Szabó Borbála: A szülők bosszúja, Válás
Szabó Borbála: A szülők bosszúja
A szülőket eléggé fejbe kólintotta a hír.
– Isznak…? – kérdezte egy öltönyös úr, akinek izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. – Már, most? Tizedikben?
– Hát igen, sajnos, ez a helyzet – sóhajtott Dóra néni, az osztályfőnök. – Az iskolapszichológusi vizsgálat alapján okunk van feltételezni, hogy rendszeresen fogyasztanak alkoholt, dohányoznak, főleg azokon a bizonyos szombati házibulikon. Olykor kábítószerrel is élnek, felelőtlenül létesítenek egymással szexuális kapcsolatokat, illetve úgynevezett „cselendzseket”, kihívásokat hajtanak végre: magukra öntenek egy vödör jeges vizet, szétroppantanak egy mosókapszulát a szájukban, satöbbi.
– Na de… – pihegett Árpi anyukája, egy sovány nő – miért csinálják ezt a hülyeséget?
– Mert idióták, azért – felelt neki a saját férje, egy hatalmas idegsebész. – Mi dolgozunk, eltartjuk, tanulni nem tanul semmit, kapja a zsebpénzt, és mire költi ez a kis vakarék?!
– Mosókapszulára – válaszolta a híres színházigazgató. Ezután komolyra fordította a szót. Elmesélte, hogy őnáluk épp mostanában játszanak egy ilyen témájú ifjúsági darabot, drog-túladagolásban meghal benne egy gyerek, gyönyörű előadás, nyert is közönségdíjat a kaposvári fesztiválon.
Tanácstalan csönd ülte meg a termet.
– Elnézést, de én ezt nem hiszem el! – tiltakozott egy melírozott hajú anyuka. – Erről biztosan tudnék, nekem elmondta volna a Niki! Nagyon bizalmas a viszonyunk. Ő különben se jár házibulikba, szombatonként filmklubba megy, és utána a Bogiéknál alszik.
Bogi anyukája, aki az angol szakon tanszékvezető, csodálkozva pillantott rá a szemüvege mögül.
– Nálunk nem aludt még soha. Különben se lenne értelme, a Bogi minden szombaton a Zsolti kisöccsére vigyáz!
– Elnézést, hogy közbeszólok – szólt közbe Zsolti apukája, egy hórihorgas közgazdász –, tudom, hogy nem fogtok örülni a hírnek, de a Zsoltinak nincs kisöccse. De már dolgozunk rajta! – tette hozzá, hogy oldja a hangulatot. Ezen egyedül ő kuncogott. Aztán eszébe jutott még valami. – Egyébként a Zsolti sincs otthon szombatonként! A Palkóéknál van Leányfalun, különangolon.
– Mi nem élünk Leányfalun! – háborgott Palkó apukája. – A Hollán Ernő utcában lakunk húsz éve. Majd hülyék lennénk kiköltözni!
Csak ültek ott az osztályteremben, az iskolai padokba szorítva ezek a negyven-ötvenéves emberek: tekintélyes férfiak és sikeres nők, cégvezetők, informatikusok, közgazdászok, színházigazgatók, és egyszerűen nem értették, hogy most akkor mi van. Niki-anyuka sírt, Árpi-apuka fújtatott. És akkor megint megszólalt az öltönyös úr.
– Szerintem ne hagyjuk annyiban. Álljunk bosszút a vakarcsokon!
-–Vakarékok – javította ki az idegsebész.
– Ez jóóóó…! – csatlakozott lelkesen Tamara apukája, aki színházszagot szimatolt. – Tanítsuk meg őket kesztyűbe dudálni!
Dóra néni azt mondta, ez szerinte nem a jó irány, hisz a harag mindig rossz tanácsadó, de a többiek azt mondták, ebben az esetben szerintük kivételesen jó. Vidáman társalogva mentek haza, és másnap elkezdték előkészíteni a tervet.
Két héttel később, egy szombat este Niki gyanútlanul Trónok harcát nézett a laptopján, amikor Bogi hívta telefonon.
– Csá. Na mi van?
– Ja, nem, semmi. Csak annyi, hogy eltűnt az anyám. Ja, meg az apám.
– Hú, ez para. De hova tűntek?
– Nem tudom. A tieid megvannak?
– Ja, gondolom.
– De tuti?
– Ja, szerintem ja. De amúgy lehet, hogy nincsenek. Tök nem is volt ma még vacsora meg semmi…
– Oké, csak azért kérdezem, mert az előbb hívott a Tami meg a Zsolti, aztán a Palkó is, hogy nekik sincsenek meg, szóval. Kicsit azért ez gáz.
– Nemár. Szülőarmageddon, vagy mi van itt?
– Ja, lehet.
– Akkor? Tíz perc múlva Széll Kálmán?
Éjjel kettőkor már az egész osztály ott toporgott a Széll Kálmán téri óra alatt. Kivételesen senki sem hiányzott – csak hát ugye, a szülők, de azok mindenkinél. Kiderült, hogy mindenhol más ürüggyel léptek le: volt, aki társastáncra ment, mások moziba, céges partira, és volt, aki egy szó nélkül tűnt el az otthonából.
Nikinek hirtelen beugrott valami.
– Van egy ilyen sorozat, a „Leftovers”, az megvan nektek? – kérdezte. – Abban az van, hogy adott pillanatban eltűnik a földről az emberiség két százaléka. Lehet, hogy itt is ilyesmi van.
– De ott is csak szülők tűnnek el?
– Hát, nem, ott mindenféle emberek.
– Akkor az más. Az nem ez.
Zsolti szólásra jelentkezett.
– Bocs, én csak annyit mondanék, hogy most dumáltam messengeren a Vincével, és a béseknek nem tűntek el a szülei. Csak nekünk.
– De ki a tökömnek kellhetnek pont a mi szüleink… ? – kérdezte őszinte döbbenettel Árpi.
Mindenki némán telefonált, hívta a szüleit. Tizenhat éves létükre többen is elpityeredtek. Hangos békabrekegés törte meg a csöndet.
– Esemest kaptam… – közölte Bogi – … a Palkó apjától!
– Mi van?? – Palkó rögtön kikapta a kezéből a telefont. – „Bogika, gyere anyukádért, mert nagyon szétcsapta magát. Vodkát ivott energiaitallal. Endre bácsi” És itt a cím is…
Közben többen is esemest kaptak, mindenki valaki más szüleitől.
„Zsolti, apukád sajnos felöntött a garatra, és elkavarta a ruháját. Tudsz hozni neki váltást?”
„Árpikám, nincsenek jó híreim: anyukád elszívott valami növényt, aztán összejött a Palkó apjával, apukád nekiment, borult egypár bútor. Most már békésen alszanak mind a hárman, de nem ártana, ha idejönnél!”
„Nikolett, S.O.S. gyere, anyukád egy cselendzs miatt nem bírja abbahagyni a csuklást, szerintem be kéne vinni az ügyeletre.”
Mindegyik üzenet alatt ugyanaz a lakáscím volt megadva. A fiatalok négyesével taxiba ültek, és azonnal kiszálltak a helyszínre.
A lakásajtó nyitva állt. Odabent leírhatatlan szag fogadta őket: kiömlött alkohol bűzlött mindenfelé, és mindent valami ismeretlen eredetű, fehér füst borított, amitől semmit nem lehetett látni. A gyerekek a félhomályos előszobában toporogtak, senki nem mert beljebb menni.
Ebben a pillanatban felkapcsolódott a szobában a lámpa. Több mint harminc ember zuhant elő különféle rejtekhelyekről: szekrényből, függöny mögül. Páran egymást támogatták, ölelkeztek. És mindenki gurgulázva nevetett.
– Melge… meglepetésbuli! – rikkantotta a színházigazgató kissé összeakadó nyelvvel.
A szülők próbáltak diadalmasan koccintani, de keveseknek sikerült eltalálni a sajátjával egy másik poharat. A gyerekek nagy része sértetten álldogált a bejáratnál, de néhányan – főleg a lányok – segítőkészen a szüleikhez szaladtak.
– Anya, jól vagy? Mennyit ittatok? – faggatózott Niki aggodalmasan.
A színházigazgató halált megvető bátorsággal felmászott a dohányzóasztal tetejére és szónoklatba kezdett.
– Kedves barátaink, vagyis ellenségeink, vagyis: drága gyermekek! Azért gyűltünk itt ma össze, hogy végre forduljon a kocka, és ezegyszer ti is megérezzétek, amit mi szoktunk, amikor ti a saját tepsi és lelki épségeteket veszélyeztetve… csináljátok a vadbaromságaitokat, miközben mi… Na de most ennek vége: végre-valahára a mi tepsi ékségünk is… – ezen a ponton a színházigazgató elvesztette a fonalat, de a magas közgazdász a segítségére sietett:
– Nem hagyjuk magunkaaaaat! – kurjantotta. – Menőőők vagyuuuuunk!
– És kúlok! – vihogta közbe Bogi anyukája.
– Igeeeeen, és kúúúúúlok! – helyeselt a közgazdász, és forradalmi gesztussal a vitrinbe vágta a szemüvegét. Nagy csörömpölés hallatszott.
– Apa! – szólt elhűlve Zsolti. – Ez a szemüveg negyvenezer forintba került!
– Na és? – vonogatta a vállát az apukája. – Az én pénzem, nem? – tette hozzá, majd üvöltve a szovjet Internacionálét kezdte énekelni. – Föl-föl, ti rabjai a földnek…!
A konyhából előbukkant az idegsebész is két lábosfedővel, és ütötte a dalhoz a taktust, az anyukák körtáncot jártak.
A gyerekek egyik lábukról a másikra álltak kínjukban. Fogalmuk sem volt, mit kell ilyenkor csinálni.
Ekkor hányás hangja hallatszott a fürdő felől, majd kisvártatva Dóra néni támolygott elő, a szájából csorgott a habos nyál.
– Jaj, ne! – bődült fel kásásan az idegsebész. – Elharapta a mosókapszulát!
Amíg a mentőt várták, hogy Dóra nénit gyomormosásra vigye, Palkó és Zsolti kiállt a gangra.
– Cigit?
– Nem kérek, kösz. Nem kívánom.
– Ja. Én se.
KÉRDÉSEK: 1. Hol, mikor, milyen társadalmi közegben játszódik az alkotás? 2. Miért mondja el a történetet az elbeszélő? Milyen problémára akarja felhívni a figyelmet? 3. Szerinted mennyire jellemző ez a probléma ma? Mi lehet az oka? 4. Értelmezd a címet! 5. Világítsd meg a lezárást! Szerinted sikeres volt a szülők bosszúja?
Szabó Borbála: Válás
Szabó Borbála novellája először a Nők Lapja 2017/20. számában jelent meg. Nem sokkal később felkerült az internetre, ahol rövid időn belül olyan heves érzelmeket váltott ki az olvasókból, amilyet irodalom csak ritkán tud. Több ezren ragadtak klaviatúrát, hogy kommentben álljanak ki az író és műve mellett – vagy éppen ellene.
A szülők tétován megálltak a gyerekszoba ajtajában. Látszott, hogy nagy bejelentésre készülnek.
– Szívem, Gergőke! – szólalt meg Anya. – Figyelj csak ide egy pillanatra, apa meg anya beszélni szeretne veled.
A szőnyegen játszó öt év körüli gyerek szórakozottan felnézett a szüleire.
– Oké – egyezett bele érdeklődés nélkül.
Anya nagy levegőt vett, majd kimondta a mondatot, amire már olyan régen készült.
– Az a helyzet, drágám, hogy apa meg én… megszerettünk egy másik kisfiút.
A gyerek ráncolta kis homlokát, egyik szülőjéről a másikra nézett.
– Na és?
– Hát és… és mától mi vele akarunk élni! – Anya hangja elcsuklott. – Ne haragudj, Gergőke, ez nekünk is fáj, nekünk is nehéz…
Apa támogatólag a pityergő Anya vállára tette a kezét, és átvette a szót.
– Mi mindig nagyon jól éreztük magunkat veled – mondta –, szerettünk téged nevelni, kisfiam. Rengeteg közös emlék köt össze bennünket: a szülés, az első lépések, az első bilibe pottyanó kaki…
Anya a könnyein át elmosolyodott, eszébe jutott egy szép emlék:
– Kuku! Úgy hívta: kuku!
Gergőke hitetlenkedve rázta borzos kis fejét.
– Most mi van?? Tesóm lesz?
– Nem, nem értetted meg, amit anya mondott. Egy másik kisfiút választottunk helyetted, és már őt szeretjük. El kell költöznöd, hogy ő idejöhessen a helyedre.
A gyerek eltátotta a száját.
– Na de… hova költözzek? Én itt lakok. Ti vagytok az apukám és az anyukám.
– Ez így van, Gergőke – magyarázta Apa. – De azt te is érzed, hogy ez a dolog már jó ideje nem működik, igaz? Csak egymás mellett élünk: mi tévézünk, olvasunk, te autózol, gyakran egymáshoz se szólunk órák hosszat. Kiürült a kapcsolatunk, fiam.
Anya is belelendült az érvelésbe.
– Bizony ám! És közben szépen lassan kiveszett a vágy is. Bevallom, egy ideje már nem kívánom, hogy ápoljalak, ha beteg vagy, hogy kitörölhessem a feneked, hogy segítsek lezuhanyozni. Gépiesen ölellek meg, mikor oviba indulsz. De nincs semmi baj: majd találsz te is új szülőket, olyanokat, akik tényleg téged akarnak.
Gergőke úgy meredt erre a két emberre, mintha ufók szálltak volna le a szeme előtt a szőnyegen. Nem volt egy sírós gyerek, de most legörbült a szája.
– Apa… Anya… én ezt nem akarom! Én még csak ötéves vagyok! Nem akarok új szülőket, nem akarok máshova költözni, nem, nem, nem, itt akarok maradniiii!!!
– Hisztivel most nem mész semmire, Gergő – komorult el Apa. – Légy férfi!
– De ki fog rám vigyázni? – sopánkodott tovább a gyerek. – Ki visz oviba? Ki ad enni, ki vesz kólát, focis kártyát nekem…?
– Megértjük, hogy most csalódott vagy. Ez természetes – duruzsolta Apa, miközben lefogta a gyerek kétségbeesetten hadonászó öklöcskéit. – De majd megemészted. És talán egyszer még lehetünk jó barátok.
Anya elővette a vonatos hátizsákot, miközben szép arcán csorogtak a könnyek.
– Tessék, szívem, összekészítettem neked néhány holmit. Alul vannak a zoknik, alsónadrágok, felül a pólók meg a nadrágok. Majd vigyázz, hogy a homokozóba ne az ünneplőnadrágodat vedd fel, mert kilyukad a térde.
– Tudni akarom, hogy ki az – suttogta sápadtan a gyerek. – Ismerem? Egy csoporttársam az oviból? Vagy a Maci csoportba jár, oda jár, mi?
Apa ekkor megtört. Döbbenetes volt látni, ahogy a hatalmas férfitest a szőnyegre zuhan.
– Ez a Sors! Ez a Sors! – nyüszítette, mint egy sebzett vadállat. – A játszótéren kezdődött. Te homokoztál, amikor megláttam őt a csúszdán. Lobogott a szőke hajacskája, és a mosolya… megolvasztotta a szívemet. Hazajöttünk, de nem halványult az emlék. Délutáni alvás alatt megint kimentem a játszóra, szóba elegyedtünk.
– Apa ezek után nekem is bemutatta Kornélkát – folytatta Anya. – Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor te születtél: iszonyatosan erős vágyat kezdtem érezni, hogy gondoskodjak róla. Eljártam az ovis szülői értekezletére, a szertornavizsgájára. Miközben szégyelltem is magam, bujkáltam a valódi szülei elől.
– Kornélka hamarosan elmesélte nekünk, hogy a szülei nem értik meg őt. Ez egy bántalmazó kapcsolat volt, az apja rendszeresen megdádázta a fenekét, az anyja meg érzelmileg zsarolta, állandóan azt kellett mondania neki, hogy szereti. Kornélka hároméves kora óta fontolgatta, hogy elhagyja őket, de kellett hozzá ez az erős érzelem, hogy tényleg ki tudjon lépni.
Ebben a pillanatban egy szőke, selymes buksi jelent meg az ajtóban. Félénken, bizonytalanul oldalgott be az új kisfiú a szobába. Gergőke piros, Porsche formájú ágyára mutatott.
– Ez lesz a’ én ágyam? – kérdezte selypítve.
Gergőke agyát ekkor elöntötte a vér. Nekiugrott a másiknak, ütötte, ahol csak érte. Anya hangtalanul felsikoltott, Apa végül szétválasztotta a fiúkat.
– Remélem, egyszer majd téged is elhagynak a szüleid, és akkor megtudod, milyen! – vagdalkozott Gergőke.
– Engem máj kétszej elhagytak – közölte Kornélka. – Ez a hajmadik válásom.
Gergő kihúzta magát, keményen a szülei szemébe nézett, és hidegen így szólt:
– Kaka Apa. Pisa Anya. Utállak titeket!
Azzal vállára vette a kis hátizsákot, sarkon fordult, és örökre elhagyta a szülői házat.
Anya felsóhajtott.
– Félek, hogy most majd más karjában keres vigaszt… Aggódom érte.
– Ne féltsd! – ölelte át Anya vállát Apa. – Okos kölyök. Jól neveltük.
Az ablakhoz léptek, és meghatottan pillantottak le az utcára, exgyermekük után. Kettejük közé, mint egy meleg fészekbe, bevackolódott a kis Kornél.
– Szejetlek, Apa! Szejetlek, Anya! – dorombolta.
A szülők forrón átölelték új gyermeküket.
KÉRDÉSEK: 1. Miért váltott ki oly heves indulatokat az alkotás? 2. Mivel érvelhettek azok, akik szembefordultak vele? S azok, akik kiálltak mellette? 3. Te kikkel értesz egyet? Miért? 4. Szabó Borbála műve közel áll az abszurdhoz, hiszen egy valós problémát képtelen szituációba helyez. Mi ez a valós probléma? És miért képtelen a szituáció?