azért kell valami szakértelem meg ész is. A pincérnek mihez kell ész? Maximum ahhoz, hogy ne másik asztalhoz vigye ki a kaját, meg hogy vastagon számoljon. Mert az a két étterem nem a borravalóból jött össze, azt nekem senki se mondja, hogy abból. Az Andi, ő a feleségem, azt hajtogatja, hogy ne legyek már előítéletes, nem lehet akkora bunkó ez a Zoli, egyetemre járatja a gyerekét. Be ne szarjak. Ma már mindenki járathatja egyetemre a gyerekét, még akkor is, ha komplett fogyi a kicsi: az a lényeg, hova fizeti be apuci. Van egy haver, na, annak a lánya sík hülye, jó, nem fogyi, de mondjuk, határeset, és kommunikáció szakra jár. Kommunikálni tanul, érted. Így megy ez. Ha van lóvéd mindjárt okosabb a gyereked is. Az ténykérdés, hogy a lakóautó jól néz ki. Ha elköltözünk innen valami jobb helyre, majd én is veszek egyet. Meg elősátrat is, ahová ki lehet rakni széket, asztalt, mintha teraszon üldögélnél. Nem kell sok, öt-tíz év, szerzünk valami jobb irányítószámot. Lehet, hogy hamarabb is.
A német juhász különben jól bevált, nem járta össze a kertet, és nem is ugatott folyton, mert attól azért kicsit féltünk, hogy éjjelente majd felébreszt minket. Nem ébresztett, csak akkor ugatott, amikor elment valaki a kerítés elôtt, de akkor aztán, mint a veszett. Tette a dolgát, nem volt gond. A fiam megtanította mindenfélére, hülyeségekre is, hogy hozza vissza a labdát, meg emelje fel a lábát, így. Leült mellé, ölelgette, beszélt hozzá. Mondtam is a feleségemnek, hogy kicsit furcsa nekem ez a gyerek, nehogy buzi legyen. Focizni se szeret, csak biciklizni, és ahogy jár, az se frankó. Befele tartja a lábfejét. Hogy lehet úgy járni? Néha mintha nem is az én fiam lenne, komolyan. Na jó, nem úgy értem, mert tudom, hogy az enyém, és így arcra hasonlít is, de van benne valami férfiatlan. Még csak most kezd kamaszodni, most kell szorosan fogni, nehogy kijöjjön rajta a buziság.
Esténként mindig elment a kutyával, futtatta. Újabban már reggel is, inkább felkelt hatkor, pedig régen hétkor alig tudtuk felébreszteni. Azt vette a fejébe, hogy megkeresi azt a másikat is. Még hirdetést is feladott a neten, feltöltötte a Buksi képét a telefonjáról. Na, még az kellett volna nekem, hogy visszahozzák ide. Mondjuk, a német juhász rögtön szétkapta volna, az biztos, mert már úgy tekintett az egész kertre, mint a sajátterületére, rám meg, mint a falkavezérre. Ellettünk volna vele sokáig, egész addig, amíg nem üt ki rajta az a csípőízületi baj, amirôl beszéltem. Ment volna minden rendben, ha nincs a köcsög szomszédom.
Tegnap reggel állt ki éppen a kertjéből, Lanciája van, nem egy nagy durranás, kinyitotta a távirányítóval a kaput. A fiam jött haza a biciklivel, pórázon futtatta magamellett a Rexet. Megálltak a kapu előtt, a gyerek a kulcsát kereste, a szomszéd rohadt kutyája pedig egyszer csak ott termett előttük. Eleinte nem volt semmi, csak nézték egymást, ahogy a kerítésen át szokták, felhúzott ínnyel. Aztán a szomszédé, a Géró vicsorogni kezdett, és lassan, így oldalazva közelebb jött. A fiam közben kinyitotta a kaput, rángatta be a miénket, és ordítottam én is, hogy befelé. A szomszéd is szólhatott volna az övének, de csak állt ott, mint fasz a meleg vízben. Hívd már be a kutyádat, mondtam neki, mert kiszalad az útra. Erre füttyentett neki, de a Géró le se szarta, igaz, a Rex se fogadott szót, lecövekelt a kapu elôtt. A fiam betolta a garázsba a bringát, és már az iskolatáskával jött kifelé, amikor azok ketten még mindig ott morogtak egymásra. Vidd már be, mondtam a köcsög pincérnek, mert a Rex széjjelkapja. Na, erre direkt nem hívta be. A fiam már le volt sápadva, rángatta a pórázt, de a kutya hátra se fordult. Égett a pofám, mert azt hazudtam korábban, hogy járattuk iskolába.
Amikor már azt hittük, ennyi volt, a staffordshire egyszer csak előreugrott, és nyakonkapta a miénket. Nagy szőrcsomót tépett ki, de a Rex nem mozdult, lesunyt fejjel hörgött rá, aztán valahogy megkerülte, és belekapott a seggébe. Teljesen összegabalyodtak,a gyerek először a pórázzal, aztán egy ággal ütötte őket, hogy hagyják abba. Kiabáltam én is, hogy helyedre, helyedre, de addigra már mind a két kutya megvadult, hengergőztek ide-oda a földön. Nem baj, futott át rajtam, most majd megtanulja a szomszéd, hogy merre hány méter. El fogsz késni, cincéröcsi, mosolyogtam magamban. Odaszóltam a fiamnak, hogy jó lenne, ha elindulna, mert a busz csak negyedóránként jár. Ránéztem, hát láttam, hogy bőg. Lehet, hogy tényleg buzi ez a gyerek. A kutyák életre-halálra küzdöttek, de tényleg, mint a filmekben, biztos láttál már ilyen jelenetet. Mint a Legenda vagyokban a mutánsok. Így nézhet ki egy kutyaviadal is. Láttam, hogy a Rex oldalából nagy darabokat kap ki az a geci, de azért ő se hagyta magát. Belemart rendesen a Géró lábába, fájhatott neki. Legalább tíz perce dulakodtak, amikor észrevettem, hogy a Rex feje tiszta vér. Letépte a fülét az a rohadt dög. A szomszéd felajánlotta a fiamnak, hogy elviszi, de mondtam, hogy nem kell, a kutyáját vigye inkább orvoshoz, és ráüvöltöttem a srácra, hogy most már tényleg húzzon a picsába, mert igazolatlant fog kapni. A Rex a földön feküdt, hanyatt, mint valami rossz kurva, és odatartotta a nyakát a Gérónak. Azt hittem, elhányom magam, komolyan. A gyerek még mindig ott állt, kezében az ággal, mögöttünk meg, hallottam, éppen elment a busz. Nem vagyok egyidegbajos, ismersz annyira, de ettől azért elborult az agyam. Nagyot rúgtam a kutyába,hogy húzzon innen, nekem ilyen kutya nem kell. A gyerek leguggolt mellé, na, erre kapott ő is, a kis buzeráns. Még mindig a Rexet rugdostam, amikor a szomszéd karon fogta a fiamat, húzta, beültette az autóba, és elvitte. Nem tudom, az ő kutyája hova lett, lehet, betették azt is a kocsiba, nem figyeltem.
Rohadt, geci, áruló dög, rohadt, geci, áruló dög – rugdostam le a járdáról a kutyát, miközben folyt a szájából a habos nyál. Fél órát locsoltam slauggal a betont, de még mindig tiszta dzsuva, meg lehet nézni. Több kutya itt nem lesz, az fix. Egy se. Szarakodjon velük más. És még nem volt vége! Délután telefonáltak az iskolából, hogy a gyerek nem mentbe. Hát, haza se jött, mondtam nekik, úgyhogy nem sokat tudok mondani. Aztán vacsorára se, reggelire se méltóztatott. De ha előkerül, lesz hozzá egy-két szavam, az biztos.
KÉRDÉSEK: 1. Hogyan értelmezhető a cím? 2. Jellemezzétek a beszélőt! „A stílus maga az ember?” 3. Kire ütött a fia? Inkább az apjára vagy az anyjára? 4. Miért nem megy iskolába a fiú? 5. Miért rugdossa a félholt kutyát a végén az apa? 6. Milyen társadalmi és emberi problematikát jelenít meg az alkotás?
Tóth Krisztina: Tímár Zsófi muskátlija
Állítólag a szőke nőknek könnyebb, a férfiak jobban felfigyelnek a világos hajra. Zsófi ezt nemigen érzékelte, mert világéletében visszahúzódó volt. Az iskolában se számították a szépek közé, nem is viselkedett úgy. Péter viszont nagyon csinosnak látta, azt hitte, egy ilyen nő szóba se fog állni vele.
De Zsófi nemcsak hogy szóba állt vele, egy év múlva feleségül is ment hozzá. Péternek még hátra volt két éve a főiskolából, úgyhogy arra gondoltak, Pestre költöznek, így lesz a legegyszerűbb mindenkinek. Az albérlet hosszú távon túl drága lett volna, Kaposvár mellé meg nem tűnt érdemesnek visszamenni. A szülők összeadtak egy másfél szobás panelre való pénzt: kezdésnek jó lesz, gondolták. A panel Kőbányán volt. Zsófi nemcsak a hosszú buszozást szokta meg nehezen, hanem a kilencedik emeletet is. Otthon mindenhová el lehetett menni gyalog vagy biciklivel, és reggel rögtön kiléphetett a kertbe.
Esténként sötétben zötykölődött a lakótelep egyforma házai között, aztán olvasgatta a disznó feliratokat a liftben. Decemberben fölvetette Péternek, hogy mi lenne, ha lenne macskájuk. Az egyik kolleganőjénél született három, egyet hazahozhatna. Egy feketét. Péter azt mondta, szó se lehet róla, ő nem akarja szagolni a macskabűzt, különben is kikaparná az új szőnyegpadlót. És ki vigyázna rá, ha ők nincsenek otthon.
Ebben mondjuk volt valami, tényleg későn értek haza minden nap. Zsófi számítógépes tanfolyamra járt, Péter egyre több munkát kapott. Azt mondta, ha félre tudnak tenni, egy-két év múlva vehetnek esetleg valami külső kerületben egy házrészt. Mind a ketten kertet szerettek volna, vagy legalább egy nagy, használható teraszt. A mostani lakásuknak még erkélye se volt, az csak a két és fél szobásakhoz tartozott. De azokat se használta senki, többnyire biciklit tároltak ott, vagy kitették a limlomot, néha a lerobbant hűtőt.
Tavasszal az egyik lakó muskátlisládákat szerelt az ablakba. Zsófinak ez nagyon megtetszett. Minden este elmondta, hogy egész más lenne, ha reggel a virágokra látna. A lakógyűlésen egyébként szóltak, hogy tilos az ablakok alá kívülről szerelt virágláda, mert veszélyes, lesodorhatja a vihar. Ám az új divat mégis terjedni kezdett az épületben. Péter nagyon unta ezt a témát: várta, hogy elmúljon, ahogy a macska-kérdés is elmúlt. Zsófi pedig tényleg nem tette többet szóvá, ahogyan semmit az utóbbi időben. Se a hétvégi kimaradásokat, se az éjszakai sms-eket, amikor Péter félálomban kinyúlt az ágyból és megnézte a kijelzőt.
Így ment ez egész tavaszig. Péter késő éjjel jött meg, hétvégenként tréningre ment, Zsófi pedig szombatonként hazautazott a szüleihez és sápadtan hallgatott a leves mellett, ha az anyjáék arról faggatták, hogy mi a baja.
Azt gondolta, a házasság ilyen. Majd lesz másmilyen is, csak ki kell várni. Nem faggatózott, nem kérdezett. Akkor, azon az estén se akart tudni semmit, mégse bírta megállni, hogy ne nyissa meg az üzenetet. Péter épp a zuhany alatt volt, hangosan szólt a fürdőszobában a rádió. Zsófi fölvette a mobilt. Képüzenet. Kinyitotta. Egy nagy mellű, fekete hajú nő félmeztelen képe volt. Állt a konyhában, nézett a képre és szinte megdermedt az idegességtől.
Két másodperc múlva megszólalt a telefon, azonnal fölvette.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte a hang.
Valamit szeretett volna felelni, de képtelen volt megszólalni, csak szuszogott bele, aztán lerakta. Percekig állt így, még akkor se mozdult meg, amikor Péter már felöltözve kijött és megkerülve őt, benézett a hűtőbe.
Nem bírt mit mondani, hiába fogalmazgatta magában sorra a lehetséges kezdőmondatokat.
Zárómondatok se lettek, a férje egyetlen szó nélkül költözött el, amikor ő nem volt otthon. Nem volt sok cucca egyébként, egy sporttáskában elfért minden. A közösen vett Ikea-bútorokat ott hagyta, egyedül a tévéállványért jött vissza valamikor.
Küldött egy-két e-mailt, de Zsófi nem válaszolt rájuk, így aztán nem próbálkozott többet. Tavasszal megint üzent, hogy szeretne közös megegyezéssel elválni. Zsófi erre se reagált: úgy viselkedett, mint aki nem vesz tudomást a saját életéről. Ment, csinálta a dolgát, rendben tartotta a félig üres lakást, időnként hazautazott. Aztán ezek a látogatások is megritkultak, mert nem bírta elviselni, hogy a szülei folyton Pétert szidják, hogy állandóan sajnálkoznak és azt emlegetik, hogy Zsófinak tovább kellene lépnie. Az volt a legrosszabb, amikor az unokákkal jöttek, meg a harminc fölötti szülések kockázatával: ilyenkor rendre a szomszédok rémtörténetei következtek halva született csecsemőkről és nyitott gerincről. Zsófi ezekre se szólt semmit, csak felállt az asztaltól és kiment, egy idő után pedig havi egy alkalomra ritkította a látogatásokat.
Egy év múlva Péter ismét küldött pár békülékeny, tapogatódzó üzenetet. Nem jött rájuk válasz. Abban se volt biztos, hogy a felesége nem változtatta-e meg az email-címet, elvégre semmi oka nem volt rá, hogy továbbra is egy zsofipeter nevű postafiókot tartson fenn. Hívni nem merte, azt gondolta, úgyse venné fel.
Egy délután arra ment kocsival, felnézett a kilencedikre. Soha még tisztábban nem érezte, hogy szereti a feleségét. Akkor már hónapok óta egyedül volt, azoktól az alkalmi nőktől eltekintve, akiket reggel elvitt egy pontig a városban és soha többé nem hívott.
Elővette a kesztyűtartóból a kulcsot és arra gondolt, fölmegy a régi lakásba. Szinte biztos volt benne, hogy a felesége úgyis rég kicserélte a zárat. Csak abban bízott, nem lesz tanúja a próbálkozásnak. Hogy nem lesz a lépcsőházban valami idegen, aki betörőnek nézi, vagy látásból ismert régi szomszéd, aki kajánul figyeli.
Hevesen vert a liftben a szíve. Felért, odalépett a lakásajtóhoz. Elővette a kulcsot, sikerült beillesztenie. Kinyílt. Hirtelen pánik fogta el, hogy mit talál majd odabent.
Érdekes, egészen eddig a pillanatig meg se fordult a fejében, hogy Zsófi esetleg már valaki mással van. Most viszont váratlanul rátört az aggodalom, hogy egy idegen férfi holmijai lesznek a lakásban.
Az előszobában megcsapta az ismerős illat. A felesége illata. Levette a cipőjét, megilletődve állt a kövön. Elindult először a konyhába, aztán be a hálóba. Az ágy csak az egyik felén volt megvetve és letakarva egy pléddel. Rend volt mindenütt, a nappaliban egy nyitott szárítón öblítő illatú női holmik lógtak. A lilás magas sarkú cipőt a fal mellett nem ismerte: ez még nem volt meg, amikor elment. Ránézett a vekkerre: délután három volt, az ébresztő pedig hatra volt beállítva.
Arra gondolt, hogy kéne hagyni valami üzenetet. Virágot. Vagy mondjuk egy kismacskát. Zsófi úgyis mindig macskát akart. A nőnek, egyébként, akivel fél évig élt, volt egy macskája, és tulajdonképpen meg lehetett szokni. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Hirtelen felpattant, belelépett a cipőbe és próbálta végiggondolni, hol van itt a közelben valami barkácsáruház. Eszébe jutott, hogy pár percre innen van egy, pörgetni kezdte magában, hogy mi mindenre lesz szüksége.
Amikor az elárusító azt kérdezte, futómuskátlit akar-e agy simát, nem tudta megmondani. Azt válaszolta, hogy rendeset. Az eladó megvetően vállat vont, adott neki tíz tövet. Virágföldből túl sokat vett, három tizenkét literes zacskót. A ládákhoz tartozott valami hosszúkás műanyagalátét is, a tartóvashoz pedig csavarok és tipli. Azt külön mondták, hogy a betonfalhoz másmilyen kell, de ezt már tudta, mert amikor beköltöztek, ő fúrta fel a fürdőszobaszekrényt. Haza kellett még kanyarodnia a fúrókészletért, ráadásul visszafelé dugóba került. Fél öt múlt, mire megint kiléphetett a kilencediken a liftből. Kétszer kellett fordulnia a holmikért, aztán lóhalálában nekilátott a meglepetésnek. Először a hálószoba ablaka alá szerelte fel a hosszabbik ládát. Elég sok földet kiszórt, a porszívót meg egyszerűen nem találta, úgyhogy kézzel söprögette össze a maradékot a szőnyegpadlóról. Aztán az jutott eszébe, hogy a konyha lenne a legfontosabb. Ha Zsófi este leszáll a buszról és elindul a hosszú utcán hazafelé, akkor már messziről látja majd az ablakot. Fel fog nézni a kilencedikre és érteni fogja, mi történt. És akkor még mindig eldöntheti, hogy telefonáljon, vagy egyenesen hazamenjen. Ez az, a konyhaablakba muszáj tenni! Ha a két rövidebb ládát fölrakja, együtt szélesebbek lesznek, mint az ablak, de kicsit kihajolva a két véget is meglehet öntözni. Az elsőt hamar fölerősítette, a másodikkal viszont vacakolni kellett. A láda pereme megakadt valamiben és az istennek nem kattant bele a fém tartóba. Péter felállt az asztalra és kijjebb csúszott, hogy ránehézkedjen. A föld még hátravolt, oda volt készítve a nejlonzsákban. Éppen ránehézkedett a bal oldali vasra, hogy helyére nyomja a ferde ládát, amikor meglátta lent Zsófit. Elég közel volt már, jött a megálló felől, át a zebrán. Nem nézett föl, valami szatyor volt a kezében.
Egyszerre értek a ház előtti járdára, férj és feleség. Zsófi nem értette, mi történt. Még akkor se fogta fel, mi ez a hirtelen csődület, amikor fölpillantva észrevette a nyitott ablakot és az üres virágládákat.
KÉRDÉSEK: 1. Mennyiben más ez a történet, mint Mikszáthé? 2. Miért romlik meg Péter és Zsófi viszonya? 3. Miért nem sikerül Péter új kapcsolata? 4. Véletlen vagy szükségszerű-e a tragédia? 5. Hogyan lehetne szerkezeti egységekre tagolni a művet?