Háy János: Singlebell, A kéz
Háy János: Singlebell
Akkor még válogatott, mikor a fiú mondta neki, hogy vége. Ez a hat év szép volt, kár lenne elrontani másik hattal, meg ő talált is valakit, akivel lehetne az újabb hatot, persze ezt nem akarja ebbe belekeverni, mert nem emiatt.
Akkor még válogatott. Huszonnyolc, az nem kor, van ideje, legalábbis számtanilag, különösen, ha belekalkuláljuk, hogy ma már akár negyvenévesen is lehet szülni. Válogatott, s a válogatás tulajdonképpen elutasítás volt. Minden próbálkozónak, mert akadtak, nem is kevesen, nemet mondott, s ennek még mindig az az előző kapcsolat, az a hat év, de egy életre biztonságosnak látszó időszak volt az oka. Annyira élt még benne, s ehhez adódott a sérelem, hogy ott lett hagyva, s ez azután is, hogy a hat év emléke elmosódott még évekig kötötte észrevétlen a fiúhoz.
Később tett ugyan engedményeket. Némileg a testi igény is felbontotta az elvárásokból rakott blokádot. Nem élhet úgy ennyire fiatalon, hogy senkivel nem szeretkezik, legalább ritkán. Mert akkor már házas férfiak is bejöttek a képbe, akikkel valóban csak ritkán lehetett, hetente, kéthetente. Az életkorukra hivatkoztak, holott valójában a feleség volt benne a dologban, akit kötelességszerűen a szerető heti egye mellett kétszer, de legalább egyszer ki kellett elégítenie, s így jött össze az a heti kettő, három, amit még életkoruk miatt tényleg bírtak. Szóval mégiscsak ott volt a feleség mellett ez az életkor, a negyvenöt vagy negyvennyolc év, amit súlyosbított, hogy a férfi a házassága és a munkahelye nehézségeit örökösen alkohollal kompenzálta. Néha mégis többször sikerült, akkor a nő tudta, hogy a menstruációs ciklusa épp váltásban van a feleségével.
De hiába minden engedmény, aminek révén néha jellemben egészen rémes alakok is bejöttek. Például volt egy rádióriporter, aki szinte üldözte a féltékenységével, örökösen percre lebontott beszámolókat követelt arról az időről, amit a rádióriporter különben a feleségével töltött, esetleg a feleségével szeretkezett. Óránként küldött sms-t, mondani sem kell, hivatali mobilja volt és állandóan hívogatta, de sokszor nem is szólt bele, csak azt hallgatta, hol lehet a lány, szuszogott bele a lány fülébe. És utána számon kérte, hogy délben autóhangokat hallottam körülötted, hol voltál. Az ilyentől azonnal meg kell szabadulni, ezt mindenki tudja, de alig lehet, hiszen épp ez a lényege a személyiségüknek, hogy levakarhatatlanok, s ha nem jön a rádiónál az az átszervezés, ami ezt a férfit is érintette, s hogy megtarthassa az állását, reggeltől estig a rádió épületében kószált, mint egy munkahelyéért szűkölő kísértet, ha ez nem jön, tán még most is ott lihegne a lány nyomában, néha még az uszodában a női öltözőbe is bekukkantana, hogy ott van-e, nem szökött-e át a férfiakhoz.
Végül mindegyik elmaradt. Legutoljára az, aki bejelentette mindjárt az első alkalommal, hogy ő nem hagyja ott a családját, ebben a nő ne is reménykedjen. Ez az őszinteség nagyon tetszett a lánynak, hogy nem szidja a feleségét, mint sokan, akiket épp ezért utált meg. Mert hogy is szidhatja azt az asszonyt, aki gyerekeket szült neki, és mossa a gatyáit, hogy lehet azt a szegény nőt mindenféle kurvának elmondani, akivel rettenetes együtt tölteni egy percet is, a két hét nyaralás, mikor csak őt látja, neki az évi Auschwitz. Csak menekülni lehet előle, s ő azért van pl. itt is. Ráadásul mindezeket a szidalmakat egy másik nő előtt, aki történetesen az ő szeretője volt. Az ilyet ócska, rossz jellemű alaknak tartotta, s hamar lapátra tette, nem akarta, hogy esetleg tényleg elváljon, elvegye őt feleségül, s aztán egy idegen nő ágyában épp azokat a durvaságokat mondja róla, mint tette ezt a mostani feleségével. De ez a férfi nem, ez megmondta, hogy nem, s ő örült ennek az őszinteségnek, ami később valójában a kapcsolatuk romlásának oka lett.
Mondta egy alkalommal ennek a férfinak, szeretkezés után voltak, csak hevertek az ágyon, a férfi épp azon gondolkodott, hány percet kell még itt tölteni, amikor a lány előállt azzal, hogy ő már harmincnyolc, és szólt a teste, hogy gyereket kell szülnie. Meg lelkileg is. E nélkül nem élhet egy nő, hogy nincs. Csak akkor mondhatja magát olyannak, aki beteljesítette a nem jellegéből adódó követelményeket, ha van.
Akkor aztán veszekedés lett, mert a férfinak már megvoltak a gyerekek, s nem akart ezen a téren tovább növekedni, a vállalkozását akarta felfejleszteni, nem a családját. Meztelenül kiabáltak egymással. A férfi felült, a hasán meggyűrődött a test, olyan volt így, mint egy felhajtott dunyha, akinek tényleg nem való a gyerek, sőt a nő sem, legfeljebb az öreg feleség, aki otthon várja, hogy szemére olvassa az élete összes sérelmét. A lány végül azt vágta a férfi pofájába, hogy titokban ki fogja szúrni az óvszert, hogy megtermékenyüljön.
A férfi nem jött többet.
Két év telt el azóta, s a lány láthatóan kicsúszott az időből, bár néha fel-felcsillant a szeme, mikor egy késői szülésről hallott a tévében, hogy például egy svájci kórházban vagy Koreában egy 45 éves nő egészséges gyermeket hozott világra. A kicsi három kiló hatvanöt, ötvennégy centi hosszú, és még inkubátorba sem kellett, s a mama is remekül. Aztán jött a riportban egy hosszú dicséret az orvostudomány mai, rendkívül magas színvonaláról.
Legalább az anyám megvan, mondta a barátnőjének, angoltanár volt, épp a Jingle bells szólt, közeledett a karácsony, készült az év végi órákra, mindig ezt szokta bevinni. Legalább az anyám, mondta megint a lány, mert az apját nem mondhatta, hisz néhány éve egy ártalmatlannak tűnő szívelégtelenség, amiről kezdetben csak azt gyanították, idegi alapon van, elvitte. Legalább őt tudom szeretni, s hogy ő is mennyire szeret.
A barátnő kicsit hallgatott, vacakolt a teáscsészével, a gyümölcsdarabokat bökdöste a kanalával, mert gyümölcsteát ittak, aminek volt egy kis fahéjas ízesítése, talán épp karácsonyi tea volt. Aztán csak annyit mondott, hogy pont az a baj. Már hogy mi, kérdezett vissza meglepve a lány, mert egyáltalán nem értette, hogy mért épp ezt mondja a barátnő, amikor neki tényleg annyira odaadó, egy gyerek szempontjából szinte tökéletes szülei voltak. Minden rossznak, folytatta a barátnő, ez a forrása. Mi, kérdezte megint a lány. A jó család, bökte ki a barátnő. Ez hülyeség, mondta a lány, hogy a jó éppen a rossz oka. Ez nem logikus. Pedig így van, erősködött a barátnő, hogy az ott felszedett jó minták annyira kötnek, s ráadásul még érzelmileg sem lehet elszakadni, mert semmi nem indokolja, annyira rendesek. Akármeddig, tulajdonképpen az életünk végéig szerethetjük őket. És ettől nem tudsz belemenni egy igazi párkapcsolatba. Az anyádon teszteled a fiúkat, vagy az apád képe, hogy olyat akarsz, mint ő, hogy csak néhány apróságot vegyek. Szerintem ez pont fordítva van, nevette el magát a lány, pont a rossz családokban felnőtt gyerekek házassága katasztrofális, megismétlik a válást, a családon belüli erőszakot, minden szörnyűséget, amit otthon láttak. Ezt még a szociológusok is be tudják bizonyítani, akár a legkisebb mintán is. Figyelj, mondta a barátnő, akkor most vegyük sorba azokat, akiket ismerünk. S a barátnő javaslatára elkezdték ezt az egzaktnak látszó, tudományosan könnyen alátámasztható tényt a saját mintájukon ellenőrizni. Gyors számolás után, a barátnő, különben matek szakos volt, s ugyanott tanított, mint a lány, kijött, hogy a jó családból származó lányok több mint hetven százaléka, az ő ismeretségi körüket alapul véve, azt a harminc lányt, akiknek az életét a barátnő alaposan ismerte, hiszen nem volt férje, se gyereke, úgyhogy a szabadidejét mások sorsának megismerésével töltötte, eleve esélytelen, s mindezt azoknak az áldott jó szülőknek köszönhetik, szemben a rossz családból származó lányokkal, akiknek mintegy ötvennégy százaléka számíthat sikerekre a házassága terén.
Ezt nem gondoltam volna, mondta a lány, s ebben a pillanatban a barátnő teljesen megbízhatónak látszó statisztikája kitörülte fejéből a fiút, aki lekötötte az ő legszebb hat évét, s akit sokszor vádolt, hogy miatta nem sikerült az élete, hiszen épp azok az évek voltak, amikor még joggal válogathatott volna, amikor bármire, helyesebben bárkire lett volna esélye, de miért tette volna? Ott volt a biztonságos kapcsolat, ami akkor örök életre szólni látszott. Megfeledkezett a fiúról, és a megürült helyre az anyja lépett be, ahogy jelenetváltásnál a színházban, mikor a korábbi szereplők kimennek, de a díszlet nem változik, s az érzés is ottmarad, amit a korábbiak kiváltottak, az anya lépett be, akihez különben külsőben évről évre mind jobban hasonlított, aki a szeretetével, az odaadásával, mindazokkal a jó tulajdonságokkal, amelyekkel egy anyát jellemezni lehet: tönkretette az életét.
Háy János: A kéz
Senki nem szeretné így látni az ujjait. Teljesen bevagdalta a gitárhúr, mint a hagyma mondjuk, amit bele kell aprítani a forró zsírba. A hüvelyk tövénél meg jól megdagadt, mert annyira markoltam a hangszer nyakát, ahogy a köztörvényesek, szinte fojtogattam. Tisztára fájt az egész kezem, és így kellett énekelni, mert aki nem énekel, az már jobb, ha nem is gitározik, hanem behúzódik valamelyik sarokba. Mert aki gitározik és nem énekel, az pont olyan, mintha lábtempóval akarná átúszni a Balatont. Biztos halál.
Sajogtak az ujjaim, és énekeltem a Felkelő nap házát, meg olyan mosolygós arcot vágtam hozzá, mintha nem fájnának egyáltalán az ujjaim. Persze nem tudtam a szövegét, mert nem tudtam angolul, csak hogy rájzing szan, meg in nyúorlinsz ezt. A haverom meg mondta, hogy ezen aztán ne szarozzak, csak énekeljem olyan angolosan, hogy vaájdemájdö nyúorlinsz, fájójdörájzing szan. Mert – mondta a haverom – a Radics Béla is így csinálja az Ifiparkban. Az se tud egy rohadt szót se angolul, mégis úgy játssza a Voodoo Chilét, mint egy isten. A csajoknak kidagad a nyakerük, annyira visítanak, amikor a Béla a fogával nyomja le a nagyszólót. Tök mindegy – mondta a haverom -, hogy mi a szöveg, mert úgyis mindenki azt érti alatta, amit kell. Tisztára a lélek számít. És ez bejön a lengyel, meg az endékás csajoknál is. Az biztos. A Balcsin – mesélte a haverom, hogy volt neki egy haverja, aki persze semmit nem tudott angolul, meg lengyelül se, a németet pedig eleve utálta, és minden este más csajt szerzett öt akkorddal.
Az úgy megy a Balatonon – mesélte -, hogy lemegy az ember, végigsétál a parton a gitárjával, és már sorakoznak is mögötte a csajok. Mennek, amerre megy. Már a gitártokra összegyűlnek! Amikor meg végre leül egy padnál és kicipzározza a tokot, mert nem olyan pattintós-záras van neki, olyat csak a buzi komolyzenészek hordanak. Ez szar műbőrtok, jó kopott, a közepére rá van festve egy óriási békejelvény, alatta, hogy Make love war, vagy valami ilyesmi, meg egy csomó név, mint Mick Jager, meg Agela Davis. Szóval amikor azt a cipzárhangot meghallják – mesélte a haverom –, akkor elkezd leesni a csajok álla, már akkor, és mindegy, hogy lengyelek-e vagy endékások. A haverom haverja pedig belevág olyankor a húrokba és eljátssza az Áj ken get nót. És utána úgy válogathat, hogy csak a legjobb csajokat viszi magával, a többit meg hagyja azoknak, akiknek nincsen gitárjuk. Így van ez a Balatonnál – bíztatott a haverom, hogy csak énekeljek vájmájfáj – ilyeneket és bejön.
Angoltagozatos volt az osztálynak az a fele, ahol a lány volt, akit gondoltam összegitározok magamnak, akiért már egy fél éve metéltem a húrokon az ujjaimat, örökösen mosolyogva a fajdalomtól. Már teljesen kialakult, hogy mennél jobban fájt, annál jobban mosolyogtam. Attól kellett félnem, ha valaki megüt, én akkor is csak mosolygok. És senki nem tudja miért, hogy mi ez a viselkedés, hogy annyira katolikusnak neveltek, erre gondolnak, vagy olyan pofátlan vagyok, hogy a pofájába röhögök az ellenségemnek, mintha fölötte állnék… És akkor az ellenségem azt mondja: röhögsz te, így röhögsz rajtam! Aztán belemar az ingembe, csak úgy pattognak az inggombok, és még egyet behúz. Én persze tovább mosolygok, az ütés után is. Ne röhögjél bazmeg – azt mondja akkor -, ne röhögjél, mert biztosan szétverem azt a rohadt pofádat. Kiabál, forognak a vérben a szemei, és nekemront, üt, ver, már csorog a vér az orromból, rá a szájam szélére.
Így játszottam a gitáron, így nevetve a fájdalomtól.
– Angoltagozatos – mondtam a haveromnak. A haverom meg, hogy az teljesen mindegy. Ez nem nyelvi kérdés. Ez rokendroll, érted! Ennek nincsen olyan nyelve, hogy angol, mert ez tisztára a lélek. Értik mindenütt a világon, még a japánok is! Mint az állat, úgy tomboltak a Deep Purple-ön, mert értették – mondta és bökdöste a vállamat, de én mégse mertem a vájmájfájjal előjönni.
– És a magyar számok? – kérdeztem a haveromat, mire ő, hogy az nagyon ciki. Akkor ugranak a lengyel csajok, meg az endékások is, meg a magyarok egy része. Szóval már eleve az ember nem tud válogatni, mert olyan, mintha az egész le lenne osztva. Hogy konkrétan ebből a, mondjuk kettőből választhat. Az azért tiszta ciki. Akkor kár gitározni, nem igaz – mondta a haverom -, annyiból gitár nélkül is lehet választani. Sőt, még lehet, hogy jobban is jár, ha nem tud, mert elmondhatja, hogy majd megtanulja az Áj ken get nót, és el fogja játszani. De ha te mondjuk a Dédapámmal jössz elő a Skorpiótól, ami különben is egy szar szám, akkor neked annyi. Legfeljebb egy csaj marad ott, maximum egy, és abból választhatsz magadnak. Szóval pont azt. Azt? – kérdeztem. A haverom meg mondta, hogy hát persze, csak azt, meg hogy teljesen ciki lehet az a csaj, aki ott marad a Dédapámra.
– És te tudod a Dédapám akkordjait különben? – kérdeztem.
– A Dédapámét? – kérdezett vissza a haverom teljesen elképedve. –
– Persze, azt mindenki tudja, tök primitív – és már mutatta is, hogy mit kell
fognom, és énekelnem, hol kell váltanom, én meg írtam egy papírra, ha elfelejteném legyen valami, amiről feljön újra. Aztán elkértem a gitárt, a haveromét, mert nekem még nem volt akkor, és innéttől kezdve a Dédapámat gyakoroltam, még álmomban is.
Hetek teltek el így, hogy vártam azt a pillanatot, amikor véletlenül az osztályban maradok kettesben az angoltagozatos lánnyal, pont úgy, hogy ottvan – megintcsak véletlenül – a haverom gitárja. Valami mindig bezavart, pedig annyit szerveztem. Már mindenkinek a haverjaim közül mondtam, ha ott van az osztályban a haverom gitárja, akkor menjenek el. És ők mentek is, de erre a lány, hogy mi nem megyünk velük? Szóval kulloghattunk utánuk, a haverjaim meg csak röhögtek, nem értették, most végülis mit akarok. Vagy ha nem így volt, akkor ott maradt egy barátnő, aki már csak úgy ösztönből sem akarta, hogy kettesben maradjak a barátnőjével.
Egészen április közepéig vártam. Utolsó lehetőség volt, tavaszi szünet előtti nap, amikor valahogy mindenkit annyira lekötöttek a saját tervei, hogy senki nem figyelt arra, hogy én ott akarok maradni a lánnyal, és a haverom gitárja is pont ott volt, mert én még reggel a suli előtt behoztam, hogy úgy tűnjön a haverom hagyta ott véletlenül, mondjuk az előző nap.
Ültünk szemben a padon. Én annyira akartam valamit mondani, hogy persze nem tudtam semmit és elő kellett jönnöm mindjárt a gitárral, bevezetés nélkül.
– Játsszak neked valamit? – kérdeztem.
– Mért, te tudsz gitározni? – csodálkozott, én meg bólogattam, hogy egy kicsit, meg nem annyira sok dalt és elővettem a hangszert, ahogyan a haverom haverja a Balatonnál: cipzár, meg hangolás, meg néhány akkord, pont nem azok, amelyikek a dalban vannak, hogy látszódjon én egy csomót tudok. Aztán, csak úgy véletlenül bedobom, hogy mondjuk eljátszhatnám a Dédapámat, hogy azt ismeri-e. Ő pedig bólogatott: perszehogy, azt mindenki ismeri. Én meg belevágtam a húrokba és elkezdtem egy á mollal, aztán cére ugrottam, hogy húszéve már vagy több is talán, hogy nap nap után, minden nap délután eljött a dédapám, mesélt ilyet mesélt olyat, mesélt sok csodát… És igaza volt a haveromnak, hogy a rokendroll az rokendroll. Láttam a lányon: teljesen érti, holott se ő, se én nem éltünk húsz évvel azelőtt, mert csak tizenhat évesek voltunk, és nem ismertük a dédapánkat, aki így nem is jöhetett el hozzánk és nem mesélt, se ilyet, se olyat, csodát pláne nem, de ez a rokendrollban teljesen mást jelent.
– De szépen gitározol – mondta a lány és még háromszor eljátszatta velem a dédapámról szóló dalt, ami persze nem a dédapámról szólt. Így indultunk haza – mert mondtam, hogy elkísérem, úgyis ráérek. Nyolcassal le a Sas hegyről, aztán gyalog föl az Avar utcán, rá az Alsóhegyi útra. Most – gondoltam –, most megközelítem a kezét, persze óvatosan, nehogy azt higgye, hogy én meg akarom közelíteni a kezét. Az Avar Alsóhegyi saroktól megpróbálom leküzdeni ezt az öt-hat centit. Mentünk kb. húsz métert és én tudtam, hogy már három centi lement, de a kézhez közelebbi centik hosszabbak voltak, szóval ez csak látszatra volt az út fele. Lehetne például azzal próbálkozni – gondoltam -, hogy nekiütődik a kezem az övének, és azt mondom, hogy bocs, ő meg, hogy á semmi. Aztán megint nekiütődik… De ez se jött össze. Nem akart fogyni a táv. Már körülbelül öt lépéssel hagytuk el a tervezett helyszínt, ahol a dolognak meg kell történnie, ahhoz, hogy maradjon idő még valamit elérni, mondjuk, hogy megöleljem pl. a Ménesi sarkon. Nincs mese, döntöttem magamban, elkezdtem csak úgy fejben énekelni a Dédapámat, hogy eltereljem a figyelmem a közeledésről, vagy legalább ritmust adjak az akciónak. Éppen a második versszakhoz értem, váltottam céből gére, fejben, az arcomat mereven előrevetettem, hogy úgy tűnjön nem is én csinálom ezt az egészet, szóval ezzel a látszatra én ott se vagyok kifejezéssel rákulcsoltam a kezem a kezére.
Valami kemény tárgyat markoltam meg, vastagabbat mint egy lány keze. Nem értettem mi történt. Talán mert még soha nem volt a kezemben egy lány keze, azért olyan furcsa az egész. Hogy eddig nem tudtam: ilyen érzés ez a dolog, pont ilyen megfogni egy lány kezét. Óvatosan csak, hogy ne látszódjon lefelé pillantottam, mintha a lábamat nézném, hogy hová lépek, persze közben a kezét akartam meglátni. Nem kellett sok, hogy beugorjon, akkor már tudtam… Eltörte a múlt héten a kezét, és be van gipszelve, és én megmarkoltam a gipszet. Ott volt a kezemben a gipsz. Biztosan érzi ő is, hogy fogom a gipszet. Nem csinálhatok úgy, hogy véletlen. Az ember véletlenül nem fog meg egy darab gipszet. Ment ki belőlem az élet, csak a lejtő vitt lefelé, csak az gurított tovább, gipsszel a kezemben, mint egy haldokló bolygó, ami erőtlen bukik az ég mögé.
Ha a Ménesire érünk, ott biztosan leállok és összecsuklok – gondoltam. – Ott fogok kimúlni a Ménesi kövén, mint egy emeletről leejtett tejeszacskó, egy undorító tócsa leszek, amibe az embernek belelépni sincs kedve. Már köptem is volna magamra csak úgy gondolatban, mikor éreztem, hogy valami mozdul a markomban és a bőrömhöz ér. Néztem rá erre az érzésre és láttam, hogy a gipsztől szabadon maradt hüvelykujj kicsit megsimogatja a kezemet, épp ott, ahol be volt dagadva a gyakorlástól.
Akkor vettem észre, hogy cénél elakadt a fejemben a szám, és most váltottam dé mollra. A Ménesi Alsóhegyi saroktól aztán a Késmárki utcáig lement vagy háromszor az egész Dédapám, azon a nyelven, amiről annyit beszélt nekem a haverom, ami tisztára lélek és bejön a japánoknál is például, meg itt is Budapesten.