Varga Lóránt: Offline
Megállt a terem ajtaja előtt. Igen, ő még emlékezett arra, amikor ez normális dolog volt, amikor ez a pillanat olyan megszokott könnyedséggel jött el, hogy az ember ügyet sem vetett rá. De az élet zajlik, az idő bütyköl a pillanatokon, semmivé teszi az egyiket, felmagasztal egy másikat, mindezt saját kénye-kedve szerint. Ha jól belegondol az ember, az idő egy kegyetlen, szemét kis gondnok az élet általános iskolájában. Eltűnődött a hasonlaton, és tetszett neki, de az ajtó mögötti zaj gyorsan visszarángatta a jelenbe. Be kell nyitnia, és aztán hömpölyöghet majd a vízözön, vagy más egyéb katasztrófák. Izzadt tenyérrel nyomta le a kilincset.
A teremben hirtelen mélységes csönd támadt, és ez bizonyos értelemben félelmetesebb volt, mint a kiabálás.
– Szervusztok, gyerekek! – sétált óvatosan a tanári asztalhoz. A lábai is remegtek. Letette a táskáját, és most először rájuk nézett. Lassan, kimérten pásztázta végig az osztályt. Huszonkét szempár nézett vissza rá. A legtöbb kölyök arcán megdöbbenést látott, mely bármikor változhat azzá a pillantássá, amivel egy ragadozó szemléli áldozatát. Egy percen belül el fogok ájulni, gondolta, majd az jutott eszébe, hogy akkor viszont biztosan szét fogják tépni, tehát nem ájulhat el. Ez parancs!
– Helga néni vagyok, és ma a költői képekről fogunk tanulni. Egészen pontosan a hasonlatról, a metaforáról, a megszemélyesítésről és az allegóriáról – mondta száraz hangon. Megköszörülte a torkát.
– A tanár néni beteg? – kérdezte egy vöröshajú kislány az első sorban.
– Nem.
– Hogy írják? – kérdezte egy piros inges fiú két paddal távolabb.
– Mit?
– Az aligátort.
– Nem aligátor, hanem allegória. Felírom a táblára – fordult megkönnyebbülve a tábla felé. Felkapott egy krétát és lendületes mozdulatokkal írta fel a négy szót. Igen. Ezt is ezer éve csinálta, de be kellett vallania magának, hogy élvezte a kréta surrogását, azt, ahogy a fehér por apró szemekben hullik kézfejére. Ősidők. Nem véletlen, hogy vírus idején minden a feje tetejére áll.
Ha három hete nem ütött volna be ez a csúnya fertőzés, akkor menne minden a megszokott módon, de a hálózati vírussal nem lehet viccelni. Egy országot, sőt, egy egész kontinenst tönkre tehetnek. Ilyenkor ki kell szépen kapcsolni a gépeket, meg kell várni, hogy a hálózatorvosok megoldják a problémát, és a kellő helyekre befecskendezzék a gyógyító algoritmusokat. Addig pedig offline élet van. Nem nagy ügy. De hogy mindez három hete tartson, hogy a normál oktatás is leálljon, na, az már nem mindennapos esemény! Visszafordult.
Az osztály tátott szájjal nézte a táblát.
– A tanár néni mit csinált? – kérdezte a vörös hajú.
– Hadonászott – jelentkezett valaki.
– Photoshop!
– A tanárnő írt, ugye? – kiabált be egy a többieknél jóval magasabb lány.
– Hülye! Nem írt – üvöltött fel valaki hátulról. – Az nem ilyen. Ott nincs billentyű.
– Te vagy a hülye. Le foglak tiltani. A tanárnő igenis írt.
– Szerintem rajzolt – csatlakozott be a társalgásba egy rókaszemű kislány. – Írni nem lehet így.
– Tanár néni, tudná megint csinálni azt?
– Írni?
– Mondtam, hogy írt – üvöltött fel a langaléta.
– De hogy? Hiszen rajzolt a karjával. Az ujjai… nincs is billentyűzete – suttogta egy égszínkék szemű kisfiú. Remegett a szája.
– Helga néni, ez milyen betűtípus? – kérdezte egy kislány középről. Frufrus haja mélyen a szemébe lógott. Manapság ez volt a divat.
– Ez nem betűtípus.
– De betűtípus – hördültek fel többen is.
– Sans Serif – kiabálta be valaki.
– De nem betűtípus, gyerekek. Most írtam fel a táblára kézzel.
– Ti mind hülyék vagytok. Most mondta, hogy írt. Én tudtam! – rögzítette mindenkiben győzelmét a langaléta, és elégedetten hátradőlt a székében.
– De milyen betűtípus? – kérdezte a frufrus.
A gyerekek izgatottan várták a választ.
– Hát… Helga – sóhajtott egyet.
– Uhhh! – búgta az osztály izgatottan.
– Csinálja megint! – kiabálták be páran.
Újra a tábla felé fordult. Megfogta a szivacsot és letörölte az utolsó szó végét.
ALLEG
A háta mögött izgatott sikongatások reppentek fel.
– Nem mentettem el – kiabált valaki. – Hol lehet elmenteni?
– Mit? – kérdezte visszafordulva.
– Azt, amit le tetszett gépelni.
– Írtam, nem gépeltem.
– A tanárnő Helga fonttal gépelt a táblára. Láttuk. Hol lehet elmenteni?
Nem mert válaszolni. Tényleg nem mert.
– Hol a mentés gomb, Helga néni? – nézett rá könnyes szemmel a vörös hajú.
– Figyeljetek ide… – nem folytatta.
– Nekem pisilni kell! – pattant fel egy kislány.
– Nekem is! – állt fel egy másik.
Néhány gyerek elindult az ajtó felé.
– Helga néni, hol van a pause gomb?
Nem válaszolt. Tehetetlenül állt az osztály előtt.
– Merre van? – kérdezte a vöröske.
– Gyerekek, az itt nincs. Engem nem lehet megállítani.
– De a PAUSE gomb merre van?
– Nincs.
Fülsiketítő csend telepedett az osztályra.
– Nincs? – kérdezte a colos kislány tágra nyitott szemmel.
– Nincs – ingatta meg lassan a fejét.
– Akkor…?
Értetlen, tétova tekintetek várták a választ.
– Gyerekek, én offline vagyok – mondta halkan.
A rókaszemű elsírta magát.
– Az milyen? – kérdezte a kékszemű hüppögve.
– Ilyen. Csak itt állok, és beszélek. Nincs Pause, nincs mentés, csak én vagyok.
– Élni tetszik? – kérdezte hátulról valaki.
– Néha nem tetszik, de igen. Gyertek ide!
A colos felállt, és hihetetlen bátorsággal lépett elé.
– Ne csináld! – sikoltott fel valaki az oldalsó padokból.
– Látod? – simogatta meg a lány arcát. – Offline.
– Mit csinált veled? – kérdezte valaki.
A colos meglepetten fordult az osztály felé: – A digitális Helga néni…
– Nem digitális. Élő.
– Él? – kérdezte a vörös.
– Aha! – bólintott a colos.
Az osztály percek alatt körülötte rajzott.
Felült az asztalra, és két kölyköt az ölébe is ültetett. Kérdések záporoztak rá.
– Az offline Helga néni szokott kakilni?
– Igen. Pont, mint te. Az élő tanárok ilyenek.
– De tényleg nem lehet visszatekerni a Helga nénit?
– Nem, csak meg, de abba ne menjünk bele.
– Ha nem lehet elmenteni az offline Helga nénit, és nincs Pause rajta, akkor mire jó? – kérdezte az jobb térdén ülő kisfiú.
– Hát, ez egy igencsak érdekes kérdés. Lássuk csak – átölelte a kölyköt, majd a bal térdén ücsörgő kislányt is. – Ha ma a hasonlatokról tanulunk, akkor erre van egy igazán jó történetem. Egyszer volt hol nem volt, élt a kerek erdő közepében egy offline törpe…
*
(Zs. éppen a doktori iskoláját végzi. Generációk, oktatás, ilyesmi. Ahogy esténként beszélgetünk a témáról, egyre mélyebben fogalmazódik meg bennem az a felismerés, hogy a világ minden tekintetben válaszút előtt áll. A tanárnak többé nem ismeretet kell átadni, mert arra egy gép is képes. Az ismeret ott van mindenhol, elérhető, használható. Azt kell odaadnia, amit egy diák mástól nem szerezhet meg. Olyasmit, amire csak egy ember képes: szemléletet, gondolatokat, példát, bölcsességet, világlátást, valami emberit.