Dragomán György

Dragomán György: Cukor, Radír, A hangár

Dragomán György: Cukor

A karácsony előtti napon, akkor, amikor a cukrokat szoktuk felkötni, akkor derült ki, hogy idén nem jöhet keresztapám és nem hozhat németből szaloncukrot. És minálunk nem lehetett sehol szaloncukrot kapni, és kockacukrot se, és savanyúcukorkát se, és kristálycukrot se, és porcukrot se, pedig ha kockacukrot vagy savanyúcukorkát lehetett volna, akkor azt becsomagolhattuk volna szalvétába és sztaniolba és csinálhattunk volna szaloncukrot saját magunknak és feltehettük volna azt a fára, a kristálycukorból meg a porcukorból meg főzhettünk volna karamellát vagy pergelt cukrot és becsomagolhattuk volna színes papírokba és felköthettük volna a fára, de egyik se volt, és nagymama az mondta, hogy most mi lesz, ez lehetetlen, és tűrhetetlen, ilyen még sose volt, valamit muszáj lesz csinálni, és mondta nagyapának, hogy találjon ki valamit azonnal.
Nagyapa erre azt mondta, hogy azt találta ki, hogy csomagoljunk kicsi kavicsokat a szalvétákba meg sztaniolba, mert az is szépen fog mutatni a fán, de nagymama erre azt válaszolta, hogy arról szó sem lehet, a fára szaloncukor kell, olyan, ami édes, és amit meg lehet enni, és ő, hogyha addig él is, szerez szaloncukrot, és a nyakába kötötte a selyemsálját, és felvette a fehér rókakucsmáját, amelyiknek oldalt hullott a szőre, és felvette a télikabátját, és a hóna alá csapta a kosarat, és elment.
Nagyon sokáig nem jött haza, nagyapával mi addig huszonegyeztünk és a rádiót hallgattuk, és már majdnem besötétedett, és nagyapa elnyert tőlem két egész skatulya gyufát, és aztán én visszanyertem majdnem másfél skatulyával, amikor egyszer csak megjött nagymama, és a kosara tele volt egészen valamivel, de annyira, hogy két kézzel fogta és úgy cipelte, de hogy mi volt a kosárban, az nem látszott, mert le volt takarva nájlonnal, és akkor azt gondoltam, hogy ha az mind szaloncukor, akkor annyi szaloncukrunk van, hogy azzal nemcsak egy, hanem tizenegy karácsonyfát is roskadásig rakhatunk, és épp mondani is akartam, hogy milyen vagány, de akkor nagymama lehúzta kosárról a nájlont, és akkor láttam, hogy nem cukor van benne, hanem egy csomó nagy fekete retek, de igazán nagyon nagyok, óriási nagyok.
Na és akkor nagyapa kérdezte, hogy az mi az isten, és akkor nagymama mondta, hogyhogy mi, hát cukorrépa, és erre nagyapa elkezdett kiabálni, hogy mi a nyavalyát csináljon ő a cukorrépával, annál tényleg még a kavics is jobb, de erre nagymama azt mondta, hogy a munkától nem szabad megijedni, és mi ma este cukrot fogunk finomítani, legalább valami hasznát vesszük a nagyapa kémiatudásának, mert mióta nyugdíjba ment, úgyse használja semmire, és erre nagyapa nagyon mérges lett, és az mondta, hogy de igenis használja, a múltkor is milyen jó szappant főzött az avas kolbászból, amit a szomszéd talált a bezárt padláson, de a cukorfinomítás, az nem olyan, az nagyon komplex eljárás, azt házi körülmények között nem lehet végrehajtani.
De erre nagymamám azt mondta, hogy nem hiszi, hogy ne lehetne, és nem érti nagyapámat, mi az, hogy olyan könnyen feladja, bezzeg amikor puskaport kellett csinálni neki, mert fajdkakasra akart orvvadászni a régi mordállyal, akkor nem adta fel, és akkor, amikor pufajkát akart csinálni a nagymama legszebb dunyhájából, és a fürdőkádban festette zöldre és impregnálta hozzá a damasztabroszt, akkor se, és erre nagyapa azt mondta, hogy jó, őtőle megpróbálhatjuk, de aztán nagymama ne őt szidja sírva, ha nem fog sikerülni.
A cukorrépát először betettük a kádba és megmostuk drótkefével és aztán körömkefével, és utána megtöröltük, és megszárítottuk, és meghámoztuk, és amikor mind meg volt hámozva, akkor elkezdtük felszeletelni, és akkor egy kicsi szeletet megkóstoltam, és nagyon rossz volt, sokkal rosszabb, mint a rendes murok, nem volt édes egyáltalán, és nagyon vékonyra kellett vágni, úgyhogy vágtuk és vágtuk, és már azt hittem, hogy sose lesz kész, és amikor kész lett, az egész konyhaasztal tele volt cukorrépával.
Akkor aztán nagyapa kihozta a kamrából az olasz kuktát, és nagymama azt mondta, hogy ahhoz ne nyúljon, mert nem hagyja, hogy tönkretegye, mint a régit, amelyikben pálinkát akart főzni, és amelyikről lerobbantotta a szelepet, de nagyapa azt mondta, hogy márpedig kukta nélkül nem megy, mert csak nyomás alatt lehet kiszedni a sejtekből a cukrot, úgyhogy végül is megtömtük a kuktát és feltöltöttük vízzel, és elkezdtük főzni, és amíg főtt, nagymama végig azon izgult, hogy fel fog robbanni, nagyapa meg feltúrta az egész kamrát, mert kereste a finomításhoz szükséges többi dolgokat, a szódabikarbónát, meg a szódásszifont, meg a szódapatronokat, és amikor a kukta már nagyon sípolt, akkor kiengedtük belőle a gőzt, és a levet először a laskaszűrőn szűrtük át, aztán a lisztszitán, aztán a teaszűrőn, és megkóstoltam, és tényleg édes volt, de csak egy kicsit, és akkor nagyapa azt mondta, hogy várjak, mert ez még semmi, most kell bele a lúg, de az nincs, úgyhogy szódabikarbónát teszünk bele, és azt tettünk, és attól felhabzott, és nagyon büdös lett, és akkor megint leszűrtük, és akkor már édesebb volt, és akkor melegen betöltöttük a szódásszifonba, és nagyapa belenyomott három patront és felrázta, és közben nagymama megint azt kiabálta, hogy jaj ne, fel fog robbanni, erre nagyapa azt mondta, hogy minek kiabál, amikor az aknagránátot kellett szétszedni, abból se lett semmi, és amikor nagyapa megnyomta, a szifon majdnem tényleg fel is robbant, olyan erővel jött ki belőle a szirup, nagyon habos volt és zavaros, és akkor azt megint le kellett szűrni, és leszűrtük, és aztán beletöltöttük az egészet a fazékba, és az már tényleg elég édes volt, és akkor nagyapa azt mondta, hogy most már csak sűríteni kell, ami azt jelenti, hogy főzni, és akkor elkezdtük főzni, de akkor már éjjel kettő volt, de mi csak főztük és főztük, de sehogy se sűrűsödött, csak a szaga lett egyre sűrűbb, és akkor már mindenki olyan fáradt volt, hogy alig bírtuk kavargatni, úgyhogy felváltva kavargattuk, és akkor azt hiszem egyszerre elaludtunk mind a hárman, ott, a konyhában.
Én nem álmodtam semmit, pedig az lett volna jó, hogyha az angyalokról álmodtam volna, és amikor felébredtem, akkor láttam, hogy nagymama és nagyapa is a konyhaasztalra borulva alszik, és a lábos alatt még mindig égett a gáz, és belenéztem, és nem volt már semmi benne a szirupból, de az aljára vastagon rá volt égve valami szürke massza, és akkor én elzártam a lángot, és a fakanállal belenyúltam, és a kanalat a csap alá tartottam, és vártam, hogy lehűljön, és néztem a konyhát, hogy minden tele van cukorrépahéjjal, és kifőtt cukorrépa masszával, és ragacsos habbal, és újságpapírokkal, és szűrőkkel, és lábasokkal, és nagymamát és nagyapát néztem, hogy milyen mélyen alusznak, és álmukban mind a ketten mosolyogtak, és akkor végre bevettem a számba a fakanalat, és éreztem, hogy édes, és tudtam, hogy meg vagyunk mentve.

Dragomán györgy: Radír

Karcsika azóta akart kutyát magának, hogy Dédi unalmában megpróbálta megtanítani olvasni. Dédi ehhez „A vakvezető kutya képzése és nevelése” című gazdag képanyaggal ellátott nagyalakú könyvet használta fel. Karcsika először nem nagyon akarta, de Dédi ilyen dolgokban nem ismert tréfát, úgyhogy megmondta Karcsikának, hogyha nem akar két szép nagy pofont kapni, akkor odaül és megtanul ügyesen olvasni, mert a tudomány az még senkinek se ártott meg, és Karcsika nagyon jól emlékezett arra, hogy mi történt akkor, amikor Dédi biciklizni akarta megtanítani, úgyhogy odaült szépen az asztalhoz, ahogy Dédi kérte.

Mire Dédi egy hét múlva megunta az egész tanítósdit, Karcsika csak annyit tanult meg olvasni is, és írni is, hogy KUTYA, azt is csak nyomtatott nagy betűkkel, viszont mire Dédi végre belátta, hogy nem fog menni és feladta, már az egész könyvet legalább háromszor felolvasta Karcsikának. Karcsika attól kezdve elkezdte mondogatni anyának és apának, hogy neki nem kell más ajándék születésnapjára vagy a névnapjára, csakis egy kutya, de apa nagyon dühös lett, hogy képzeli, épp az hiányzik, oda az apartamentbe a negyedikre, egy kutya, és anya is ugyanezt mondta, Dédit is szidták a háta mögött, hogy az egészért csak ő a hibás, de Karcsika nem adta fel, hanem elkezdett mindenhova kutyákat rajzolni, és fel is írta mindegyik alá mindig, hogy KUTYA, vagy inkább azt, hogy KUYTA, mert a TY betűt sehogy se tudta megjegyezni. Ezenkívül naponta tízszer–tizenkétszer felnézett az égre és elmondta, hogy „angyalka nagyon szépen kérlek, hozzál nekem kutyát, nem baj ha egészen kicsi, de az se baj ha nagy, megígérem, hogy jó leszek”.

Végül tényleg az angyal hozta el Karcsikának a kutyát, igaz, nem személyesen, csak Dédinek adta oda, nem tudta személyesen elhozni, mert sietni kellett neki az angyalok gyűlésére, mert az angyaloknak készülni kellett a karácsony esti nagy munkára, de az angyal látta, hogy Karcsika milyen nagyon szeretett volna egy kutyát, úgyhogy már így, Szenteste előtt, délben odaadta Dédinek a kartondobozt a kutyával, hogy hozza el Karcsikának, és Dédi el is hozta, oda is tette a dobozt Karcsika elé a szőnyegre, és mondta, hogy: – Itt van Karcsika, tessék, ez a tiéd, az angyal küldte, mert olyan jó fiú voltál.

Karcsika rögtön kibontotta a dobozt, és ott volt benne egy kutya, egy igazi kutya, Karcsika először egy kicsit megijedt, mert a kölyökkutya nagyon morogott, de Dédi megkente a Karcsika kezét szépen szalonnával, és akkor a kutyakölyök megszagolta és a meleg nyelvével lenyalta az ujjairól a zsírt, a nyelve egy kicsit érdes volt, olyan mint a radírguminak az a fele, amelyikkel Karcsika a rajzokról szokta leradírozni az elrontott részeket, úgyhogy Karcsika el is nevezte rögtön a radírnak a kutyát, Dédi mondta, hogy ez nem a legszebb név, nevezze inkább Hercegnek, vagy Wolfnak, vagy Cézárnak, vagy Kántornak, Karcsika azért se nevezte át. – Radír! – mondta – Ülsz! – és felemelte hozzá az ujját, ahogy a könyvben a fényképen látta, és a kutya szépen leült. – Látod, Dédi – mondta Karcsika –, hallgat a nevére.

– Jó – mondta a Dédi –, legyen akkor Radír a neve, te akartad, de mindenki ki fog nevetni.

Karcsika óvatosan rátette a kezét a kutya fejére, a két füle közé, oda, ahol a legpuhább a szőre: – Nem baj, nevessenek csak – mondta, mosolygott.

Apa és anya egyszerre értek haza, Dédi már nem volt ott, mert el kellett neki menni sétálni, hogy megnézze, hogy áll az angyal a karácsonyfával. Karcsika már nagyon várta anyát és apát, szépen felkészült, a hámot apa egy régi nadrágszíjából csinálta, a kerek fémlapot egy konzervdoboz tetejéből meg egy könyvborítóból rakta össze, anya körömlakkjával rajzolta rá a piros keresztet, anya pótszemüvegét gyertyával kormozta feketére, a fehér botot a függönyhúzóból vágta le – tökéletesen sikerült, pont olyan volt minden, mint a könyvben a képen.

Ahogy Karcsika meghallotta kintről a lépcsőházból apa sietős lépteit és anya cipőkopogásának ismerős ritmusát, ráadta szépen Radírra a hámot, aztán elkezdett kibotorkálni az előszoba felé, és ahogy kinyílt az ajtó, kiabálni is kezdett: – Sziasztok! – Megvakultam! Képzeljétek el, hogy megvakultam! – a szemüveg mögött, amilyen erősen csak tudta, be is hunyta hozzá a szemét, úgyhogy mindenféle színes karikák táncoltak tőle a szemhéja mögött.

Apa és anya egyszerre szólaltak meg:

– Hát ez meg mi a nyavalya? – kérdezte Apa, – Honnan szerezted ezt a kutyát? – kérdezte anya,

– Az angyal hozta – mondta Karcsika, közben jobbra-balra hadonászott a fehér bottal, úgy ment anya és apa felé – látta, hogy megvakultam, úgyhogy elküldte nekem, nagyon ügyes kutya, úgy hívják Radír.

– Nincs még este, nem jöhetett még az angyal! – kiáltotta anya.

– Mi az, hogy az angyal! – kiáltotta apa.

– Mi az, hogy megvakultál! – kiáltotta anya.

– Ne szórakozzál velem kisfiam, mert szíjat hasítok a hátadból! – kiáltotta apa.

– Nem, nem, tényleg megvakultam! – kiáltotta Karcsika. – Isten bizony meg vagyok vakulva! – még vadabbul hadonászott a fehér bottal, véletlenül ráütött Radír oldalára, a kiskutya ettől ugatni kezdett és nekifeszült a hámnak. – Radír! Nem szabad! – kiáltotta Karcsika, meghúzta a hámot, közben előrelépett, belebotlott a szíjba, megbotlott, átbucskázott a kutyán, felborította a cipőszekrényt, közben lerepült róla a szemüveg, ő meg nyekkenve a hátára esett az előszoba szőnyegre, a tüdejébe beszorult a levegő, – Huuááá – szakadt ki belőle a nyögés, aztán csak feküdt ott pislogva, mint egy béka.

– Karcsika! – kiáltotta anya – Megütötted magad?

– Látom, visszajött a látásod, fiam – mondta apa.

Radír nem mondott semmit, hanem csak odament Karcsikához és elkezdte nyalni az arcát a kicsi érdes nyelvével.

– Megtarthatom? – kérdezte Karcsika. Felnyúlt, Radír nyakára tette a kezét, próbálta eltolni magától a kutyát. – Jól van na, jól van – mondta közben.

Apa leguggolt a kutya mellé a földre, két ujjal felemelte a földről az összekormozott fekete szemüveget. – Gyertyával csináltad? – kérdezte.

Anya levette a kabátját, elkezdte visszarakosgatni a szekrénybe a cipőket, de közben megállt és felnézett: – Karcsika, most már igazán mondd meg, hogy honnan szerezted ezt a kutyát? – mondta szigorúan.

Karcsika a szemüvegre nézett, fektében biccentett, aztán anyára: – Az angyal hozta –mondta. – Azért, mert annyira akartam. Dédivel küldte!

Anya Apára nézett: – Nagyszerű – mondta –, akkor visszavinni is ő fogja.

Apa lehajolt, levette a hámról a bádoglapot a vöröskereszttel. – Te tényleg meg akarsz vakulni? – kérdezte.

– Hagyd már békén, hát csak játszott, még csak hatéves – mondta Anya.

– Ne szólj bele – mondta Apa. – Ez nem játék, ebbe ne szólj bele.

– Hagyd már békén!

Karcsika felült, Radír nyakát simogatta – Ne veszekedjetek – mondta.

Anya és Apa egyszerre szólaltak meg – Ebbe ne szólj bele! – mondták, de Anya mosolyogott, és Apa is majdnem mosolygott.

. – Megtarthatom akkor? –kérdezte Karcsika. – Lakhat a szobámba.

– Ez nem olyan egyszerű – mondta anya.

– Nem vagy vak. Mindek neked vakvezető kutya? – kérdezte Apa.

– Akármikor megvakulhatok –mondta Karcsika.

– Ne is mondj ilyet – mondta Anya.

– Jól van – mondta Apa, és elkezdte kibogozni a nyakkendőjét – Ha kiállsz egy próbát, akkor megtarthatod.

– Mi van? – kérdezte anya.

– Ne szólj bele – mondta Apa.

– Ne szólj bele – mondta Karcsika.

– Szóval – mondta apa –, ha kiállsz egy próbát, megtarthatod a kutyát. Mit mondtál, mi a neve?

– Radír – mondta Karcsika.

– Ha kiállsz egy próbát, megtarthatod Radírt – mondta Apa, levette a nyakkendőjét.

– Milyen próbát? –kérdezte Karcsika.

– Gyere ide – mondta Apa.

Karcsika felállt, odament Apához, megállt előtte. – Itt vagyok – mondta.

Apa végigsimított a nyakkendőjén. – Vakvezető kutyát akartál – mondta –, bekötöm a szemedet ezzel a nyakkendővel, és ha estig kibírod anélkül, hogy levennéd, és úgy fekszel le aludni, és úgy alszol el, hogy a szemeden marad, akkor megtarthatod a kutyát.

– Jó – mondta Karcsika.

– Szó sem lehet róla – mondta Anya. – Nem fog nekem egész karácsonyeste bekötött szemmel botorkálni. Hallod, Károly?

De apa közben már fel is kötötte Karcsika szemére a nyakkendőt, jó szorosra, úgyhogy Karcsika tényleg semmit de semmit nem látott.

– Látsz valamit? – kérdezte Apa.

– Nem –mondta Karcsika.

– Akkor jó – mondta Apa. – Mehetsz. Kéred a botodat?

– Nem – mondta Karcsika. – Gyere Radír – mondta. – Vezess! – Aztán tapogatózva elindult a szobája felé.

– Várjál – mondta apa. – Tudod, hogy ez azt jelenti, hogy nem fogod látni a karácsonyfát? Nem fogod látni a csillagszórókat meg a gyertyákat, meg a karácsonyfadíszeket, és nem fogod látni az ajándékaidat se.

– Tudom – mondta Karcsika. – Majd Radír látja helyettem.

– Ezt nem csinálhatod – mondta anya. – Ez iszonyú kegyetlenség. Nem engedem.

– Ne szólj bele – mondta Apa. – Már megbeszéltük.

Karcsika tapogatózva ment végig a folyosón, fél kézzel a falat fogta, fél kézzel Radír pórázát. Apa nyakkendőjének borotvaszesz meg cigarettaszaga volt, és egy kicsit érdes is volt, Karcsikának eszébe jutott, hogy mit írt a könyv, hogy aki leveszíti a látását, annak kiélesednek a többi érzékei, és Karcsika érezte is, hogy kiélesednek, hallani például biztos hogy sokkal de sokkal jobban hallott, mert már egészen bent volt a szobájában, és az ajtaját is majdnem becsukta már, mégis tisztán hallotta, hogy anya odasúgja apának, hogy ilyet nem lehet csinálni, ez gonoszság, és apa erre azt mondta, hogy nem gonoszság, hanem csak egy próba, és különben is, anya tényleg akar oda egy kutyát? És anya mondta, hogy még csak az kéne, és apa mondta, hogy meglátja, hogy Karcsika nem fogja kibírni. Karcsika akkor becsukta az ajtót, és azt monda, hogy igenis ki fogja bírni, azért is ki fogja bírni, leült az ágya elé a szőnyegre és úgy várta, hogy este legyen, és Dédi hazajöjjön, és megjöjjön az angyal, és meghozza a karácsonyfát, és meghozza az ajándékokat. Radír odafeküdt mellé a szőnyegre, Karcsika a hátát simogatta: – Jól van Radír – mondta –, meglátod, nem lesz semmi baj. – Hallgatta a csendben a kutya nyugodt légzését. – Nem fogok elaludni – gondolta, aztán szinte azonnal elaludt.

Amikor a hangos csengőszóra felébredt először nem tudta, hol van, egy kicsit meg is ijedt, mert hiába nyitotta ki a szemét, semmit sem látott. De aztán Radír megnyalta a kezét, és akkor minden eszébe jutott, odanyúlt a szemére kötött nyakkendőhöz, azt gondolta, hogy le kéne venni, vagy ki kéne kukucskálni, de nem vette le és nem is kukucskált, és jól is tette, mert Apa hangja egészen mellette szólalt meg: – Jön az angyal – mondta –, gyere! – és segített Karcsikának felállni. Abban a pillanatban megint megszólalt a csengő, aztán megszólalt a lemezről a Mennyből az angyal, úgy, ahogy minden karácsonyeste, és elindultak a nagyszoba felé, és Apa segített, úgy mentek, Radír is jött, Karcsika hallotta, hogy húzza maga után a padlón a hámot.

Beértek a nagyszobába, Karcsika orrát megtöltötte a friss fenyőszag, a csillagszórók füstszaga, a gyertyák füstjének viaszos illata, Anya és Dédi már énekeltek, Karcsika próbálta elképzelni a karácsonyfát, a díszeket, az angyalhajat, a zöldre festett karácsonyfatalpat, a fa alatt a becsomagolt ajándékokat, a karácsonyfa tetején a csúcsdíszt, sehogy se sikerült. Azért előrelépett, megpróbált ő is énekelni a többiekkel meg a lemezjátszóval, megbotlott a szőnyegben, majdnem elesett, anya szerencsére elkapta. Nem, nem anya volt, a szorításából érezte, hogy Dédi az. – Köszönöm, Dédi – mondta. Dédi hirtelen abbahagyta az éneklést: – Hát ez meg mi? – kérdezte. – Karcsika mi ez az izé a szemeden?

– Próba –mondta Karcsika. – Apa mondta. És én kiállom, hogy megtarthassam Radírt.

Karcsika érezte, hogy Dédi elengedi a karját, közben hallotta, hogy hangosan azt kiáltja, hogy: – Próba! Károly nem szégyelled magad? Majd adok én neked próbát! – aztán valami csattant, nem egyszer, hanem kétszer, Piff!!!–Paff!!! aztán egy kéz lerántotta Karcsika szeméről a nyakkendőt, a Dédi keze volt, Karcsika megismerte a levendula szappanának a szagát, aztán csak állt ott hunyorogva, a karácsonyfát nézte, a csillagszórókat, meg alatta a színes sztaniolba csomagolt ajándékokat, és az egyik doboz tetején a csillogó krómozott szájkosarat, és a szép fekete nyakörvet, és a finom bőrszálakból font hosszú pórázt, és a piros műanyag kutyatálat, amire rá volt nyomtatva nagy fekete betűkkel oldalt, hogy KUTYA, és Radírt, aki épp kievett egy szaloncukrot az aranyszínű sztaniolpapírból, és akkor Karcsika apára nézett, és apa arca mind a két oldalon tiszta piros volt, de azért megszólalt: – Igen! – mondta – Igen, megtarthatod! – és ahogy ezt mondta, már nevetett is, és fél kezével az arcához nyúlt, és megdörzsölte, és úgy mondta nevetve, hogy: – Nagymama drága, maga aztán igazán nem ismeri a tréfát.

Dragomán György: Hangár – Antigoné (2017)

Vajon miben különbözik egy mai erős nő a két és félezer évvel ezelőtti társától? Miben különbözik a testvér elvesztése felett érzett fájdalom, és az elszántság, hogy a húg igazságot szolgáltatna, megnyugvást hozna halott bátyjának? Miben különböznek a hatalom súlyos, embertelen titkai a maiaktól? Nagyon úgy tűnik, hogy nem sokban… szinte semmiben. WMN 5+5 sorozatunkban Aegon-díjas írók írják újra klasszikus irodalmi nőalakok sorsát a modern mindennapokban. Grecsó Krisztián Móricz Zsigmond Veres tanítónéját, Péterfy Gergely Hófehérkét, Németh Gábor pedig Édes Annát dolgozta föl. Most Dragomán György következik, a választottja pedig Szophoklész Antigonéja.

– Anitgoné, az istenit magának, vigyázzon már oda, – szól rám a biztonsági őr, a hangjából süt a gyűlölet, elkapja a könyököm, és közben úgy tesz, mintha nem ő próbált volna már harmadszor is belökni a sáros esővízzel teli dzsipkeréknyomba.

Már másodszor szólít a keresztnevemen, úgy mondja, mint valami káromkodást, amikor megérkeztem, és ellenőrizte a személyimet, akkor akadhatott be neki. Annyira  szorítja  a karom, hogy tudom, nyoma fog maradni, de nem érdekel, rá kéne szóljak, hogy engedjen el azonnal, de ehelyett csak rámosolygok, ettől kicsit zavarba jön, lerázom magamról a karját, megyünk tovább a hangár felé, tudom, direkt kerülőúton visz, mit tudom én, mért, talán azzal is időt akarnak nyerni, vagy abban reménykednek, hogy ettől majd a legeslegvégén feladom, nem érdekel, letettem már arról, hogy megpróbáljam megérteni őket, nem érdekel, mit gondolnak, hogy mi jár az agyukban.

Megyünk, újra meglök, most már nem mond semmit, csak hörren egyet, megyek tovább, a csizmám  néha majdnem bokáig süllyed az esőtől feláztatott földbe, a karkötőim csörögnek, ahogy egyensúlyozni próbálok, a sminkem szétfolyt, a szél beveri a hideg, apró szemű novemberi esőt a kabátom csuklyája alá, fáznom kéne, de mégse, a földút emelkedik, a biztonsági őr fújtatásából tudom, kicsit lassít is, de én nem lassítok, én megyek tovább, magamhoz szorítom a táskám, nincs benne semmi, csak a sminkkészletem, a személyim, telefonom, a fényképezőgépem, a bírósági végzés hitelesített másolata  beborítékolva, plusz még három – vízhatlanra laminált – másolat belőle, meg persze a bekapcsolt Geiger-számláló.

A földút szinte vájattá mélyül, ahogy felérünk a domb tetejére, a biztonsági őr már szabályosan liheg, meg kell állnia, előrehajol, hátul a derekára  teszi a kezét, annyira kivan, mintha lefutott volna egy félmaratont, az arca vörös, ahogy nézem, szinte megsajnálom, szerencsétlen hülye, itt kell őrizze ezt az objektumot az isten háta mögött, persze hogy gyűlöl, kirángattam a kényelmes lakókocsijából, aztán elfordulok, és meglátom lent a völgyben a hangárt, és egy villanásnyi időre egészen beleszédülök a látványba.

Semmi különös, egy egyszerű hengerformájú épület, olyan mint egy félig földbe ásott irdatlan olajoshordó, a látványtól mégis kihagy egyet a szívem, a bátyámra gondolok, arra, hogy milyen reménytelenül próbáltam rábeszélni, hogy nekivágjon, akkor persze nem tudtam, hogy már három éve nyomoz a kiégett fűtőelemek körüli szabálytalanságok után, azt hittem, hogy csak a bányászok nehéz életéről akar egy oknyomozó riportot írni.

Hogy igazából mit is akart, az csak a baleset után lett számomra nyilvánvaló, amikor bejárta a világsajtót a hír, hogy a reaktiválni készült szénbánya sajnálatosan beomlott, és a tizenhét lent tartózkodó bányászt öt nap után sem sikerült megmenteni, és az ügyvéd elhozta nekem a táskát a dossziékkal meg a merevlemezekkel, amit a bátyám arra az esetre hagyott nála, hogyha ővele ne adj’ isten történne valami.

A hangárt nézem, az esőtől feketébbnek látszik a feketénél, egyszerre csillog és szívja magába a fényt, hátravetem a csuklyámat, a hajam pillanatokon belül ronggyá áztatja az apró szemű eső, nem érdekel.

A biztonsági őr még mindig liheg, nem törődőm vele, a bátyámra gondolok, arra hogy képes volt hamis papírokkal bányásznak állni, arra, hogy vajon mit akart ezzel bizonyítani, és vajon kinek. A biztonsági őr egész közel jön hozzám, megszólít: – Biztos oda akar menni. kisasszony? – kérdezi. Indul a kezem a táskám felé, hogy elővegyem, és az orra alá dugjam a végzést, de akkor észreveszem, hogy az arca remegve tikkel. – Ne menjünk oda, nagyon szépen kérem – mondja –, ne menjünk oda! A hangjában színtiszta rettegés.

Átnézek rajta, a bátyámra gondolok, rá, meg a tizenhat másik szerencsétlenre, akinek nyilván fogalmuk se lehetett arról, hogy egy illegális atomhulladék-tárolót akarnak üzembe helyeztetni velük, nyilván fogalmuk se lehetett arról, hogy pontosan mi is van azokban a hordókban, és arról se, hogy milyen veszélyes is az a munka, amit elvállaltak az extra pénzért.

A biztonsági őr azt kezdi mondani, hogy neki gyerekei vannak, értsem meg, hogy gyerekei vannak, ha nem kísér oda, akkor kirúgják az állásából, ha meg odakísér, akkor – itt elhallgat, elfog a kísértés, hogy elővegyem a telefonom, és az orra alá dugjam a hangrögzítő appot, azért hogy végre valaki kimondja azt, amit mindenki tud, de amiről mindenki hallgat, tudom, hogy annyira retteg, hogy szegényem most kimondaná a nagy titkot, hogy veszélyes odamenni, hogy ólomkoporsóban fekszenek ott, mind a tizenheten a hangárban, várják, hogy teljen az idő, és találjon a rendszer valami megoldást arra, hogy miként is lehetne mégis a föld alá rejteni őket.

A biztonsági őr már egész testében remeg: – a kulcsokat – mondom neki, közben végigfut a fejemben az egész folyamat, a nyomozás, a tárgyalások, a négyszemközti beszélgetések, az aggódó tekintetek, a lesütött szemű suttogások, az ahogy az ügyvéd félrevon, és azt kezdi magyarázni, hogy ebbe bele is halhatok, értsem meg, hogy ez nem gyerekjáték, ez vérre megy. Az ügyvéd acetonszagú lihegése villan eszembe, az ahogy elmondja, hogy muszáj engedélyt adniuk, ha nem adnának, azzal elismernék, hogy nem csak egy sima baleset volt, és semmiképpen se szeretnék, hogy ez bekerüljön a bírósági jegyőzkönyvbe, úgyhogy nem lesz más választásuk, minthogy kegyeleti okokból kivételesen hozzájáruljanak, onnan már csak a bírón múlik, viszont ha meg is kapom az engedélyt, ő akkor is azt tanácsolja, hogy a saját jól felfogott érdekemben, ne menjek oda.

Az kulcscsomó csilingelve csörög, ahogy az őr felém nyújtja, kirántom a kezéből mielőtt meggondolhatná magát, a kulcs a kezemben, itt a vége, most kell döntenem, az őr már döntött, hirtelen sarkon fordul, rohanni kezd visszafelé a vájatban.

Én a táskámba csúsztatom kulcscsomót, hallom hogy nekiütődik a telefonomnak, aztán azt is, ahogy a Geiger-számláló halkan kattogni kezd, mélyen beszívom az esőtől ammóniaszagú levegőt, elindulok a hangár felé, a lépéseim igyekszem a kattogás egyre gyorsuló ritmusához igazítani.