James Joyce: ARÁBIA
Forrás: James Joyce: Dublini emberek
http://mek.oszk.hu/00400/00415/html/
Azoknak az óráknak a kivételével, amikor a szomszédos Ír Keresztény Testvérek iskolájából kiszabadultak a gyerekek, a North Richmond zsákutcában csend szunyókált. Négyszögletes térség közepén, szomszédaitól külön rekesztve egy lakatlan, kétemeletes ház zárta le az utca végét. Az utca többi háza rendületlen, barna arccal nézett egymásra, abban a tudatban, hogy falaik közt tisztességes élet folyik.
Házunk előző bérlője, egy pap, a hátsó nappaliban halt meg. A sokáig zárva tartott szobákat doh ülte meg, a konyhából nyíló üres szoba padlóján ócska, lim-lom papírok hevertek. Találtam ott egy-két fűzött könyvet, gyűrött, penészes lapokkal: Walter Scott műveit: Az apátot, A jámbor áldozót, és Vidocq emlékiratait. Ez utóbbit szerettem legjobban, elsárgult lapjai miatt. A ház mögött elvadult park: közepén egy almafa, körülötte ritkás bokrok; az egyik alatt megtaláltam a néhai bérlő rozsdaette biciklipumpáját. Ez a lakó nagyon jótékony szívű pap volt: végrendeletében minden vagyonát intézményekre hagyta, nővérére a ház bútorzatát.
Mikor beköszöntöttek a rövid téli napok, jóformán meg sem vacsoráltunk, máris leszállt a homály. A házakra már árnyék borult, mire találkoztunk az utcán. Fölöttünk az ég mezője nyugtalan violafényben vibrált, feléje emelték fejüket a homályos utcalámpák. A hideg levegő belénk mart. Addig játszottunk, amíg átizzott a testünk. Kiabálásunktól visszhangzott az utca. Futkározás közben elsodródtunk a házak mögött húzódó sáros utcácskákba, és ott a kis házikók goromba népe alaposan megkergetett minket, egészen a nedvességtől csepegő, homályba olvadt kertek hátsó ajtajáig, ahol mindenféle szagok gomolyogtak a szemétgödrökből, a nehéz szagú istállókig, ahol kocsisok kefélték a lovak szőrét, és dallamba csendültek a hámok csatjai. Mikor visszakerültünk az utcára, a konyhaablakból fények rácsozták az előudvart. Ha nagybátyám felbukkant az utcasarkon, árnyékba húzódtunk, míg meg nem győződtünk róla, hogy bement a házba. Vagy ha Mangan után kiabálva nővére megjelent a küszöbön, az árnyék mélyéről figyeltük, ahogy föl-le jártatja szemét az utcán. Vártunk, vajon ott marad-e vagy bemegy, és ha kinn maradt, előbújtunk a sötétből, és rezignáltan Manganék küszöbéhez vonultunk. A lány a félig nyitott konyhaajtóban várt ránk, alakja a fénybe metszve. Öccse, mielőtt bement, mindig bosszantotta még egy ideig, és addig én a kerítés mellől bámultam. Ruhája ringott, ha mozdult a teste, puha copfja röpködött.
Minden reggel az első szoba padlóján hasaltam, ajtaját figyelve. A redőny le volt húzva, és csak egy ujjnyi rés maradt alul, úgyhogy láthatatlan voltam. Amikor kilépett a ház elé, szívem nagyot dobbant. Berohantam a könyveimért és nyomába szegődtem. Szemem el sem rebbent barna alakjáról, és mielőtt odaértünk, ahol utunk szétválik, meggyorsítottam léptemet, s elmentem mellette. Nap mint nap így ismétlődött. Sohasem beszélgettem vele, csak egy-két tétova szót, mégis, bolondul, nevét csobogta minden cseppnyi vérem.
Képe kísértett a legköznapibb helyeken is. Szombat délutánokon, amikor nagynéném vásárolni ment, a csomagokat nekem kellett hazavinnem. Jártuk a tarka utcákat; részeg emberek, alkudozó asszonyok lökdöstek bennünket káromkodó munkások és kifutófiúk fülhasogató kántálása közt, akik malacfejekkel teli hordó mellett őrködtek, utcai énekesek orrhangú danája közt, akik O’Donovan Rossáról énekeltek egy „gyertek-ide-mindahányan”-t, vagy éppen balladát hazánk szomorú napjaiból. Ezek a zajok egyetlen életérzéssé futottak össze bennem: úgy éreztem, emelt fővel vágok át az ellenség falán. Furcsa imák és litániák, amelyeket magam sem értettem, minduntalan nevét sodorták ajkamra. Szememet gyakran fátyolozta könny (nem tudtam okát adni, miért), szívem annyira tele volt, hogy sokszor úgy éreztem, mellembe zubog a tartalma. A jövőre keveset gondoltam, arra sem, hogy beszélek-e vele valaha, és ha igen, hogy tudom majd szavakba szedni kusza imádatomat. Hárfa zengett bennem, amelynek húrjait, mint könnyű ujjak, mozdulatai, szavai borzolták.
Egyik este a hátsó nappaliban voltam, ahol a pap meghalt. Borongós, esős este volt, néma a ház. A törött ablakon át hallottam a vízcseppek kopogását, és amint az eső vékony, végtelen tűi a nedves ágyásokba fúródnak. Egy távoli lámpa, talán kivilágított ablak, villant csak fel. Hálát adtam, hogy ilyen keveset látok. Minden érzékem fátyolba burkolózni vágyott, mintha érezték volna, hogy menekülni akarok tőlük. Összeszorítottam tenyeremet, olyan erővel, hogy beleremegtem, és „Szerelem! Ó, szerelem!” suttogtam nagyon sokszor.
Végre mégis szólt hozzám. Amikor először megszólított, annyira zavarban voltam, hogy nem tudtam mit válaszolni. Azt kérdezte, nem megyek-e Arábiába. Azt sem tudom, igennel vagy nemmel feleltem-e. Pedig csodálatos bazár lesz, mondta, ő nagyon szeretne elmenni.
– Akkor miért nem mész? – kérdeztem.
Beszélgetésünk alatt egy ezüst karperecet forgatott a csuklóján. Nem mehet el – mondta -, mert éppen azon a héten lesz lelkigyakorlat a zárdában, ahová iskolába jár. Öccse meg két másik gyerek éppen sapkáikon veszekedtek, így egyedül voltunk a kerítésnél. Az egyik kerítéslécre támaszkodott, fejét felém hajtotta. Az ajtónkkal szemben levő lámpa fénye rátapadt nyakának ívére, megvilágította rajta a lágy pihéket, és lehullt a kezére. Ráesett ruhája egyik felére, és megcsillantotta alsószoknyája fehér szegélyét, ahogy könnyedén odatámaszkodott.
– Jó neked – mondta.
– Ha elmegyek – feleltem -, hozok neked valamit.
Mennyi megszámlálhatatlan ostobaság mardosott ettől kezdve ébren és álmaimban! Szerettem volna semmivé tenni a közbeeső unott napokat. Az iskolai munka idegesített. Este a hálószobában és nappal az iskolában az ő képe jelent meg a könyv lapjain, amelyet kínlódva olvastam. Arábia! E szó zenéjét visszhangozta a csend, amelyben lelkem fürdött, és Kelet varázsát zengette bennem. Engedélyt kértem, hogy szombat este elmehessek a bazárba. Nagynéném meglepődött, és azt mondta, reméli, nem valami szabadkőműves história. Az iskolában, ha kérdeztek, legtöbbször hallgattam. Tanítóm arcán a szeretetreméltóság egyre inkább szigorúsággá borult; megjegyezte, hogy remélhetőleg nem fogok teljesen ellustulni. Kószáló gondolataimat nem tudtam összeszedni. Alig volt türelmem megbirkózni az élet komoly munkájával. Most, hogy közém és vágyaim közé állt, számomra nem volt más, mint gyerekjáték, csúf, egyhangú gyerekjáték.
Szombat délelőtt emlékeztettem nagybátyámat, hogy estére a bazárba szeretnék menni. A ruhafogasnál motozott, a ruhakefét kereste, és röviden csak ennyit mondott:
– Igen, fiam, tudom.
Minthogy ott volt az előszobában, nem juthattam be az utcai szobába, hogy az ablakhoz feküdjek. Éreztem, hogy otthon rossz a hangulat, és lassan elballagtam az iskolába. Kegyetlenül csípős idő volt, és szívemet balsejtelem fogta el.
Mikor vacsorára hazamentem, nagybátyám még nem volt otthon. Még korán is lett volna. Egy darabig az órát bámultam, de mikor tiktakolása idegesíteni kezdett, kimentem. Nekivágtam a lépcsőnek, és felmentem az emeletre. Megkönnyebbülten, énekelve bolyongtam összevissza a hideg, bús szobákban. Az utcai ablakból láttam pajtásaimat, lent játszottak. Kiáltásaik érthetetlenné tompulva értek fel hozzám. Homlokomat a hűs üvegnek nyomva, a sötét házat bámultam, ahol ő lakik. Talán egy órát álltam ott, mégsem láttam mást, csak azt a barna ruhás alakot, akit a képzelet vetített elém, gyengéd fénnyel a nyaka ívén, a kerítésen pihenő kezén, a ruhája alól kivillanó fehér szegélyen.
Mikor lejöttem, a kandalló mellett Mercernét pillantottam meg. Egy zálogháztulajdonos özvegye, öreg, bőbeszédű asszony, és bélyeget gyűjt valami kegyes célra. A teánál el kellett viselnem a pletykálást. Az étkezés jó egy óráig nyúlt, nagybátyám még mindig nem jött. Mercerné felállt, hogy ő megy, sajnos nem várakozhat tovább, nyolc óra elmúlt, és ő nem maradhat későig, mert az éjszakai levegő nem tesz jót neki. Amikor elment, fel-alá kezdtem sétálni a szobában, ökölbe szorított kézzel:
– Attól tartok, le kell tenned a bazárlátogatásról Urunknak ezen a szent estéjén – jegyezte meg nagynéném.
Kilenc órakor meghallottam, hogy nagybátyám kulcsaival csörömpöl az előszobában. Behallatszott, ahogy morog magában, és reccsen a ruhafogas télikabátjának súlya alatt. Ezekből a jelekből mindent megértettem. Mikor vacsorája közepén tartott, megkértem, adja ide a pénzt, hogy elmehessek a bazárba. Már elfelejtette.
– Mások ilyenkor ágyban vannak, és már a másik oldalukra is fordultak – válaszolta.
Komoran hallgattam. Nagynéném erélyesen rászólt:
– Talán odaadnád neki a pénzt, nem? Már így is jól megvárakoztattad, amint látod.
Nagybátyám nagyon sajnálta, de megfeledkezett róla. Azt mondta, ő hisz a régi mondásban: „Semmi játék, csupa bifla, így lesz szegény Jackből mafla.” Megkérdezte: hová akarok menni, és mikor másodszor is közöltem vele utam célját, az iránt érdeklődött, ismerem-e azt a verset: „Az arab istenhozzádot mond lovának”. Amikor kiléptem a konyhából, éppen szavalni kezdte a vers kezdő sorait. Egy ezüst kétshillingest szorongattam a markomban, és a Buckingham Streeten az állomás felé törtettem. A bevásárlók nyüzsgő tömege és a gázlámpák fénye eszembe idézte utam célját. Beültem egy vigasztalanul üres vonat harmadosztályú fülkéjébe. Elviselhetetlen várakozás után a vonat végre kicammogott az állomásról. Lassan végigdöcögött a düledező házak során, át a hunyorgó folyón. A Westland Row állomáson hatalmas tömeg rohanta meg az ajtókat, de a kalauz visszaterelte őket, mert ez a bazárhoz indított különvonat volt. Magamra maradtam rideg vasúti kocsimban. Néhány perc múlva a vonat megállt egy fából rögtönzött peron mellett. Kiszálltam, és egy óra kivilágított számlapján láttam, hogy tíz perc múlva tíz. Előttem állt egy terjedelmes épület, homlokzatán a varázslatos név.
Nem találtam semmiféle hatpennys bejáratot, és attól félvén, hogy a bazárt becsukják, egy shillinget nyomtam a fáradt arcú jegyszedő markába, és gyorsan besiklottam a forgóajtón. Egy nagy csarnokba jutottam, amelyen félmagasságban karzat futott körül. Már majdnem minden elárusítóhely zárva volt, és a csarnok jórészt sötétben állt. A csend ismerős volt: szertartás után a templomokban áradt szét így a csend. Félénken a csarnok közepe felé mentem. A még nyitott elárusítóhelyeknél kis csoportok álldogáltak. Egy függöny előtt, amely felett színes lámpákból ez a két szó: Café Chantant volt kirakva, két ember pénzt számolt egy tálcán. Hallottam a pénzdarabok csörrenését.
Nagy nehezen eszembe jutott, miért jöttem; odamentem az egyik elárusítóhelyhez, és szemügyre vettem a virágos teáskészleteket és a porcelán vázákat. Az elárusítóhely ajtajában egy fiatal hölgy nevetgélt két fiatal úriemberrel. Felfigyeltem angolos kiejtésükre, és gondolattalanul hallgattam beszédjüket.
– Ó, soha ilyesmit nem mondtam!
– De igenis mondott!
– De igenis nem mondtam!
– Ugye, hogy mondta?
– Bizony mondta, hallottam.
– Nahát, maga… lódít!
A fiatal hölgy észrevett, odajött, és megkérdezte, mit parancsolok. Hangja cseppet sem volt bátorító, úgy vettem észre, csak kötelességből állt velem szóba. Alázatosan néztem a két hatalmas vázát, amelyek mint asszír testőrök álltak a sötét bejárat két oldalán.
– Köszönöm szépen, semmit.
Az ifjú hölgy megigazította az egyik vázát, aztán visszatért a fiatalembereihez. Folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták. A fiatal lány egyszer-kétszer a válla fölött rám pillantott.
Elárusítóhelye előtt szemlélődtem, noha tudtam, hogy hiába igyekszem olyan látszatot kelteni, mintha árui iránt olthatatlan érdeklődést éreznék. Aztán elfordultam, és megindultam a csarnok közepe felé. Összecsördítettem zsebemben a két egypennyst a hatpennyssel. Az erkélyről valaki lekiabált, hogy eloltja a lámpákat. A csarnok felső része teljesen sötétségbe borult.
Felbámultam a sötétbe, és láttam szegény kis magam, akit a hiúság ide űzött, aztán kinevetett. Szememben szégyen égett és bánat.