Forrás: Mark Twain: Megszelidítem a kerékpárt
http://mek.niif.hu/04200/04258/04258.htm
A CALAVERASI CSODABÉKA
Egyik keleten élő barátom levélbeli kérésének megfelelően felkerestem a szívélyes, fecsegő öreg Simon Wheelert, s híven megbízatásomhoz kérdezősködtem barátom barátja, Leonidas W. Smiley után, s itt közlöm az eredményt. Valami lappangó gyanú azt súgja nekem, hogy Leonidas W. Smiley puszta legenda; hogy barátom ilyen nevű embert nem is ismert; de sejtette, hogy az öreg Wheelernek, ha kérdezősködöm nála, eszébe fog jutni az a gaz Jim Smiley, s majd rögtön nekilát, és halálra untat engem valami kétségbeejtően hosszú, fárasztó és számomra teljességgel hasznavehetetlen visszaemlékezéssel. Ha ez volt a terv, valóban sikerre vezetett.
Simon Wheelert a pusztulásnak indult Angyal-bányatelepen találtam; a rozoga kocsma söntésében a kályha mellett szundikált, s megfigyeltem, hogy kövér és kopasz, s arcát valami elbűvölően kedves és egyszerű kifejezés önti el. Felkelt és üdvözölt. Meséltem, hogy egyik barátom megbízott: keressem meg kedves gyerekkori pajtását Leonidas W. Smileyt – Leonidas W. Smiley tiszteletest, az Ige ifjú szolgáját, aki állítólag valamikor az Angyal-telep lakója volt. Hozzátettem, hogy Wheeler úr rendkívül lekötelezne, ha tudna valamit mondani erről a Leonidas W. Smiley tiszteletesről.
Simon Wheeler bekísért egy sarokba, ott elbarikádozott a székével, azután leült, és eldarálta az alább következő egyhangú történetet. Nem mosolygott, nem komorult el, el nem tért volna attól a zsongító alaphangtól, melyet első mondatával megütött, és egy szikrányi lelkesedést sem mutatott. De az egész végeérhetetlen mesén végighúzódott valami lebilincselő komolyság és őszinteség, s ez világosan értésemre adta, hogy ő semminemű tréfás vagy nevetséges mozzanatot nem lát a történetben, s két hősét mint a ravaszság páratlan lángelméit csodálja. Hagytam, hadd mondja a magáét, s egyszer sem szakítottam félbe:
– Leonidas W. Smiley tiszteletes, hm… Leonidas… hát volt itt egyszer egy Jim Smiley nevű fickó, 49 telén vagy talán 50 tavaszán, nem emlékszem rá pontosan, de leginkább azért gondolom, hogy egyik vagy másik év lehetett, mert a nagy csatornát még nem fejezték be, mikor ez a Smiley a telepre érkezett. De akárhogy is, ő volt a legfurább ember, akit valaha is láttam, mert hát mindig mindenre fogadni akart volna, ha akadt olyan, aki a fogadást tartsa; ha nem talált senkit, fogadott az ellenkezőjére is. Bármilyen feltételt szabott a másik, ő belement, akármi legyen is az, csak fogadni lehessen, s akkor meg volt elégedve. Azonban hát szerencséje volt, hihetetlen szerencséje: majd mindig ő nyert. Kész volt az fogadni az atyaúristenre is; nem mondhattál neki olyan megveszekedett dolgot, hogy a fickó fogadást ne ajánlott volna, s bármelyik oldalt vállalta, amint már mondottam. Ha lóverseny volt, a végén vagy verte a mellét, vagy lógatta az orrát; ha kutyaviadal… fogadott; ha macskaviadal… fogadott; ha kakasviadal… fogadott; úgy ám, ha két madár ült a sövényen, fogadott veled, melyik röpül el hamarabb; ha a telepen istentisztelet volt, biz’ ő fogadni szokott Walker tiszteletesre is, aki szerinte a legjobb prédikátor volt a környéken, s az is volt, és ráadásul még jó ember. Ha egy ganajtúró bogarat látott az úton mászni, fogadott veled, hogy mennyi ideig tart, míg eljut… eljut oda, ahova indult, s ha álltad a fogadást, kész volt követni a ganajtúró bogarat Mexikóig, mert meg kellett tudnia, hová megy, s mennyi ideig tart az útja. Egy sereg fiú látta itten ezt a Smileyt, és mesélhet róla naphosszat. Mindegy volt neki, fogadott az bármire, átkozott egy fickó volt. Walker tiszteletes felesége egyszer nagyon megbetegedett, s úgy látszott, nem tudják megmenteni; de egyik nap átjött a tiszteletes, Smiley odament hozzá, s megkérdezte, hogy van az asszony, mire ő azt mondta, lényegesen jobban, hála az Úr véghetetlen kegyelmének, s oly szépen javulgat, hogy a Gondviselés segítségével meg fog gyógyulni; és Smiley, mielőtt észbe kapott volna, azt mondja:
– Kettő-ötvenet rá, hogy nem áll lábra.
Ennek a Smileynek volt egy kancája – a fiúk tetűgebének hívták, de csak tréfából, mert hát azért tudott futni -, s ezzel a lóval mindig nyert, noha igen lassú állat volt, s mindig hörgősség, takonykór, kehe vagy más nyavalya kínozta. Két-háromszáz méter előnyt szoktak neki adni, s aztán feleúton elhagyták; a verseny legeslegvégére azonban mindig felizgult, nekikeseredett és ugrálva, bokázva vágtatni kezdett, a lábait ide-oda dobálta, néha a levegőbe, néha oldalt neki a sövénynek, irdatlan sok port rúgott fel és hörgésével, köhögésével, tüsszögésével rettenetes zajt csapott, és mindig számíthattál rá, hogy egy nyakhosszal elsőnek ér a célba.
Volt még neki egy kis bulldogkölyke is, ha láttad, azt hitted, nem ér egy centet sem, és olyan nyavalyás formájú, hogy lopás lett volna ellene fogadni. De mihelyt pénzt szagolt, egészen más kutya lett: az alsó állkapcája előreugrott, mint a gőzhajó orra, a fogai kivicsorogtak és fénylettek, mint a kazán. A másik kutya téphette, marhatta, haraphatta, fellökhette kétszer-háromszor, Andrew Jackson mindig úgy tett, mintha meg lenne elégedve, s mást se várt volna – közben pedig a másik oldalon kétszer is rádupláztak a fogadásra, és szép summa pénz jött össze; akkor aztán hirtelenében elkapta a másik kutya hátsó lábát a forgónál, és beléakaszkodott – nem rágta, érti, ráharapott, és ha kellett, ott lógott rajta egy évig, míg csak a másik fel nem adta a küzdelmet.
Smiley mindig nyert a kölykivel, míg az ki nem kezdett egy kutyával, amelyiknek nem volt hátsó lába, mert levitte a körfűrész; és mikor már javában küzdöttek, a fogadást felemelték, Andrew Jackson gondolta, no, most kapja el a kedvenc helyét, s akkor látta ám, milyen bolondot járattak vele, és hogy úgy mondjam, a másik kutya utcájába ment; jócskán meglepődött, elbúsult, és nem akarta többé megnyerni a küzdelmet, így hát csúnyán megtiporták a belit. Rápillantott Smileyre, mintha azt mondaná: „Megszakad a szívem, s ez a te hibád, mért küldtél olyan kutya ellen, amelyiknek nincs hátsó lába, hogy el tudnám kapni, pedig hát ez a legfőbb erősségem a harcban”; aztán félrebicegett, lefeküdt és kimúlt. Biz’ isten jó kutya volt ez az Andrew Jackson, ha életben marad, nagy hírnevet szerez, mert nagy tehetség, valóságos lángész bújt meg benne – én állítom, pedig nem volt alkalma, hogy bebizonyítsa; de hát el sem képzelhető, hogy egy kutya ilyen sanyarú körülmények között ennyire tudjon verekedni, ha nincs tehetsége. Mindig elszomorodom, ha utolsó csatájára meg a korai halálára gondolok.
Voltak még ennek a Smileynek patkányfogó kutyái, kakasai, kandúrjai meg más hasonló jószágai, annyira, hogy nem hagyott nyugton, és az égvilágon mindenbe fogadni akart veled. Egyik nap fogott valahol egy békát, hazavitte, és azt mondta, iskoláztatni akarja; ilyenformán jószerivel három hónapig mást se csinált, csak ült a hátsó udvarban, és ugrani tanította a békát. És fogadhat rá, hogy meg is tanította. Kicsit megtaszajtotta hátulról, s a következő pillanatban a béka úgy humbucskázott a levegőben, mint egy fánk – egy, néha két bukfencet vetett, ha jól ugrott neki, s mindig rendjén a talpára esett, mint a macska. Annyira ránevelte a légyvadászatra, és annyit gyakorlatoztatta, hogy holtbiztosan elkapott minden legyet, ha csak messziről meglátta is. Smiley azt mondta, hogy a béka mindent meg tud csinálni, csak iskolázás kell neki – és én el is hiszem. Istenuccse, láttam, mikor letette ide a padlóra Daniel Webstert – Daniel Websternek hívták a békát -, és azt kiáltotta: „Legyet, Daniel!”, és az egy szemvillanás alatt felugrott, elkapta a legyet itt a söntésasztalon, és olyan biztosan esett a földre, mint egy agyaggolyó; aztán nekiállt vakarni a fejét a hátsó lábával, olyan közömbösen, mintha békáéknál mindennapos dolgot csinált volna. Még ilyen szerény és becsületes békát nem láttam, pedig hát lett volna mivel hencegnie. Ha meg méltányos és igazságos versenyre került a sor, nagyobbat tudott ugrani egy nekirugaszkodásra, mint bármelyik békatársa. Távolugrásban volt a legerősebb; ha erre került a sor, Smiley rátette az utolsó fityingjét is. Smiley rettenetesen büszke volt a békájára, s lehetett is, mert azok a fickók, akik már mindenfelé megfordultak, sorra azt mondták, hogy ennél különb békát soha ebben a büdös életben nem láttak.
Smiley kis rácsos dobozban tartotta az állatot, és néha levitte a városba, hogy fogadásokat kössön rá. Egyik nap valami fickó – nem idevalósi – ütközött belé, s megkérdezte:
– Mi a csuda lehet abban a dobozban?
És Smiley azt mondja olyan nemtörődöm formán:
– Lehetne éppenséggel papagáj vagy kanári, de nem az, hanem béka.
A fickó kezébe veszi, jól megvizsgálja, jobbra-balra forgatja, és így szól:
– Hm… biz’ ez béka. No és mire jó?
– Hát – mondja Smiley gondtalanul és könnyedén – valamire biztosan jó, úgy gondolom… nagyobbat tud ez ugrani Calaveras minden békájánál.
A fickó még egyszer kezébe veszi a dobozt, hosszú, különös pillantást vet rá, visszaadja Smileynek, és nagyon megfontoltan azt mondja:
– Én ugyan semmi érdekeset nem látok ezen a békán. Éppen olyan, mint a többi.
– Lehet, hogy nem – feleli Smiley -, lehet, hogy értesz a békához, lehet, hogy nem, lehet, hogy van tapasztalatod, és lehet, hogy csak műkedvelő vagy. Akárhogy is, én tudom, mit beszélek, s van rá negyven dollárom, hogy nagyobbat ugrik, mint akármelyik calaverasi béka.
A fickó gondolkozik egy darabig, azután szinte bánatosan így szól:
– Sajnos én idegen vagyok errefelé, és nincsen békám: ha lenne, fogadnék veled.
Akkor Smiley azt mondja:
– Nincs itt semmi hiba… nincs itt semmi hiba… fogd egy percig a dobozomat, elmegyek, és hozok neked békát. – Azzal a fickó átvette a dobozt, Smiley is, ő is kitette a negyven dollárt, leült és várt.
Ott üldögélt egy darabig és gondolkodott, gondolkodott, aztán előszedte a békát, kifeszítette a száját, fogott egy kávéskanalat, és teletöltötte az állatot söréttel, és letette a földre. Smiley elment a mocsárhoz és jó sokáig dagasztotta a sarat, míg fogott egy békát, elhozta, odaadta a fickónak, és így szólt:
– No, ha készen vagy, tedd le Daniel mellé, a mellső lábuk egy vonalban legyen, én majd indítok.
Azután azt mondja:
– Egy, kettő, három, rajta! – és ő is, a fickó is megpöckölte hátulról a békáját, s az új béka élénken elugrott, Daniel azonban megemelkedett, felrántotta a vállát – így -, éppen mint egy francia, de hiába – moccani sem bírt; úgy legyökeredzett, mint a kőrisfa, s annyit se mozoghatott, mint a lehorgonyzott hajó. Smiley alaposan meglepődött, s bizony nekibúsult, de természetesen nem is sejtette, mi a baj.
A fickó fogta a pénzt, és elindult; mikor már az ajtóban volt, hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött – így – Daniel felé, és ismét azt mondta igen megfontoltan:
– Én ugyan semmi érdekeset nem látok ezen a békán. Éppen olyan, mint a többi.
Smiley ott állt, vakarta a fejét, nézte, nézte Danielt, végül azt mondta:
– Csak tudnám, mi a mennydörgős mennykő ütött ebbe a békába… azt hiszem, valami baja van, olyan faramuci ábrázatot vág.
Azzal fogja Danielt a nyakánál, felemeli és azt mondja:
– Kuka legyek, ha nem nyom legalább öt fontot – és fejjel lefelé fordítja, és kiráz belőle kétmaroknyi sörétet. Most már látta, mi történt, és rettenetesen ette a méreg. Letette a békát, és utánaeredt a fickónak, de nem tudta elcsípni. És…
Itt valaki Simon Wheeler után kiáltott az elülső udvarból, s ő kiment, hogy megnézze, mit akarnak. Kifelé menőben odafordult hozzám, és azt mondta:
– Maradjon csak nyugodtan, barátom, egy szempillantás alatt visszajövök.
De engedelmükkel, nem hittem, hogy a vállalkozó szellemű csavargó, Jim Smiley története bővebb felvilágosítással szolgálhatna Leonidas W. Smiley tiszteletesről, ezért hát útnak indultam.
Az ajtóban találkoztam a közlékeny Wheelerrel; megfogta a gombomat, és folytatta a mesét:
– Volt még ennek a Smileynek egy fél szemű tarka tehene, de annak nem volt farka, csak egy akkora csonk a hátulján, mint egy banán, és…
Minthogy azonban nem volt sem időm, sem kedvem, hogy a szerencsétlen tehén esetét meghallgassam, fogtam magam, és gyorsan elbúcsúztam.